Mi visz rá valakit, hogy a szovjet csapatok kivonulása és Szovjetunió felbomlása után néhány hónappal be akarjon lépni a kommunista pártba? Ezt a rejtélyt már az átlagosnak nehezen mondható fiatalkoromat boncolgató sorozatom első részében is próbáltam megfejteni. Fussunk neki újra, immár az egyetemi időszakom kezdetét bemutatva. Melyből az is kiderül: mi, kommunisták különös vágású emberek vagyunk, különös anyagból vagyunk mi gyúrva: még a nőket is másképp szólítjuk le, illetve szedjük fel, mint az egyszerű földi halandók.
Ott folytatva, ahol az első résznél abbahagytam: 1995. szeptember 7-én bizonyára nem először és nem is utoljára derült ki számomra, hogy a világ nem egy determinista mesterterv alapján zakatol, és hogy mekkora szerepe van életünk alakulásában a véletleneknek. Ezen a napon léptem be a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkari épületének Auditórium Maximumába, hogy csatlakozzak az ugyancsak beiratkozni szándékozó, történelem szakos gólyatársaimhoz. Rögtön ekkor kiszúrtam egy, a tömegben ülő csajt. Na de miért? Akkor még pusztán azért, mert összekevertem egy másik csajjal, akit korábban még a felvételin ismertem meg és szintén tetszett. Aztán, mikor odaléptem hozzá, már rájöttem, hogy nem ő az, de azért leszólítottam.
– Nem ismerjük mi egymást valahonnan? – kérdeztem. Ami csak félig volt a szokásos csajozós duma. Mert az agyam a közeledés bizonyos pontján Schrödinger-dobozként működött. Vagyis egyszerre, párhuzamosan ismertem és nem ismertem azt, akit megláttam. Ez pedig volt annyira paradox, hogy ne hagyjam annyiban. És milyen jól tettem: ugyanis ez a csaj lett a feleségem. Megismerkedésünk történetét később neki sem cenzúráztam. Vajon hány pasi tenné ugyanezt? Hogy élete párjának nyíltan elismeri: távolabbról, szemüveggel egy másik csajt vélt felismerni benne, és csak azért indult el felé. Pedig valószínűleg nem egy kapcsolat jön létre ilyen balesetszerűen. Mondjuk engem akkoriban se nagyon érdekelt, mennyire illik a korszellembe az, amit épp teszek.
Lévén, hogy ebben az időben kommunista voltam. Egy olyan időszakban, amikor egy egész ország (mi több: a fél világ) próbált szabadulni a múltjától, azt bizonygatva, hogy ő már nem kommunista, vagy hogy igazából soha nem volt az. Én viszont, aki a ’80-as években horogkeresztek rajzolgatásával borzolta a felnőttek idegeit,
A két világháború között, illetve a hidegháború kezdeti szakaszában bizonyos értelmiségi körökben trendi volt kommunistának lenni. A nyugati világban is tömegek kerültek átmenetileg a világmegváltásra pályázó, akkoriban fénykorát élő ideológia hatása alá. Rengetegen közülük valószínűleg nem is hittek benne igazán, sőt: azt sem tudták pontosan, mi az. Egyszerűen utánzásos szocializációval beidegződött mintákat és rutinokat követve haladtak azután, ami a szűkebb vagy tágabb közegükben menőnek számított. Ugyanígy váltak nem kevesen a rendszerváltás utáni években liberálissá. Különösebben mélyen nem azonosultak vele, de arra úsztak, amerre a raj körülöttük lévő tagjai. Valószínűleg sokan ugyancsak így lettek az ezredforduló, illetve leginkább 2010 után jobboldaliak.
Én viszont határozottan immunis voltam a kordivatokra.
Az, hogy kommunista vagyok, az egyetemi körökben nem volt egy hatalmas titok. Magyarország egyik legnagyobb történésze, Romsics Ignác a 1998-99-es tanévben oktatott Szegeden. Az önéletrajzában két tanítványát említette meg, az egyik én voltam. „Gyakran vitatkoztam Papp László Tamással, akinek radikálisan baloldali nézetei fiatalkori önmagamra emlékeztettek, s aki az egyetem elvégzése után évekig újságíróskodott. Az utóbbi években Győrben találkoztam vele és feleségével, amikor előadni hívtak a városba.” (Romsics Ignác: Hetven év – Egotörténelem 1951–2021, 2. kötet, 222. o.) De már jóval korábban is ilyen hírem volt.
Úgy negyedévvel a beiratkozásom után kerültem be a méltán legendás újszegedi Móra Ferenc Kollégiumba, ahol a 13-as szoba lakója lettem. Nem sokkal ezután rám ragadt a Zjuganov (illetve rövidítve Zjugi) becenév, amelyet az 1996-os orosz elnökválasztáson Jelcinnél nagyságrendekkel esélyesebbnek tűnő kommunista elnökjelölt, Gennagyij Zjuganov után kaptam. (Az egyik legnagyobb hazai szervezett bűnözői csoport vezetőjeként elítélt Szabó István, alias Koszi Pista meg Alekszej Koszigin egykori szovjet miniszterelnökről kapta a becenevét. Mert a ’70-es években folytak a SALT leszerelési tárgyalások, „amelyeken Koszigin is részt vett. Engem ez a téma nagyon érdekelt, mindig erről beszéltem. Így ragadt rám, hogy Koszi, Koszi, Koszigin” – mondta a nekem adott hosszú interjúban, amiben sok más érdekesség is olvasható. Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akit kommunista politikusról neveztek el.
Tehát a reménybeli orosz kormánypárttal, Oroszország esetleges leendő elnökével hoztak kapcsolatba a becézés révén. Ugyanis ekkor még csöppet sem volt lehetetlen, hogy visszatérnek a szovjet típusú rendszer iránt nosztalgiát érző tömegeket felsorakoztató politikusok. A balosok 1993 decemberében már a szabad választásokon is előretörtek, így aztán ’96 tavaszán szobatársaim úgy kezeltek, mint a diadal előtt álló orosz kommunista párt emberét. Más kérdés, hogy nem voltam az.
Zjuganovról pedig nemrég hosszabban is kifejtettem a véleményemet. Utólag nézve az tűnhet bölcsebbnek, amennyiben hagyták volna őt nyerni – hogy a leépült, alkoholista Jelcin hatalmon tartása mihez, illetve kihez vezetett, azt ugye látjuk.
Ha már az alkoholizmusnál tartunk: stílszerűen akkor rúgtam be a legjobban, amikor 1996 októberében egy kollégiumi utazás részeként átléptem az egykori Szovjetunió határát. Nyugatra már a rendszerváltás után, gimnáziumi éveimben eljutottam. De eszméim szülőföldjén akkor jártam először, és idáig utoljára is. Ukrajna a szovjet birodalom legnyugatibb tartománya volt, illetve semmiképp nem a legfejletlenebb régió. Így aztán még döbbenetesebb volt, amivel a hajdanán Magyarországhoz tartozó Kárpátalján szembesültünk. Az a szintű lepusztultság a posztkádári Magyarországgal összevetve hihetetlenül kontrasztos volt. Utána, átlépve a határt, Nyíregyházát ajrópai bezzegvárosnak láttam. Azt hiszem, ott keletkeztek az első hajszálrepedések a meggyőződésem pajzsán.
S azóta
Azóta nem tudok úgy tekinteni a fejlődő országból érkező menekültekre sem, ahogy a kormányzati óriásplakátok szerint kéne. Ha én lennék a helyükben és forradalommal sem tudnék változtatni a helyzetemen, tán nem ugyanazt csinálnám, mint ők? A beregszászi Druzsba Hotelben volt a szállásunk, amely jelenleg a Kölcsey Ferenc Szakkollégium épületének ad helyet. Már annak a honlapján is azt írják, hogy „az 1990-es évek végén rossz minősége miatt Druzsba Szállodaként szűnt meg.” El tudják képzelni akkor, hogy milyen lehetett. Nem, nem tudják elképzelni: ahhoz ott kellett lenni. Ott ültem egyedül a földszinten, a korábbi Poltava vendéglőben iszogatva. Sötét, elképesztően lepukkant hely. Odajött hozzám két rosszarcú helybeli, fogalmam sincs, mit akartak. Egy gondnoknak vagy kidobónak látszó ember tuszkolta ki őket. Csatlakoztam a többiekhez, s végre elkezdtünk rendesen inni. Hihetetlen mennyiségű pia fogyott el. A végén már nem a saját lábamon mentem fel a szobába, hanem úgy vittek a hátukon.
Korábban akkor rúgtam be ennyire, amikor 1993 októberében Spanyolországba tartva a Le Monde-ból értesültem róla: Jelcin szétlövette az orosz parlamentet. Nem bánatomban ittam ennyit, hanem ünnepeltem. Ahogy 1996 júniusában pedig arra koccintottam, hogy becenévadó politikai keresztapám, Zjuganov elbukta az orosz elnökválasztást. A magamfajta radikálisok azért ujjongtak emiatt, mert számunkra ez volt a legfőbb bizonyíték rá: békés úton nem lehetséges a rendszer(vissza)váltás. Nem is bíztunk azokban, akik vértelenül akartak hatalomra jutni. Így azt is megünnepeltük, amikor ’94-ben Thürmer Gyula Munkáspártja nem jutott be a parlamentbe.
Arról egyébként, hogy legálisan úgysem lehet bármiféle fordulatot elérni, maga az uralkodó világrend győzött meg bennünket. Lévén, hogy azt az autokratikus, illiberális irányított demokráciát, amit ma annyira támad a korábbi főáram, a ’90-es években maga a washingtoni konszenzus nyugati civilizációja hozta létre, illetve támogatta. Méghozzá nem egy közép-európai kisállamban, hanem kontinensnyi méretű területen. Már 1993-ban egyértelmű volt, hogy Jelcinnek buknia kellene. S ez 1996 elejére teljesen nyilvánvalóvá vált. Akkora volt a vele szembeni elégedetlenség, hogy minden országban, ahol csak alapszinten működik a demokratikus politikai váltógazdaság, simán legyőzték volna. Csakhogy a Jelcint támogató belföldi oligarchikus erőtér, valamint az akkori uralkodó globális világrend úgy döntött: hatalmon kell maradnia. Így aztán egy leépülő politikust mesterségesen felpumpáltak.
Az 1991-ben hatalomra került Jelcint öt évvel később nem engedték megbukni, s aztán a szellemileg egyre jobban hanyatló elnök megnevezte örököseként Putyint, akit azóta sem tudtak leváltani. Az 1993-as fordulat, az elnöki rendszer bevezetése „meggyőzte az eliteket, hogy nem fontosak az erős intézmények, ezért született olyan alkotmány, amely személyi-politikai berendezkedést eredményezett” – mondta Andrej Rjabov, a Gorbacsov Alapítvány szakértője, akinek ebben kétségtelenül igaza lett. Vagyis Oroszországban gyakorlatilag 35 éve ugyanazon a körön belül adják-veszik a hatalmat. Mi ez, ha nem maga az irányított demokrácia?
Lényegében ugyanez jött létre 2010-ben Magyarországon (a Nyugat által létrehozott ama orosz autokrácia tapsvihara mellett, amelynek a Szovjetunió romjainál tették le az alapjait.) Valójában se 1993-ban Ruszlan Haszbulatov (aki alól Jelcin kilövette a parlamentet) sem pedig 1996-ban Zjuganov nem volt olyan értelemben vett kommunista, mint én, aki tényleg diktatúrát szeretett volna, a gondolatok szintjén még az erőszaktól sem visszariadva. Utólag hajlok arra, hogy igazat adjak Haszbulatovnak, aki szerint „nem maradi kommunisták akarták az országot visszahúzni, hanem a gazdasági reformok két modellje körül folyt a vita: a parlament a lágyabb átmenetet kínáló modellt támogatta, Jelcin és kormánya viszont azonnal kapitalizmust akart.” De ha még nekik, a hozzám képest mérsékelteknek sem engedtek változtatni a korszellem által diktált folyamatokon, akkor mi miért akartunk volna szabályosan játszani? Ezek után logikus kérdés: amennyiben ennyire az illegalitás útjára szerettem volna lépni, akkor hogyan maradtam szabadlábon? Erre a rejtélyre is fény derül majd a következő részben.
Borítókép: Gennagyij Zjuganov az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártjának elnökjelöltjeként 1996. június 16-án / fotó: STR / AFP
Bejelentkezés