Hallgasd meg!
Boszorkányüldözéssel válaszolhat Tajvan kormánya a fokozódó kínai nyomásra. Tajpej, miután egy korábbi törvény értelmében a pekingi befolyásolási kísérletek és pénzügyi támogatások ellen már deklaráltan is fellép, vadászni kezdett a közigazgatásban és a politikában esetlegesen megbúvó „kínai kémekre”. Elsősorban a Kuomintang, azaz a Pekinggel barátibb viszonyt ápoló jobboldal lehet célkeresztben. Mennyire jogos az aggodalom, és mennyire van szó politikai leszámolásról? Joga van-e egy szorult helyzetben levő országnak ilyen drasztikus eszközökhöz nyúlni?
Laj Csing-tö, Tajvan – azaz hivatalosan a Kínai Köztársaság – elnöke nemrégiben jelentette be, hogy kampányt indítanak Peking befolyásolási kísérletei ellen. Ennek részeként nemcsak a kínai szárazföldről érkező pénzügyi és egyéb támogatásokat derítenék fel és szankcionálnák, de átvilágítanák a köztisztviselőket is. Akiről pedig kiderülne, hogy rendelkezik kínai (azaz a kínai képköztársaságbeli) állampolgársággal, azt megfosztanák tajvani útlevelétől.
Tajvani vagy kínai? Furcsa kuruc-labanc ellentét az ázsiai szigetországban
Laj tavaly került az elnöki székbe, a balliberális Demokratikus Haladó Párt (DPP) színeiben. Tudni kell, hogy Tajvanon a politikai térfél, legalábbis a Kínához való viszony tekintetében, pont fordítva áll fel, mint, ahogyan azt első ránézésre gondolnánk. A Nemzeti Párt, azaz a jobboldali Kuomintang a megengedőbb a kommunista szuperhatalommal szemben, míg a baloldal harciasan Peking-ellenes.
Ennek történelmi okai vannak. Csang Kaj-sek 1949-ben Mao Ce-tung a polgárháborúban győztes, kommunista erői elől menekült Tajvan szigetére. A korábban évtizedekig japán megszállás alatt álló szigetet innentől nemcsak jobboldali, antikommunista katonai diktatúra uralta, de a szárazföldről menekültek alkották annak elitjét. Így a sziget „őslakossága” (ide a valódi bennszülött törzsek mellett beleértendőek a korábbi idők óta itt élő han kínaiak is) és a jövevények között hamar ellentét alakult ki, ami miatt a demokráciapárti ellenzék követelései összeforrtak annak hangoztatásával, hogy erősíteni kellene a – Kínától különálló – tajvani identitást.
A hatalmon levő jobboldal ellenben őrizte azt az elvi álláspontot, hogy Tajvan az 1911-ben kikiáltott, majd Mao által 1949-ben megdöntött Kínai Köztársaság utolsó bástyája, amit mindenáron meg kell védeni. Az államideológia így évtizedekig azon a jogi fikción alapult, hogy a szárazföldön „kommunista lázadás” folyik, de amint változnak az erőviszonyok, a kormány visszatérhet Pekingbe. Nem volt tehát szabad változtatni az állami intézményeken. Még a parlamentben is csak adott, az 1940-es években megválasztott képviselő halála esetén írtak ki pótválasztást. Az egyetemekre pedig a Kínai Köztársaság teljes területét számba vevő kvóta szerint osztották ki a helyeket, növelve ezzel az őslakosok és a bevándorlók ellentétét.
Amikor a szigetország az 1980-as és 1990-es évek alatt lassan demokratizálódott, a politikai hangsúly a „kínaisághoz”, és így áttételesen a Pekinghez való viszonyra helyeződött. A Kuomintang a demokráciát immár elfogadta, de továbbra is ragaszkodott a kínai identitáshoz, így furcsa módon a Kínai Népköztársasággal szemben ők alakítottak ki megértőbb álláspontot. Pártolni kezdték a szárazföld felé való hídépítést, hiszen mégiscsak „mind kínaiak vagyunk”.
A nemzetiek és a pekingi kommunisták képviselői többször is, barátságos légkörben találkoztak, és hangoztatták, hogy „egy Kína van”, csak éppen abban nem értenek egyet, hol székel annak legitim kormánya. A liberálisok szemében azonban Peking a demokráciát és a tajvani különállást egyaránt fenyegető tényezőként főellenséggé vált. Ahogyan a haladó pártiak a tajvani identitással együtt egyre népszerűbbek lettek a fiatalok körében, úgy vált egyre reálisabb veszéllyé Peking számára, hogy a stabilitást kedvelő Tajvanon a Kuomintangot a DPP váltja mint hatalmi párt. 2016-ig a demokratikus választásokat is minden esetben a jobboldal nyerte.
2016-ban azonban a kormányrúd a liberálisok kezébe került, és azt Laj megválasztásával, tavaly is meg tudták őrizni. A tajvani fiatalok egyre nagyobb számban tekintik magukat ugyanis egyszerűen és elsősorban tajvaninak, még ha szüleik vagy nagyszüleik Kínából menekültek is. Számukra Kína jobbik esetben őseik távoli emléke csupán, rosszabb esetben pedig egy fenyegető idegen nagyhatalom. Ha Peking engedné, Tajvan esélyesen már régen deklarálta volna formális különállását.
Csakhogy a tajvani társadalomban történt változások szerencsétlen módon estek egybe a kínai társadalom militarizálódásával. A gazdasági sikerek miatt magára találó Kína igényt tart Tajvanra, és szeretné azt látni, hogy a kormány keményen odacsap a „rebellis tartománynak”. A Hszi Csin-ping alatt amúgy is egyre nacionalistábbá és agresszívabbá váló nagyhatalom kormánya pedig ennek megfelelően egyre többet kezdte kárhoztatni a „tajvani szeparatizmust”, illetve hangoztatni, hogy „egy Kína van”. Erre a tajvani függetlenségpártiak előretörése rátett egy lapáttal, pontosabban a két folyamat egymást kezdte gerjeszteni.
A szavakat pedig tettek követték mindkét oldalon. Kína egyre gyakrabban rendezett agresszív hadgyakorlatokat annak demonstrálására, hogy képes a szigetország elfoglalására, vagy legalábbis blokád alá vonására (szakértők szerint utóbbira ma már mindenképpen képes). Nemrégiben ráadásul a kínai légierő szántszándékkal megsértette a tajvani légteret. A Kuomintangot pedig minimum közvetve támogatni kezdték Pekingből. A választások alatt például fokozták a provokatív katonai akciókat, miközben belengették, hogy amennyiben a jobboldal nyer, nyitottak bizonyos engedményekre.
Tavaly pedig fény derült arra, hogy több magas rangú, nyugalmazott tajvani tiszt is Kínának kémkedett. És pont ez utóbbi tényezők azok, amelyek komolyan és joggal aggasztják a hatalom levő tajvani függetlenségieket. Félnek ugyanis, hogy Peking „ötödik hadoszlopot” létrehozva belülről gyengítené meg a szigetország védelmi képességeit.
Emiatt tehát a tajpeji kormány úgy döntött, aktívan is fellép a pekingi soft powerrel szemben. Kína ugyanis a fenti taktikával egyfajta „szürkezónás” nyomásgyakorlást alkalmaz. A harci repülőkkel és hadihajókkal azt üzeni, hogy Tajvan megbánja, ha a formális függetlenséget választja vagy efelé lép. A Kína-párti erők jutalmazásával és az engedményekkel viszont mellé teszi a mézesmadzagot is, arra az esetre, ha a sziget nem akar túlságosan kilépni Peking árnyékából.
Boszorkányüldözés vagy nemzeti önvédelem?
Éppen ezért a kormány kényes helyzetben van. 2025 Magyarországán nem kell túl sokáig magyarázni, milyen hatalmi célok húzódhatnak meg amögött, ha egy kormány „idegen befolyás” elleni kampányba kezd. És bírálói számára a tajvani akciónak pontosan ilyen a fénytörése. Szerintük ugyanis a kormány egyrészt saját, Kínával szemben megértőbb ellenfeleit akarja támadni, miközben a hazafias érzelmek felkorbácsolásával magát tünteti fel jobb színben mint Tajvan védelmezőjét.
Mindazonáltal nehéz lenne tagadni, hogy Kínának mind a szándéka, mind az ereje megvan arra, hogy komoly károkat okozzon az említett szürkezónás taktikával. A tajpeji kormány éppen ezért egy viszonylag konszenzusos terepen kezdte meg kampányát, még tavaly. A katonáknak azóta igazolniuk kell, hogy nincs kínai állampolgárságuk. Azaz a faramuci helyzet miatt pontosítsunk: hogy csak a Kínai Köztársaság, nem pedig a Népköztársaság polgárai!
Laj elnök azonban elszánt, hogy az átvilágítást kiterjessze a civil hivatalnokokra is, még akkor is, ha ez politikai kockázattal jár. Ennek értelmében a közelmúltban már egyes önkormányzati dolgozókat és tanárokat is ellenőrizni kezdtek. Utóbbi miatt az országos tanárszakszervezet azzal vádolta a hatóságokat, hogy a kormánypártnál akarnak jó pontokat szerezni. Ez is mutatja, hogy a kormányzatnak nem lesz könnyű dolga, ha egyszerre akarja visszaszorítani a kínai befolyást, miközben megőrzi saját politikai imázsát, pláne, hogy egy liberális pártról van szó.
Az ellenzéki aggályokat erősíti, hogy eddig nem mondható túl sikeresnek a kampány, már, ha a sikert a rostán fennakadó kettős állampolgárokban mérjük. A majdnem 400 ezer átvizsgált személy közül két olyat találtak csupán, aki kínai útlevélért, és körülbelül 70 olyat, aki letelepedési engedélyért folyamodott. Azaz valójában eddig egyetlen, „igazi”, de jure kínai állampolgárt sem sikerült lefülelni.
„A számok eddig eléggé csekélynek mondhatóak” – foglalta össze mindezt Ian Csong, a Szingapúri Nemzeti Egyetem politológiaoktatója, aki azonban hozzátette, hogy a kínai nyomásgyakorlás miatt meg lehet érteni a kormány lépéseit is.
A kínai útlevél mint a pekingi kormány fegyvere
Mindehhez hozzá kell tenni ugyanis, hogy maga az állampolgárság kiosztása is a kínai befolyásszerzés része és taktikája. Ha egy tajvani a kínai szárazföldön vállal munkát, akkor Peking előszeretettel ad nekik és családtagjaiknak gyorsított eljárásban állampolgárságot. Ezzel nemcsak azt hangsúlyozza, hogy nem ismeri el a tajvani államot, de magát is jobb színben tünteti fel, illetve tajvaniakat láncol a pekingi kormányhoz.
„Alapvetően ez egy sok kicsi sokra megy-stratégia. Nem tűnik egy komoly inváziónak, de szépen, lassan alkalmat ad a fokozatos bekebelezésre” – mondta erről Ho Cseng-huj, egy függetlenségpárti tajvani civil szervezet alapítója.
Bár Tajvanon eddig is tilos volt a Kínai Népköztársaság útleveléért folyamodni, azaz állampolgárságot szerezni, idén áprilisig azt tolerálták, ha valakinek letelepedési vagy munkavállalási engedélye volt. Akkor azonban a liberális kormányzat ezt is tiltólistára tette. Most pedig elkezdte felgöngyölíteni, hogy kik sértik meg a törvényt.
Bár mindez boszorkányüldözésnek tűnhet kívülről, meg kell jegyezni, hogy retorziók eddig nem sok mindenkit értek. Egyetlen egyetemi tanárt fosztottak meg tajvani állampolgárságától. Ő azonban régóta Kínában élt és dolgozott, ráadásul nyilvánosan hűségesküt tett Pekingnek, és jelezte csatlakozási szándékát a Kommunista Párthoz.
Tajvan kormánya tehát valóban nehéz helyzetben van. Peking minden erejét beveti, hogy magához csatolja a szigetet. Egyik kezében ott van a könnyen osztogatott állampolgárság, a gazdasági engedmények, vagy éppen a tajvani állatkertekbe macikat juttató „pandadiplomácia” mézesmadzagja. Miközben a másik kézben a blokád, a gazdasági ellehetetlenítés, a fenyegető hadgyakorlatok, vagy akár az invázió korbácsát tartja. Tajvanon pedig a jobboldal nemcsak színleg, de szívből is úgy gondolja, hogy kínai ne harcoljon kínai ellen, tehát bolondság lenne nem a mézesmadzagot választani.
Számukra a Párttal barátkozni a történelmi csatározások nemzeti alapon való elfelejtése, nem pedig árulás. Ha a kormány fellép ellenük, könnyen olyan gyanúba keverheti magát, hogy saját hatalmát erősíti csupán, illetve, ami még súlyosabb, pártalapon határozza meg, ki a hazafi. Egy jobboldali tajvaninak ugyanis nem feltétlenül bűn az „anyaország” útleveléért folyamodni, hiszen a megosztottság nekik csak időleges. Számukra a fentebb ecsetelt kampány úgy tűnhet, mint boldogulni akaró, Kínában munkát vállaló egyszerű emberek felesleges zaklatása. Hiszen a tajvani függetlenség követelése nem nemzeti konszenzus, csupán a kormányzó párt programja. Törvényerőre pedig nem is emelhetik.
Ha ugyanis kikiáltják a függetlenséget, akkor Peking fenyegetései alapján azonnal lerohanja őket. Úgy kell tehát Kína ellen hadakozniuk, hogy névleg ők is Kína része. Hogy ennek a tojástáncnak mi lesz a vége, azt nagy eséllyel azonban nem Tajvanon döntik el, hanem a világpolitikai erőviszonyok színpadán.
Bejelentkezés