Ráfordultunk a választásokra. Nézzük meg, mit látunk a játéktéren.
„Ha a NER-t leváltani, de még inkább fölülírni kívánó ellenzék végül a NER-ből választ egy NER-módra működő figurát, abból nem tud más kijönni, csak a NER. Tetszett volna bevenni a piros pirulát, Mr. Anderson” – ezt nagyjából egy évvel ezelőtt írtam az ÖT oldalára, máshol pedig azt, hogy amit látunk az a NER-en belüli elitharc. Kaptam is érte hideget meg meleget, ismeretlenektől és ismerősöktől is. Hogy merészelek ilyeneket mondani.
Az előbbiekhez most hozzáteszem: a változás passzátszelét láthatóan nem „a NER-t leváltani, de még inkább fölülírni kívánó ellenzék” fújja, hanem azok az emberek, akik az elmúlt 15 évben a NER-en belül gondolkodtak, sőt, a NER-en belül tevékenykedtek, a rendszer politikájának haszonélvezői, kedvezményezettjei voltak, pozíciókat töltöttek be, vagy legalábbis kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatot ápoltak a Fidesszel és az Orbán-rendszerrel. Ezeknek a kötelékeknek, ha úgy tetszik: dealeknek a – különböző okokból történő – felmondását látjuk az elmúlt két évben. Ez az elitharcok természete. E mozgások mögé állt be a korábbi rendszerellenzék is, a maga szempontjából természetesen érthető módon – pontosabban a helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb.
Ha szigorúan leíró jelleggel elvégezzük az enumerációt: az egyik oldalon áll a Fidesz, a rendszer jól ismert hatalmi gépezete, mindez a NER lassan tizenhat évének legrosszabbul sikerül kormányzati ciklusa után, a másik oldalon a kihívó, soraiban a volt fideszes hivatalnok, fideszes alkalmazott, a volt NER-vezérkari főnök, a kormány egykori utazó nagykövete, a rendszerrel jó kapcsolatokat ápoló nemzetközi topmenedzser, a felső középosztálybeli turisztikai vállalkozó, a volt fideszes államtitkár-bankár, ésatöbbi.
Azt, hogy mennyire volt különös – egyesek szerint különös, kiszámított és piramisjáték-szerű –, ahogy Magyar Péter a hazai belpolitikában felbukkant, megvetette a lábát, ahogyan zavarba ejtő módon szerzett népszerűséget a közösségi térben (akár Taylor Swift eléréseit is lepipálva), ahogy az ellenzéki sajtó még úgy is mellé állt, hogy Magyar szinte kétnaponta törölte beléjük a csizmáját, azt most hagyjuk is.
A volt rendszerellenzék azzal számol – azzal érvel, csúnyábban: arra spekulál –, hogy a Tisza esetleges győzelme után (lásd még: bontógolyó) széles, tágas lesz a politikai tér, és az úgymond megtisztult közéleti levegőben kisarjadhatnak kifejezetten baloldali, liberális, zöld vagy progresszív pártok. Ezzel szemben, továbbra is szigorúan leíró jelleggel, a helyzet az lesz, hogy – bármi is legyen a választás végeredménye – minden emberi számítás szerint a parlamentben helyet foglal majd egy brutálisan erős jobboldali párt, meg egy másik, némileg más színezetű, de ugyancsak brutálisan erős jobboldali párt. Valamint, ha a Mi Hazánkat úgy mérik alul, ahogy szokták, akkor az előbbieken felül még egy radikális jobboldali párt. Minden más politikai szereplő a margón és azon kívül tartózkodik.
Hogy a Fidesz hogyan jár el a politikai territóriumával, közismert – és az elmúlt másfél év ismeretében azt is jól látjuk, hogyan jár el a Tisza párt a saját megszerzett terrénumával. Miért is járna el másképp. A NER baloldali, liberális, progresszív ellenzéke talán azt is gondolja, ha a Tisza megbontja a rendszer intaktságát, az elkövetkező időszakban a Tisza ellenében helyet tud magának elkeríteni az ellenzéki térfélen. Jó eséllyel feltételezhetjük, a Tisza mindent meg fog tenni, hogy ez ne így legyen. Eddig is megtett mindent, hogy ne így történjen – például nagy erőkkel szorította-szorítja ki a DK-t és a Kutyapártot a játéktérről, más szereplőket pedig olyan helyzetbe hozott, hogy azok önként és dalolva tegyék le a fegyvert és fejezzék ki lojalitásukat.
Előbbieknek talán azt is érdemes az ilyenfajta vágyakozások közben figyelembe venniük, hogy 2010 óta a NER-en kívülről kizárólag a rendszer kezdeti éveiben még potens MSZP ellenajánlata tudott eléggé izmosnak és sikeresnek mutatkozni, azóta – és ezt éppen a Tisza sikere húzza alá – lényegében minden rendszerellenzéki ajánlat lepattant a magyar társadalomról. Még a 2022-es is, amikor a rendszerellenzék már kiegyezett olyan csoportokkal, amelyek nem utasították el élből a Fidesz-rendszer ideológiájának és működésének sarokpontjait. Azt, hogy milyen viszonyt ápol a jelenlegi ellenzék a Fidesz-rendszer leglényegesebb elvi sarokpontjaival – vagy úgy is mondhatjuk, milyen startégiát tart helyénvalónak ebben a relációban –, azt jól láthattuk akkor, amikor a Tisza Párt nem nagyon szaggatta az istrángot, hogy odaálljon a Pride ügyéhez vagy más identitáspolitikai kérdésekhez, amikor tapasztaljuk, olyan nagyon markánsan nem mond mást Ukrajnáról és a migrációról, vagy amikor Kapitány István egy Donald Trumppal közös fotóval reklámozza magát. Bizonyos praxisokban mond mást a Tisza: például az Európai Unióhoz fűződő viszony vagy az energiabeszerzés és -diverzifikáció kérdésében.
Ha mindezeket összegezzük, idevesszük azokat a szimbolikusnak nagyon is tekinthető gesztusokat, amiket például Kapitány István és Orbán Anita tiszás szerepvállalása jelent, és továbbra is maradunk a leíró jellegnél, akkor a tájkép nagyjából azt mutatja, hogy
ami pillanatnyilag egyébként elfogadhatóbb azoknak is, akiknek az első, második és harmadik kívánságuk is az, hogy Orbán Viktor húzzon el a francba. Nem más.
Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke sajtótájékoztatót tart Budapesten 2026. január 5-én. Mellette Tanács Zoltán, a párt kormányzati felkészülést koordináló szakértője és Kármán András, a párt gazdasági szakértője / fotó: MTI/Bruzák Noémi
Bejelentkezés