„Nem hibáztatlak. Vagyis dehogynem, de… a francba is, nem te vagy a probléma. Te csak végzed a munkádat, gondolom. Én valójában azokkal próbálok harcolni, akik annyi mindent elpusztítanak, és annyi ember életét teszik tönkre. Nem csak egyét. Szó szerint milliókét. És rájuk soha, senki nem fog fegyvert. Tudod, ők valahogy olyan… elszámoltathatatlannak tűnnek. Érinthetetlennek.”
Melósok és zöldek! Fel-fel az elszámoltathatatlanok ellen!
Még diadalmasan álltak a Világkereskedelmi Központ ikertornyai New Yorkban, amikor már elszenvedett egy látványos csapást amerikai földön a globalizmus. Nem kellett hozzá közösségi média, hogy kamionosok és teknősök („Teamsters and Turtles”) együtt, összefogva megpróbálják megakadályozni a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) miniszteri csúcstalálkozóját 1999. november 30-án, hogy aztán kitörjön az ötnapos a seattle-i csata. Több mint negyedévszázada történt mindez, így a korabeli magyar (és európai) sajtó sem foglalkozott az eseményekkel (a kellő mélységében), hiszen – legalábbis a régiónkban – még éppen arra vártunk, hogy a kapitalizmus végre elhozza a jóvilágot a szocik újbóli feltűnése után. Azonban, tőlünk függetlenül, a seattle-i tüntetéssorozat meglepően dühödt és brutális rendőri szétverése – elcsépelt kifejezéssel élve – valóban lerántotta az álarcot a tőkés társaságok világuralmáról.
Persze, nem maradt következmények nélkül, hogy az intézményesített globális világkereskedelem példát statuált a munkajogokért küzdő acélipari szakszervezetek és az ipari halászat ellen küzdő környezetvédők felett: miután bevetették a demonstrálók ellen a Nemzeti Gárdát, Hermész levetett maszkját visszahelyeztük az istenség arcára.
Igaz az is, hogy ’99-ben 16 éves voltam, és a cikk elején idézett mondat is egy 2007-es filmből származik (Seattle öt napja – Battle in Seattle, rendezte: Stuart Townsend, kötelező darab), amit egyébként egy fiktív tüntető mondott az őt összeverő rendőrnek. Szóval ideje megértenem és elfogadnom, hogy az azóta eltelt évtizedekben egyszerűen kiment a divatból az a fajta düh, ami egykor a különböző csúcstalálkozókat kísérte. Pedig még a legendás és eltüntetett szakszervezeti vezető fia, Jimmy Hoffa Jr. is ott volt a seattle-i események kellős közepén, és be is jelentette a lázadást („We’ll keep the pressure on. We want the message to go out that the WTO is in trouble; the citizens are revolting.”). De az elszámoltatás (itt is) elmaradt.
A WTO-csúcstalálkozó azért is volt egy újabb jelentős lépés a (valódi) új világrend kiépítésének széles útján, mert 1999. június 28-án Rio de Janeiroban hivatalosan is megnyitották az Európai Unió és a Mercosur országok közti szabadkereskedelmi tárgyalásokat. A cél egyértelmű volt, és még csak nem is csomagolták egy összeesküvés-elméletbe: el kell tüntetni a jogi, szabályozói és vámakadályokat a globális kereskedelem elől, és mindenáron meg kell védeni a beruházásokat.
S bármilyen hihetetlen, de az utóbbi, az állam és beruházó közti vitarendezési mechanizmus a WTO választott bíróságain,
Szép új világ: lebontani a határokat!
Itt az idő feltenni a kérdést, több mint 26 évvel Hoffa Jr. legendás mondatai után: mit adtak nekünk a rómaiak? Vajon van-e értelme még küzdenünk a szabadkereskedelem ellen?
Az úgynevezett Mercosur-egyezmény azután került egy időre az európai közgondolkodásba, hogy 2026. január 9-én az uniós tagállamok minősített többséggel engedélyezték az EU–Mercosur Partnerségi Megállapodás (EMPA) és az ideiglenes kereskedelmi megállapodás (iTA) aláírását, majd a tanácsi jóhagyást követően Ursula von der Leyen vezetésével január 17-én Asunciónban alá is írták azokat. A Macron–Merz gazdasági háborúban aztán sokan francia győzelemként aposztrofálták, hogy január 21-én az Európai Parlament szűk többséggel az Európai Bíróságra utalta a megállapodás jogszerűségének vizsgálatát, ugyanis ez átmenetileg felfüggeszti a ratifikációt. Azonban az Európai Bizottság már előre jelezte, hogy amennyiben legalább egy Mercosur‑ország (várhatóan Paraguay) ratifikálja az iTA‑t, annak előzetes alkalmazását már 2026 közepén megkezdhetik. Az ugyanis kizárólag kereskedelmi rendelkezéseket tartalmaz, így központi hatáskörbe tartozik. Az iTA a Tanács minősített többségi jóváhagyása és az Európai Parlament egyszerű többsége után ideiglenesen alkalmazható.
Tartalmazza a diszkriminatív adók eltörlését, a szolgáltatásnyújtás és gyártási beruházások megkönnyítését, a kormányzati beszerzések megnyitását, a kis‑ és középvállalkozások (KKV‑k) támogatását, valamint a nyersanyagexport-korlátozások és exportmonopóliumok felszámolását. A megállapodás megkönnyítené az uniós vállalatok számára, hogy megjelenjenek a szolgáltatásaikkal a Mercosurban, akár helyi jelenléttel, akár határon átnyúló alapon. A kedvezményezett ágazatok közé tartoznak az üzleti szolgáltatások, a pénzügy, a telekommunikáció, a tengeri szállítás, valamint a postai és futárszolgáltatások. Ha a másik oldalt nézzük, akkor azt is láthatjuk, hogy a mai remények szerint az egyezmény 0,25–0,3 százalékkal növelheti a Mercosur GDP‑jét, és akár 40 százalékkal bővítheti a kétoldalú kereskedelmet. A Latin‑Amerikában működő exportőr cégek versenyképessége javulhat a vámcsökkentések nyomán, különösen az ipari termékek (autóipar, gépek, vegyipar) területén. Az Európai Unió a Mercosur egyik legnagyobb befektetője; 2023‑ban a közvetlen uniós beruházások állománya meghaladta a 385 milliárd eurót (Ukrajnát 90 milliárd euróval támogatná Brüsszel). Az Európai Bizottság becslése szerint az egyezmény teljes körű végrehajtása 2040‑ig mintegy 80 milliárd euróval növelheti az unió GDP‑jét, és akár 39 százalékkal bővítheti az EU exportját.
Ez Brüsszel szerint körülbelül négyszer akkora eredmény, mint amit a CETA-megállapodás nyújthatott (volna). A CETA az Európai Unió tagállamai és a Kanada közti szabadkereskedelmi egyezmény (Átfogó Gazdasági és Kereskedelmi Megállapodás / Comprehensive Economic and Trade Agreement – CETA), és amely még mindig elérhető a parlament honlapján T/145-ös irományszámon. Miután Donald Trump első elnöksége alatt elakadt az EU és az Egyesült Államok közti tárgyalás a TTIP-ról (Transatlantic Trade and Investment Partnership), Brüsszel Kanadán keresztül igyekezett egyezségre jutni. A tét ugyanaz volt, mint most: leépíteni az akadályokat a beruházások előtt, és az uniós agrártársadalom kárán, de piacot szerezni a (németországi központú) autóiparnak.
Mindig is ez volt a magyarok érdeke (a kormányzat szerint)
S bár erre sem annyira emlékszünk, de a CETA-t (ahogy a TTIP-et) is támogatta az aktuális Orbán-kormányzat. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter 2019. november 12-én (húsz évvel a seattle-i csata után) ezzel az indoklással nyújtotta be a parlament elé ratifikációra az 1580 (!) oldalas egyezményt: „Magyarország a kezdetektől fogva támogatta az EU és Kanada közötti szabadkereskedelmi megállapodás tárgyalását, amely megfelelő tartalom esetén a nyitott és export-orientált magyar gazdaság számára előnyöket nyújthat. A magyar elvárásoknak a CETA Megállapodás tartalma megfelel, kiegyensúlyozott, ambiciózus megállapodás született, amelytől kedvező kereskedelmi és foglalkoztatási hatások várhatóak. A tárgyalási folyamatban kiemelt figyelem övezte a magyar érdekek és érzékenységek megállapodásban történő megfelelő tükröztetését. A CETA Megállapodás nyomán nem sérül a közegészségügyi, állat- és növényegészségügyi, környezetvédelmi, munkaügyi és szociális uniós és tagállami nemzeti normák rendszere és továbbra is megmarad a tagállamok vonatkozó nemzeti szabályozási joga. Ez összhangban áll a Kormány közpolitikai céljaival.”
Majd leszögezte: „A CETA Megállapodás hatályba lépésével a partnerek közötti gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok kedvezőbb piacra jutási feltételek mellett folynának, hátteret biztosítva a gazdasági kapcsolatok elmélyítésének. A megállapodás célja, hogy a partnerek fenntartható fejlődés iránti elkötelezettségét szem előtt tartva, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályaival összhangban, a jobb piacra jutási feltételeken és megerősített kereskedelmi szabályokon keresztül kedvezőbb lehetőségeket teremtsen a gazdasági szereplők számára a kétoldalú kereskedelmi és beruházási kapcsolatokban.” A KKM szerint „tartalma alapján a CETA Megállapodás az EU egyik legambiciózusabb szabadkereskedelmi megállapodása. A megállapodás szerint a vámlebontás maximum hétéves átmeneti időszak alatt úgy valósul meg, hogy az EU a vámsorok 98,7 százaléka, Kanada pedig 98,6 százaléka esetében a vámokat már az ideiglenes alkalmazás megkezdésétől eltörli. Hatálya kiterjed az áruk és szolgáltatások kereskedelmére, a kormányzati beszerzésekre, a beruházások terén a piacnyitásra és a befektetések védelmére, a versenyszabályokra, a szellemi tulajdonjogok oltalmára (beleértve a földrajzi árujelzők védelmét), az állami vállalatokra, a fenntartható fejlődésre, a szabályozási együttműködésre és a megállapodásban foglaltakkal kapcsolatos, a szerződő felek közötti vitarendezésre.”
Ismerős gondolatok, ugye? De mutatok egy ennél is izgalmasabbat.
Így fenyegetnek a nemzetközi jogászok
A CETA-ban a Huszonkilencedik fejezet foglalkozik a vitarendezési mechanizmussal. Ennek lényege, hogy az egyezményre hivatkozva egy háromtagú, ad hoc-jellegű választott bíróságon lehessen dönteni arról, hogy sérültek-e a különböző beruházások utáni lehetséges bevételek. Így, igazából egy nemzetállam szempontjából a legolcsóbb megoldás, hogy úgy kerülje el ezeket a pereket, hogy eleve meg sem hoz beruházást veszélyeztető szabályokat.
Ezt 2019-ben így foglalták bele a T/145-ös számú irományba: „a Felek mindig törekszenek az egyetértésre e megállapodás értelmezése és alkalmazása vonatkozásában, és együttműködés és konzultáció útján minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy mindannyiuk számára kielégítő módon rendezzék a megállapodás működését esetlegesen érintő ügyeket.” A tőkés társaságok intézményesített világuralmát lepapírozó nemzetközi jogászok szóhasználata (és fantáziája) nem sokat változott az utóbbi időben. Idén január 26-án töltötték fel a kormany.hu-ra társadalmi egyeztetés céljából a „Megerősített Partnerségi és Együttműködési Megállapodás kihirdetéséről” szóló tervezetet. Az EU–Üzbegisztán közti szabadkereskedelmi egyezmény 14. fejezete ismét csak a vitarendezésről szól.
Ebben a modellben az igazságot egy háromfős testület osztja, akiket egy tizenöt nevet tartalmazó „étlapról” válogatnak ki. A brüsszeli és az üzbég fél is javasolhat embereket, de a döntőbíró, vagyis az elnök egyik országhoz sem tartozhat. A szöveg hosszasan sorolja a kritériumokat, amik papíron a tökéletes, platóni bírót írják le. A kiválasztottaknak bizonyított szakértelemmel kell rendelkezniük a nemzetközi jog útvesztőiben, és ami még fontosabb: teljes függetlenséget várnak el tőlük. A szabályzat szerint „egyéni minőségükben” járnak el, nem fogadhatnak el utasítást sem kormánytól, sem szervezettől, sőt, a 14-B melléklet szerint még a „kritikától való félelem” vagy a „társadalmi nyomás” sem befolyásolhatja őket. Röviden: a rendszer zárt, a „szakértelem” páncélja mögé bújva valójában a technokrata elit dönti el a vitákat, távol a választópolgároktól, elméletileg mentesen minden „politikai megfontolástól” és lojalitástól.
Szijjártó Péternek ez is tetszik
Szijjártó Péter indokolása is ismerősen cseng már, úgy érvel az Üzbegisztánnal megkötésre kerülő egyezmény mellett, hogy „a Megállapodás mind politikai, mind pedig gazdasági kapcsolatokban kiemelt szerepet tölt be az Európai Unió és a tagállamok, így Magyarország számára is. A politikai párbeszéd intézményesítésével hozzájárul az adott harmadik állam demokratikus fejlődéséhez, és segíti a kapcsolatok elmélyítését.”
Ezt egyébként úgy magyarázták nekem nemrég a minisztériumban, hogy
Schiffer Andrásnak már akkor is igaza volt
„Mások lettek a módszerek, finomabbak a gyógyszerek” – ahogy az Aurora énekelte. S valóban sokkal kevesebbe kerül egy multinacionális cégnek kitűzni a szivárványos zászlót, női kvótákat bevezetni az igazgatótanácsban, vagy támogatni egy társadalmi igazságossággal foglalkozó NGO-t, mint tisztességes bért fizetni a harmadik világban is, adózni a nemzetállamnak, vagy lemondani a környezetkárosító technológiáról. S amíg a gazdasági antiglobalizmus egyesítette a különböző csoportokat egy közös ellenséggel (globális elit, WTO, bankok stb.) szemben, ahol a „melós” és a „környezetvédő” kezet fogott, addig az identitáspolitika, úgy tűnik, szétforgácsol. Mindenki a saját mikroközössége (nemi, faji, vallási) sérelmeivel van elfoglalva, a társadalom többsége általam már nem is értelmezhető kultúrharcos lövészárkokban (pl. „boomer” vs. „woke”) harcol. Ami csak azért gond, mert ha a „fiatalok” a „fehér, heteró férfi” elnyomást látják a fő problémának, akkor egészen biztosan nehezen fognak össze a vidéki, konzervatív munkással a multi ellen. Inkább tekintik egymást ellenségnek.
Elég csak a 2026-os magyarországi választásokra gondolni. A hagyományos baloldal (amely régen a szakszervezetekre és a munkásokra épült) átengedte a gazdasági kérdéseket a technokratáknak, akik aztán elhitették velük, hogy a globális szabadkereskedelem „tudományos tény” és a megkérdőjelezhetetlen fejlődés feltétele (hazánkban anno a Schiffer András–Gyöngyösi Márton nagykoalíció küzdött a TTIP ellen, szemben az óbaloldal és a kormánypártok neoliberális szövetségével). S mivel a gazdaságpolitika „tabu” lett (vagy „túl bonyolult”), a politikai cselekvés terepe áthelyeződött a kultúrába és a nyelvhasználatba. Sokkal kézzelfoghatóbb sikerélmény, ha egy egyetemi tanárt kirúgathatunk egy „sértő” mondatért, mintsem megakadályozni egy globális kereskedelmi paktumot, amit jogászok hadserege írt. A düh megmaradt, csak a célpont lett kisebb és szimbolikusabb.
S mielőtt megkapom a „demagóg” bélyeget, tartozom egy vallomással. Azért is emeltem ki a cikk elején, hogy 16 évesen én is szívesen harcoltam volna „érinthetetlenek” ellen, mert 43 évesen egy reggel arra ébredtem, hogy
Sydney Sweeney mindenre gyógyír
Elkényelmesedtem? Annyira talán még nem, hogy fel tudjam sorolni az összes társadalmi nemet. De miközben azért imádkozom, hogy az Egyesült Államok segítse meg végre az irániak forradalmát a terrorszervezetetek finanszírozó iszlám rezsimmel szemben, csendben csak azon dünnyögöm: nem lenne-e jobb a világnak, ha végre mindenhol ehetnénk a mekis hamburgert, nézhetnénk Sydney Sweeneyt a moziban, és a legnagyobb gondunk az lenne, hogy túl sok a reklám, ahelyett, hogy »szuverén módon« sínylődünk egy diktatúrában?
A végén mégiscsak kiderül, hogy jobb íze van a kólának, mint a gumibotnak.
Ahogy a filmben Seattle polgármestere, Jim Tobin (aki a valóságban Paul Schell volt) megüzente: „Harcoljatok keményen az elveitekért, de a városommal bánjatok kíméletesen.”
Borítókép: Zavargások Seattle-ben, 1999. december 1. / fotó: KIM STALLKNECHT / AFP
Bejelentkezés