Először is röviden a Verstúladagolás projektről – avagy az előző rész tartalmából:

Magyarországon egy pályakezdő költő kötetéből 500 eladott példány már viszonylag szép teljesítménynek számít, de általában befutott kollégáik sem büszkélkedhetnek nagyságrendileg magasabb számokkal. Kis nyelvterület, kis piac. Nem meglepő, hogy a kiadói marketing is sokkal szűkebb szegmensre céloz, amikor verseskötetet reklámoz –nem sűrűn találkozunk ilyesmivel például a metróplakátokon. A Verstúladagolás projekt abból a hipotézisből indult ki, hogy létezik egy olyan réteg, amelyik egyébként nyitott a kortárs magyar költészetre, de – nem lévén hivatásos irodalmár vagy hardcore könyvmoly – ritkábban értesül az újdonságokról.

A kultúranépszerűsítésen túl magamat is motiválni akartam, hogy jobban átlássam a magyar irodalmi folyóiratok világát, amelyekből ez idáig szinte csak a tiszteletpéldányokat tettem magáévá. Így hát arra vállalkoztam, hogy egy éven át elolvasok minden, magyar szerző által írt, most először publikált verset az összes irodalmi folyóiratban és online kulturális portálon, a kedvenceimről pedig hónapról hónapra ajánlót írok. Az első, összevont január–márciusi cikkben igyekeztem ismeretterjesztő jelleggel áttekinteni a vizsgált területet; emellett 20 szöveget emeltem ki – közülük részletesebben foglalkoztam Székely Szabolcs Mint aki látszik és Molnár H. Magor Küldetés című versével.

***

Áprilisra fordulva már tudatosabban és kevésbé kapkodva olvastam. Nem ültem egész délutánokon át a könyvtárban, viszont ritkán telt el nap anélkül, hogy legalább egy félórát, órát szántam volna a kutakodásra. Kevésbé éreztem úgy, hogy heroikus küzdelmet folytatok a végtelennek tűnő szövegkorpusszal – tulajdonképpen nem töltöttem sokkal több időt versolvasással, mint amennyit egy, a közélet iránt különösen érdeklődő állampolgár tölt napi hírek böngészésével. Sőt, észrevettem, hogy önkéntelenül is a hírolvasáshoz hasonló attitűdöt veszek fel: ha nem figyelek oda, fut a szemem a betűkön, rutinosan szűröm, mi érdekes, mi nem. Kevésbé tisztelem a szöveget, mint egy általam választott verseskötet olvasásakor, amikor adott, hogy elvégzem az értelmezői munkát – máskülönben csak az időmet pazarolnám rá. A folyóirat-publikáció viszont sokkal inkább szkippelhető ajánlatként működik: nem feltétlenül rágom át magam a háromoldalas versen, ha az első harmadát laposnak találom, vagy nem értek belőle egy szót sem. Persze érdemes tudatosítani, hogy a vers sokkal összetettebb hatásmechanizmussal működik, mint a napi hír vagy akár a publicisztika – jó esetben. Mégis, tapasztalatom szerint nagyon ritka, hogy egy szövegről útközben vagy a végén derül ki, hogy mégiscsak érdemes (lett volna) az elmélyülésre. A jó vers szinte mindig izgalmasan, szituatívan indul. Mire meglep, már figyelünk is rá.

Április 1–30. között összesen 614 verssel találkoztam az alábbi platformokon: Alföld, Apokrif, Élet és Irodalom, Életünk, Eső, Forrás, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Irodalmi Szemle online, Jelenkor, Korunk, Kortárs, Látó, Liget, Litera, Magyar Napló, Mozgó Világ, Napút, Népszava, Nincs online, Spanyolnátha, SiópArt, Székelyföld, Szifonline, Tiszatáj, Tiszatáj online, Új Forrás, Újvárad, Vár Ucca, Vigilia; illetve visszamenőleg is elolvastam a Kaleidoszkóp, a Magyar Kultúra és az Új Írás lírarovatát. A Credo és az Opus friss lapszámaihoz nem jutottam hozzá, ezeket majd a májusi szemléhez csapom.

Ezúttal nem bukkantam olyan versre, amelyről azt feltételezem, hogy mélyen szervesül majd bennem, és évek múltán is váratlanul eszembe jut valamiről – vagy eszembe jut valami róla. Ebből a szempontból leginkább a Magvető Időmérték – 70 vers című antológiája kárpótolt, amely a kiadó elmúlt 30 évének líraterméséből ad ízelítőt, magas színvonalon. Három fantasztikus, de talán nem széles körben ismert szöveggel igyekszem kedvet csinálni hozzá: Takács Zsuzsa Ha van lelkünk ugyan, Bognár Péter TM – 0005/19980518 és Kántor Péter Megtanulni élni című költeménye online is olvasható.

De vissza az első közlésekhez, amelyek között azért akadtak izgalmas darabok áprilisban is.

***

„Tűt szúrnak a gerinccsatornámba” – kezdődik Kormányos Ákos Víz és vér 5 című, a Szifonline-on olvasható verse. A zentai születésű költő világgal való viszonyát – a mellékelt névjegy tanúsága szerint – meghatározza, hogy születése óta mozgássérült; erről a tapasztalatról szól többek között Töredezettségmentesítés című korábbi kötete is, amelyről itt írtam bővebben. Speciális, terhelt vers- és élethelyzet. Egy általánosabb témájú, közérzeti-közéleti vagy épp szerelmes költeménnyel szemben itt a szerző kevésbé apellálhat arra, hogy magunkra ismerünk a beszélőben, vagy hogy magunkénak érezzük a konfliktusát. Más a tét: bele tudunk-e pillantani a vers által egy, a miénktől radikálisan különböző életbe, megérthetünk-e valamit ezáltal?

A törzsszöveget az injekciózás privát tapasztalata képezi, az akció és az élmény plasztikus leírása:

„Egyszer csak bal lábam zsibbadásnak indul,
emelkedni kezd és egészen belefúródik mellkasomba.
Megijedni szigorúan tilos,
mert ha megmoccanok a tű átszakíthatja idegszálaimat.
Felszisszenek.
»Bal láb?«, kérdi vállam felett az orvos.
»Bal láb«, mondom.
»Oké, mindjárt kijjebb húzom a tűt«, mondja.”

Ezt az önmagában is izgalmas jelenetet rétegzik a behúzással különválasztott sorok, amelyben a beszélő maga is egy másik nézőpontba álmodja magát: a kezelőorvoséba, aki a gyógyítás által mintha egyben gyarmatosítaná az idegen testet, és „Isten nevében” a maga képére formálná a sejtek dzsungelét:

„Behatolok ebbe az erdőbe.
Egyenként tépem le a leveleket a bokrokról.
Egyenként nyalom fel a gyantát a fák törzséről.
Egyenként írtom ki az állatokat.”

Majd az utolsó harmad a versbéli megszólított megidézésével, az emailezés motívumával egyszerre emeli meg a szöveget, és húzza vissza a hétköznapok talajára – a grandiózussá tágított pillanat egy lesz a sok közül a napok sorában. Ezt pedig már nagyon is magunkénak érezhetjük: a mindennapos küzdelmeink és megnyugvásaink közti finom átmenet tapasztalatát.

***

Szintén a Szifonline-on jelent meg Szegedi Eszter Hívott fél című verse – a két szöveg pedig nem csak a közös platform miatt mutat izgalmasan egymás mellett. Egyfelől itt is egy nagyon fizikai – a lehető legfizikaibb – tapasztalat szolgáltatja a vershelyzetet:

„Egy hete hívott az anyja,
hogy meghalt az exem.”

Bár az autobiografikus olvasat gyakran félrevezethet minket, talán ezúttal sem érdektelen, mit ír magáról a költő a mellékelt szerzői névjegyben: „radiográfus, munkahelyén egy 1,5 Tesla térerejű MR géppel készít felvételeket emberek különböző testrészeiről”. Olvasóként elfogadom az ajánlatot: a(z önmegszólító) beszélőt egészségügyi dolgozónak képzelem, akinek speciális viszonya van a test romlásával: önkéntelenül szakmai érdeklődéssel is tekint rá. (Mint egy költő – hogy nagyot mondjak.) Így fordítja le magának a halál körülményeiről szóló beszámolót:

„Agydaganat, glioblastoma multiforme,
csuromvér massza a koponyaűrben,
epilepsziás rohamok, szteroidkezelés,
utána zombitekintet, újabb roham,
elharapta a nyelvét, rosszul zuhant,
rossz helyre zuhant,
lépcső sarka,
törés.”

Kormányos Ákoséhoz képest Szegedi Eszter verse éppen fordított utat jár be: a szikár, prózai leírások egyedül a zárlatban szabadulnak el, akárcsak az új párjához megérkező beszélő könnyei.

„A múltad büdös, hullaszagú,
csonkolt tekervény.

[...]

Koporsósötét a szoba,
az orgazmus rohamszerűen
rázza a tested.”

Ahogy tehát elomlik a gát, a halál kicsúszik a munkahelyi szakzsargon fogságából, és megmutatkozik a maga valódi formájában: vad, sötét asszociációkat elindító személyes traumaként, amely, mint a létezés fonákja, minden pillanatban velünk van.

***

A fentieken kívül ajánlom még az Eső folyóirat tavaszi lapszámát (online egyelőre Szófa-előfizetéssel olvasható), már csak azért is, mert az egyik legizgalmasabban strukturált irodalmi folyóiratról van szó. A tematikus blokk szerzői ezúttal különböző műfajokban dolgozzák fel a mesterséges intelligencia témáját, személyes kedvencem pedig a Köpönyeg rovat, amely klasszikus, de kevesebb figyelmet kapó költeményekre vár reflexiókat – ezúttal Csukás István Magamról képzelgek című verse áll a központban. Két „válaszszöveget” emelnék ki: Pál Sándor Attila Távoli csillaga úgy préseli a pusztulás, a lelki elsivatagosodás tapasztalatát egyetlen, hosszú mondatba, ahogyan az égitestet roppantja össze a gravitáció – és közben megőrzi az önnön létezését, saját hagyományát kozmikus szinten ünneplő Csukás-versbeszélő lendületét. A Locker Dávid által írt Birodalmi pszichológia esetében pedig elsősorban maga a gesztus érdekes: a lélektani-önsegítő témájú blogbejegyzést imitáló (idéző?) szöveg ironikusan mutat rá arra, mennyire leegyszerűsítő ez a „tudomány nevében” felszólaló nyelv – mennyire süket valódi, összetett vágyainkra, lelki mélységeinkre. Hogy rajta keresztül nézve a világot a költészet nem több, mint a rejtett nárcisztikusok mielőbb felszámolandó surranópályája.

Érdemes még követni Röhrig Géza Semmike-ciklusát, amelyből ezúttal egy gyerekkorból megőrzött portréskicc és egy kortárs csujogató jelent meg (Semmike kilenc, Élet és Irodalom, LXIX/15.; Semmike csujogat, Látó, 2025/4.), vagy Stummer Attila megbízhatóan színvonalas publikációit (például: Kapucni, Élet és Irodalom, LXIX/18.). Takács Nándor írása az egykori betyárvilágból származó naplótöredékeket és legendákat idézi meg (Istentelen képek, Irodalmi Szemle, 2025/4.), Kustos Júlia szerepverse pedig mintha egy nagyon is kortárs problémákkal küzdő női beszélőt öltöztetne korhű kosztümbe (Jusztícia leveleiből, Élet és Irodalom, LXIX/17.).

Jó olvasást kívánok, egy hónap múlva folyt. köv.