A korábbi cikk folytatásának az is lehetne a címe: „Hogyan gyártsunk könnyen, gyorsan merénylőt?” A lentebb tárgyalt ügyben ugyanis halál nem, „csak” komoly sérülés történt. De olyannyira súlyos, hogy az áldozatok akár életüket is veszíthették volna. Így a tett körülményei, terrorcselekményre emlékeztető jellege miatt a vádlottra kiszabott ítélet felért a gyilkosokra kiszabott büntetésekkel. S nemcsak annak drákói, példát statuáló jellege miatt hasonlít az előző részben bemutatott Steven Avery-ügy társtetteseként életfogytiglanit kapott Brendan Dassey esetére, hanem abban is, hogy igazságügyi szakértők a jogerős ítélet után tudományos alapon kérdőjelezték meg a jogerős ítéletet. Illetve felmerült a gyanú: valaki bizonyítékokat manipulált, terhelő nyomokat helyezett el. Megtörténhet ez? Tehet-e ilyet egy rendőr, helyszínelő vagy titkosszolgálati dolgozó? Ha ezt biztosan nem is állíthatjuk, a lentebbi tények alapján a kérdések feltételét, az ügyről való diskurzust nem spórolhatjuk meg.

2016. szeptember 24-én a Teréz körúton volt egy robbantás, amelyben két rendőr súlyosan megsebesült. Október 19-én elfogtak, illetve meggyanúsítottak egy 23 éves férfit. Papp László Gergely több ponton hasonlít az előző részben tárgyalt Brendan Dassey-re. Annyiban biztosan, hogy ugyanúgy introvertált, zárkózott, alacsony szociális intelligenciájú, nehezen kommunikáló, az átlagnál gyengébb értelmi képességű személyről beszélhetünk. A srác Dassey-hez kísértetiesen hasonlatosan először tagadott, aztán beismerte, utána pedig visszavonta a vallomását, így indokolva azt: „nem tudnám részletezni azt a sok szenvedést, ami a börtönben ért.”

A vélelmezett tettes négy hónapon át tagadta, hogy ő követte el a robbantást. Személyiségét édesapja úgy jellemezte: „naiv, hiszékeny, s amúgy is kissé infantilis és konformista, a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodni próbáló.” Az alapeljárásban, majd az ítélet felülvizsgálatához beadott pszichológusi vélemény alapján a gyanúsított „nem kellő átéléssel beszélt a történtekről, így nem zárható ki, hogy egy olyan eseménysort mondott el, amelynél jelen sem volt.” Az apja megfogalmazta a gyanút, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt tett beismerést. Ezt könnyen lehetett volna cáfolni toxikológiai vizsgálattal, de a vádlott apjának erre irányuló kérését háromszor is elutasították.

Rejtélyes bűnjelalakzat a helyszínen

A Netflix-sorozatban tárgyaltakhoz hasonlóan volt számos olyan, a perújítási indítványhoz csatolt (az ügyről írt riportomban idézett) tudományos szakértői vélemény, amely a fizikai bizonyítékok terhelő jellegét kérdőjelezte meg. Ilyen volt a magasságmeghatározás, ugyanis a vádlottnál egy jóval alacsonyabb személy látható a bűntény helyszínén készült videofelvételen. „[… ] az első mérés alapján az elkövetőként azonosított személy 174 centiméternél alacsonyabb, a második mérés szerint 175 centinél jóval alacsonyabb, a harmadik mérés szerint pedig 174 centinél legfeljebb 2 centivel magasabb”, az eljáró orvosszakértő szerint pedig a felvételen látható, horgászsapkát viselő ember testmagassága 169,5 +/- 3,5 centi, de később is csak 182 centire tudták „feltornászni” a videón látható alak magasságát. Ehhez képest Papp László Gergely 185 centi magas. Továbbá a vegyész szakértő szerint a robbanás helyszínéről kimutatott anyagokból nem állítható össze az ítélet szerinti pokolgép, mivel „az ammónium-nitráton kívül minden alkotórész hiányzott hozzá, pedig ezeket megtalálták volna a helyszíni szemlén, ha azok jelen lettek volna a bombában.”

A legérdekesebb a forenzikus fizikus szakértő álláspontja, mely szerint: „A terhelt DNS-ét hordozó 5 db bűnjel, 4 vezetékdarab (22, 23, 31, 33) és a zsinórcsomó tömör vezetékdarabbal (56-os bűnjel) bűnjelek geometriailag egy egyenes körül legfeljebb 1 m hibahatáron belül helyezkedtek el.” A kérdésre, hogy a bűnjelek spontán módon mekkora valószínűséggel kerülhettek a helyszínrajzon dokumentált helyzetükbe, azt válaszolta, hogy 0,004 százalékkal – tehát a bűnjelek ilyen alakzatba rendeződése „4-szer valósulna meg tízezer, egymástól függetlenül megismételt robbantás során”. Vagyis meglehetősen valószínűtlen, hogy a robbantás ereje spontán rendezze így a DNS-nyomok elhelyezkedését. Mint a szakértő elmondta: „nem magyarázható természettudományos érveléssel annak módja, ami során a fellelt helyzetükbe kerültek.” Valószínűbb ok a robbanás utáni változtatások a helyszínen, az elkövető cselekmény utáni magatartása, vagy pedig a helyszíni idegen maradványok „más által történt elhelyezése”.

Tehát éppúgy felvetődött a DNS-bizonyítékok manipulálásának lehetősége, mint az Avery-ügyben. Az állam szakértői erre a bíróságon azt válaszolták, hogy „ami az egyenes vonal mentén történő elhelyezkedést illeti, nem látták igazolhatónak.” Hogy miért is nem, arra viszont részletesen, érdemben nem feleltek. Arra pedig, hogy valaki odatehette a DNS-t, azt mondták, „a keletkezés nem szakértői kompetencia. Elméletileg nem zárható ki, hogy ha valamely ismeretlen személy rendelkezik a vádlott DNS-profiljával, az kijuttathatja adott területre. E vonatkozásban azonban két probléma is felmerül. Egyrészt, hogy ezt egy lezárt területen a helyszínelés mellett nemigen lehet végrehajtani, másrészt, hogy ha nagyon tiszta DNS-profilja volt az illetőnek, akkor sokkal több DNS-profil állt volna a szakértők rendelkezésére.” Nota bene: az Avery-ügyben pont az tette gyanússá a DNS-mintát, hogy túl tiszta, túl tömény koncentrációjú volt. Másrészt, ha a bizonyítékot odatevő manipulátor nem laikus, a tudományban járatlan rendőr, hanem helyszínelést végző szakember, ő nyilván ügyelni fog rá, hogy csak annyi nanogrammnyi DNS-t tegyen oda, ami még életszerű. S természetesen egy rendőrségi zárószalaggal körbevett területre idegen nem jut be – rendőr, illetve helyszínelő viszont könnyedén.

Elgondolkodtatóak az informatikai vonatkozásban felfedett dolgok is. Mondjuk, hogy a feltételezett elkövetőnél talált adathordozókról „a lefoglalást követő letöltéskor HASH-kódot kell készíteni és azt átadni a gyanúsítottnak”, viszont a beadvány szerint a 2016. október 19-i lefoglalás és 2016. november 24. között a gyanúsítottól lefoglalt laptop „informatikai szempontból nyitott eszköz volt”, a HASH-kód készítése csak ekkor, november 24-én történt meg. Egy ilyen kiemelt ügyben azt gondolnánk, ezt rögtön megteszik. De érdemes megemlíteni a térfigyelő kamerák felvételeit elemző szakértőt, aki több gyanúsan viselkedő ember mozgásáról is beszámolt a környéken. A perújítási indítványt beadó ügyvéd, Dr. Keviczki István szerint „az ítéletben egyedüli elkövetőnek tartott horgászsapkás alakon kívül további öt olyan személy látható, akik a szokványostól eltérő viselkedést mutattak, a nyomozó hatóság azonban meg sem kísérelte beazonosítani őket, végig kitartva a »magányos elkövető« koncepció mellett”. A szakvélemény megemlíti, hogy egy, a felvételen szereplő, egy másik emberrel közösen mozgó titokzatos csuklyás alak „olyan mozdulatot tesz, mintha a mandzsettájában lévő mikrofonba beszélne, majd mindketten nyugodtan viselkedve távoznak a helyszínről.”

Nemcsak a rendőr a valós idő zsarnokságának foglya

Bármi legyen a véleményünk az Avery-ügyben eljáró Ken Kratz és Tom Fallon ügyészekről vagy az állami rendőrség vezető nyomozójáról, Tom Fassbenderről, de ők legalább próbálták érdemben cáfolni a védelem által felvetett gyanút a bizonyítékok hamisításáról. A fellebbezési eljárások során Kratz és Fassbender nyilatkozott a médiának is. Magyarországon a DNS-nyomok ügyében az eljáró bíró ennyit bírt mondani: „Megjegyzi a bíróság, hogy az efféle összeesküvés-elméletekre érdemben nem tud reflektálni.” S egyetlen, az ügyben eljáró tisztviselő sem akart a riportban a jogerős ítélet után, nevét vállalva megszólalni. Értem, hogy a hazai törvények ezt szigorúbban korlátozzák, de mégiscsak lassan egy évtized telt el az eset óta. S miként Sudár Ágnes és Laczó Balázs kötetében jó néhány bíró, ügyész és rendőrtiszt megszólalt korábbi ügyekről, nyilván itt is megtehették volna – de egy névtelenséget kérő rendőri forráson kívül erre senki nem volt hajlandó.

Nálunk az a paradox helyzet van, hogy amíg folyik a büntetőeljárás, az elkövető viszonylag szabadon nyilatkozhat. Ahogy tette ezt a rendszerváltás utáni legsúlyosabb bűnténysorozattal vádolt Portik Tamás és Josef Roháč is. A jogerős ítéletet követően viszont mindkettőjüket elnémították. A hazai joggyakorlatban a lezárt ügyeket nemcsak bíróság elé vinni nehéz, de a sajtónak nyilatkozni róluk legalább ugyanennyire az. Tegyük hozzá: nálunk a főáramú média oroszlánrésze (tisztelet a kivételnek) egy végtelenített jelenben él, a döglött akták, a megkérdőjelezhetően lezárt ügyek nem érdeklik. A Paul Virilio által említett „valós idő zsarnoksága” alatt nyögve nemcsak a politika és közvélemény együttes nyomásának kitett rendőr szeretné forró nyomon lezárni az ügyet, de a média zöme sem akar nálunk újravizsgálni régi ügyeket.

A Netflix komoly forrásokat áldozott az Avery-ügyre, én viszont örültem, hogy egy másfél órás podcastműsort csinálhattunk a körúti robbantásról, amely mintha rajtam és egy-két kollégán túl kívül szinte senkit nem érdekelne. Megtehették-e rendőrök azt, hogy illegális módon hozzájutva Avery DNS-éhez, azt az áldozat kocsijába rakják? S ugyanígy odakerülhetett-e Papp László Gergely DNS-e valamilyen rosszhiszemű beavatkozás által a merénylet helyszínére? Kratz ügyész és Fassbender nyomozó mindenre lényegében ugyanolyan választ adnak, mint nekem a körúti robbantás ügyében névtelenül nyilatkozó rendőri forrásom. „Nem tartom életszerűnek, hogy egy nyilvános helyen történt, ilyen nagy feltűnést keltő eseménynél a nyomozóhatóság, a titkosszolgálat, illetve bármilyen más szervezet valamit eltüntet vagy odarak. Hogyan? Ott vannak a térfigyelő kamerák, de ilyenkor a helyszínre érkező bűnügyi technikusok is mindent felvesznek és lefényképeznek. Miként lehetne kivitelezni, hogy valakinek a DNS-ét csak úgy odaviszik?” – mondta.

Valóban: hogyan is feltételezhetjük kitüntetett, elismert rendőrtisztekről (vagy akár a titkosszolgálat, a bűnügyi labor embereiről), hogy ők csak úgy odatesznek valamit a helyszínre? Steven Avery azt állítja, a bűntény után három nappal, 2005. november 3-án megvágta a kezét, s a lakásában vérnyomot hagyott. Később viszont feltűnt neki, hogy a vér eltűnt. Hihetetlen? Bevallom, nekem is annak hangzik. A rendőrök besurrannak a bűnbaknak kiszemelt ember lakásába és magukhoz veszik a DNS-ét? Csakhogy mivel valóban ennyire nehezen hihető, pont ezért gondolhatja egy rendőr, hogy amennyiben tényleg ilyet csinál, szinte biztosan meg fogja úszni, az ezzel védekező terheltet a bíróságon körbe fogják röhögni. Olyan gyakran történne meg, hogy bizonyítékot hamisító rendőrtisztek lebuktak? Ilyenről alig hallani. Magyarországon például statisztikai adat sincs róla.

A fentebbi riportomhoz tettem fel az illetékeseknek kérdéseket bizonyítékok manipulálásával kapcsolatos esetekről. Mint kiderült, az Országos Bírósági Hivatal „nem gyűjt adatot arra vonatkozóan, hogy a bűncselekményt a vádlott milyen testület tagjaként követte el.” A Legfőbb Ügyészség is azt mondta: a bűncselekmény helyszínén talált bizonyítékok tudatos manipulálásával kapcsolatos „speciális statisztikai adatgyűjtéssel nem rendelkezik.” Az ORFK-t is megkérdeztem: 2010. január 1. óta hány olyan eset volt, amikor helyszínen talált bizonyítékok manipulálása (eltüntetése, odahelyezése, áthelyezése, megrongálása, megsemmisítése, hamis bizonyítékok készítése, elhelyezése, azokkal a gyanú konkrét személyekre való ráterelése) miatt rendőrségi eljárás indult? „Az Ön által kérdezett statisztikai adatgyűjtést nem végzünk” – írták. Ha ennyire nem tartják számon ezeket az ügyeket, az ilyesmit elkövetők miért ne vállalhatnák be a lebukás meglehetősen csekély kockázatát?

Csalások az utcától az őrszobán és a laboron át a boncteremig

Különösen Szebik Imre bioetikus 2005-ös, az orvosi bűntények eltussolásáról mondott szavai tükrében: „Ha egy orvos vétkessége megállapítható, azt egy kollégának is el kell ismernie. Persze ez sokszor egyetlen ember lelkiismeretén múlik. Ha például a patológus oda nem illő tárgyat talál a boncolt testben, kiveheti és eldobhatja. Nem tudja meg senki. Vagy ott a dokumentáció mint tárgyi bizonyíték, amit a személyzet ír. Tudok több esetről, amikor egyszerűen mást írtak be, mint ami a valóságban történt.” Ha pedig egy orvos ilyen könnyen megváltoztathatja a tényállást, akkor egy rendőr – vagy állami szakértőként dolgozó tudós, bűnügyi helyszínelő – miért ne tehetné?

A Science and Engineering Ethics című folyóirat 2021-ben publikált egy, számos tudományterületet vizsgáló felmérést, miszerint „a kutatók 15%-a tanúja volt annak, hogy mások adathamisítást vagy plágiumot követtek el, és 40%-uk tudott másokról, akik megkérdőjelezhető kutatási gyakorlatot folytatnak.” A kutatások alapján „az orvosbiológiában dolgozók közül minden ötödik rendszeresen követ el tudatos, szándékos csalást, és közel felük használ megkérdőjelezhető kutatási módszereket a munkájában.” Így aztán „egyes megfigyelők arra a következtetésre jutnak, hogy akkor járunk jobban, ha alapból azt feltételezzük, hogy az orvosbiológiai kutatásban dolgozók rutinszerűen csalnak.”

„Talán itt van az ideje, hogy felhagyjunk azzal a gyakorlattal, hogy azt feltételezzük, hogy a kutatást becsületesen végezték el, és át kellene térnünk arra a kiindulási feltételezésre, hogy a kutatásokat mindaddig megbízhatatlannak tekintjük, amíg nincs bizonyíték az ellenkezőjére” – idézi Dr. Szabó Csaba az Elpazarolt orvostudomány – hiteltelen kutatók, megbízhatatlan kísérletek című művének Tudományos csalás, tudományos csalók fejezetében Richard Smith-t, a British Medical Journal korábbi szerkesztőjét (Corvina, 2024. 198-199. o.) Egy így szocializálódott tudós miért ne csalhatna a bűnügyi laborban vagy a tett helyszínén?

Azt pedig, hogy egyes rendőrök akár a hamis tanúzásra is képesek, hogy valakit börtönbe juttassanak, pont a jelenlegi magyar kormány ismerte el a semmisségi törvénnyel. Az őszödi beszéd utáni zavargásokban a „hivatalos személy elleni erőszak, rongálás, illetve garázdaság miatti elítélések [...] semmisnek tekintendők, amennyiben az elítélés vagy a megállapítás alapját kizárólag rendőri jelentés, illetőleg rendőri tanúvallomás képezte.” Ha pedig bizonyos rendőrök erre képesek, miért ne hamisítanának bizonyítékot? Amikor saját híveit ütötték gumibottal, vették őrizetbe hamis indokkal, a Fidesznek rögtön eszébe jutott egy ilyen törvényt hozni. De általános jelleggel nem hozott olyan szabályt, amely előmozdítaná a bizonyítékokat manipuláló hivatalnokok lebuktatását.

A kérdés igazából az, mennyire tud azonosulni a társadalom azzal a gyakran idézett nemes alapelvvel, hogy inkább hagyjunk futni száz bűnöst, mintsem egy ártatlant is elítéljünk. Ilyenkor az átlagemberek java része egyetértően bólogat. Ám valójában nem gondolnak bele, mit is jelentene ennek a következetes, maradéktalan betartása. Egyrészt azt, hogy a jelenleg elítéltek bizonyos részét nem lehetne elítélni – akkor sem, ha bűnösök. Vagy ha minél több bűnöst akarunk elítélni úgy, hogy az ártatlanok ne legyenek járulékos veszteség, akkor sokkal több pénzt kellene fordítani az igazságszolgáltatásra. Mondjuk a rászoruló terheltnek közköltségen az államéval megegyező tudású szakértőt kirendelni, aki a védelemnek dolgozik. Ilyet azonban nemhogy a gyanúsítottak nem kapnak, de olyanok sem, akiket soha nem vádoltak bűncselekménnyel.

Egy minden szempontból teljesen ártatlan kórházi beteg sem jogosult például arra, hogy az állami szakértővel szemben közköltségen másodvéleményt kérhessen egy általa eltussolással gyanúsított orvos ügyében. Holott mind az eltussolás, mind a felültetés gyanúja esetén arra volna szükség, hogy az állam egyszerre dolgozzon önmagáért, illetve önmaga ellen. Ahhoz, hogy a jelenleginél sokkal több eltussoló vagy felültető rendőrt, ügyészt, orvost, tudóst buktassunk le, gyakorlatilag az kéne, ami a hálapénz ügyében is csak az utóbbi években kezdett el működni. Vagyis, hogy a vesztegetést elfogadókat titkosszolgálati eszközökkel figyeljék, minden belső hívásukat, levelezésüket rögzítsék.

Olyan jelenségről van szó, amit Magyarországon nagyon is jól ismerünk. Az orvosok évtizedeken át nem tartották korrupciónak azt, hogy pénzt fogadtak el, mely alapján betegeknek vélt vagy valós előnyöket biztosítottak. Ahogy az egymással harcoló politikai szekták hívei sem tartják korrupciónak azt, amit a kedvenc politikusuk csinál. Mert az szerintük csak annyi, hogy az ellenség méltatlan támadásaival szemben helyzetbe hozzuk a saját embereinket. Ugyanígy világszerte egyes rendőrök, illetve a társadalom bizonyos része sem tartja azt bűnnek, ha a nyomozás során valamilyen, a gyanúsított kárára elkövetett hiba, tévedés vagy akár szándékos manipuláció felett szemet hunynak.

A popkultúra legsikeresebb filmjeiben a rendőr (vagy az igazságot a saját kezébe vevő civil) köp a szabályokra, előírásokra, és ha kell, erőszakkal, csellel, átejtéssel, de győzelemre juttatja az igazságot (vagyis amit a néző igazságnak szeretne hinni.) A bűnügyi mozik jelentős része az önbíráskodás, a hatósági túlkapás apoteózisa. Melynek jegyében a rendező összekacsint a nézővel: nem kell a hülye előírásokat olyan komolyan venni! Az önbíráskodó, túlkapást elkövető mozihősnek szurkoló néző azonban nem gondol bele, hogy ezt vele is megtehetik.

Pedig erről van szó: nem merünk belegondolni, hogy is működik valójában az egészségügy vagy az igazságszolgáltatás. Annyi mindent lehet ott elrontani vagy eltussolni, hogy nem is akarjuk tudni – legalábbis addig, amíg mi nem kerülünk börtöncellába vagy műtőasztalra. De igazából még akkor sem. Ki akar azzal szembesülni, hogy rengeteg olyan dolog történhet, amit nemhogy nem kontrollálhat, de még csak nem is tud róla? De amíg ezzel nem szembesülünk, addig bármelyikünk juthat erre a sorsra. Ahogy a szüleink, testvéreink, gyerekeink, kollégáink, a legjobb barátaink is.