Keith Jarrett kölni koncertje – ami pár hónappal ezelőtt, január 24-én lett félévszázados – a modern zenetörténelem egyik fétispillanata. Az abból készült koncertalbum pedig a lemezklasszikusok egyike, az ínyencek kötelező darabja, minden idők legnagyobb példányszámban eladott szóló dzsesszlemeze.
A történetet már ezerszer elmesélték, leírták, rögzítették, lényegében a popkulturális legendák és mondák magasságába emelkedett, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, elmesélt eseményként szinte már el is vált a valóságtól. Pedig nagyon is valóságos és emberi történet ez.
A sztori röviden a következő.
Az események idején harmincéves Keith Jarrett – aki 1971-ben lépett ki Miles Davis zenekarából, amelynek előtte két évig volt tagja – 1975-ös európai szólóturnéján Lausanne-ból Kölnbe utazott, ahol az a Vera Brandes szervezett neki fellépést – nem akárhol, a kölni Operaházban –, aki zenerajongó lányként 16 évesen lépett be a zeneiparba, a koncert időpontjában pedig még nem volt tizenkilenc éves. Jarrett kiadója, az ECM vezetőjével, Manfred Eichnerrel utazott, és hogy pénzt spóroljanak meg, a Brandes által küldött repülőjegyet a zürichi repülőtéren visszaváltották, az árát (375 márka) eltették, és inkább Eichner szakadt kis Renault-jával nyomták le a nyolcórás utat.
A csillagok nem álltak jól. Jarrett háta már az út előtt is irgalmatlanul fájt, a hosszú autót csak rátett egy lapáttal. A helyszínen ráadásul kiderült, hogy az igényelt Bösendorfer 290 Imperial grand pianót a helyszín nem biztosította, helyette egy kisebb, és nem túl jó állapotban lévő Bösendorfer baby pianót, egy próbazongorát raktak a színpadra. Jarrett a hangszert megszemlélve kijelentette, ő bizony nem lép színpadra. Miközben Brandes megpróbált egy nagyobb zongorát találni Kölnben, a felkért zongorahangolók koncertképes állapotba hozták az operaház színpadán álló hangszert, így Jarrett végül kötélnek állt, lett koncert – és nem is akármilyen. Teltház, tomboló siker, és egy olyan felvétel, ami – ahogy azt írtam is – a műfaj Szent Gráljai közé került.
A koncerten Jarrett négy improvizatív tételt adott elő, egy 26, egy közel 15, egy 18 és egy majdnem 7 perceset. Az első tétel elején hallható négy hang állítólag az a négy hang, amit az operaház az előadás kezdetét jelző szignálként a koncert előtt bejátszott, Jarrett ezt a motívumot bontogatta tovább. Ahogy az a legendás hangfelvételek esetében lenni szokott, ezt a koncertanyagot is szanaszét elemezték már az elmúlt ötven évben. Mit adott hozzá a felvétel aurájához a kölni operaház akusztikája, hogyan befolyásolta Keith Jarrett aznap esti játékstílusát a már emlegetett hangszer, amin egyébként erőteljesebben is kellett játszani, hogy a hangerő betöltse a hatalmas teret. Tehát, hogy filozófiai síkra tereljem a kérdést, miként jöhet ki egy úgynevezett hibából, hátrányból, vagy valamiből, ami egy adott pillanatban egyáltalán nem tűnik jónak, valami egészen kivételes és megismételhetetlen.
Hogy egy hosszabb zárójelet nyissak, az egyik buddhista alaptörténet a kínai paraszt meséje. „Volt egyszer egy kínai paraszt, akinek eltűnt a lova. Megszökött. Aznap este az összes szomszéd átment hozzá, és ezt mondta: Ez nagyon szomorú. Ő pedig azt válaszolta: Talán. Másnap a ló visszajött, és hozott magával hét vadlovat. Az összes szomszéd átment, és ezt mondta: De hát ez nagyszerű, nem igaz? Ő ezt válaszolta: Talán. Másnap a fia megpróbálta betörni az egyik lovat, felült rá, de leesett, és eltörte a lábát. Az összes szomszéd átjött aznap este, és ezt mondta: Hát ez tényleg nagyon szomorú. A paraszt ezt mondta: Talán. Másnap a sorozó tisztviselő jött el, aki embereket toborzott a hadseregbe, és nem kellett neki a paraszt fia, mert eltört a lába. Az összes szomszéd átjött aznap este, és ezt mondta: Hát nem csodálatos? Ő ezt mondta: Talán.” Nos, egy kicsit ez a helyzet Keith Jarrett kölni koncertjével is. Talán.
Persze egy zseniális koncertnek és egy kultikus felvételnek is lehet különös sorsa, fura utóélete. A most bemutatott Köln 75 című film rendezője, Ido Fluk egy idei nyilatkozatában azt mondta: a kölni koncert Keith Jarrett Creepje. Itt a Radiohead korai Music Television-slágerére céloz, ami iskolapéldája annak a sikerdalnak, amitől aztán a zenekar (esetünkben: az előadó) később szabadulni akar. Egy olyan teljesítmény, amit a közönség körülrajong, ám ami az alkotót paralizálja, sőt, amiről azt gondolja, csinált ugyanolyan jót, sőt, annál jobbat is pályafutása során. Ennek megfelelően, teszi hozzá Fluk, Jarrett és az ECM kiadó nem vett részt a film munkálataiban.
„Felháborító lehet egy nagyszerű zenész számára, hogy állandóan erről az egyetlen, évtizedekkel ezelőtti koncertről kérdezik” – ezt pedig Vincent Duceau mondja, aki Lost in Köln címmel dokumentumfilmet készített a koncertről. „Mintha egy nagyszerű festőnél, ahelyett, hogy a legösszetettebb, teljes erőbedobással készült munkájáról kérdeznék, állandóan egy kis kacskaringóról érdeklődnének, amit az asztal sarkába rajzolt” – mondja a filmes. Hát nem tudom, ezt már én teszem hozzá, a film után, miközben ezt a cikket írtam, újrahallgattam a The Köln Concert című lemezt, és nem kacskaringónak tűnt. De én a hallgató, a rajongó vagyok.
No, de akkor rá is kanyarodhatunk a Kölni 75 című mozira. „Az, hogy milyen egy nem formabontó, de jó zenés életrajzi film – vagy egyáltalán: életrajzi film –, az jó kérdés. A válasz talán nem is olyan bonyolult: elmesél egy történetet, miközben próbál rávilágítani a főszereplő (az alkotó, a popsztár) személyiségére, elvezetni minket a biográfia színfalai mögé, rámutatni tetteinek mozgatórugóira, a mögöttes összefüggésekre, az apró részletekre. És persze közben szóljon a zene, lehetőleg sokat.” – ezt írtam a Sehol se otthon című Dylan-életrajzi filmről szóló kritikámban, és ehhez természetesen tartom is magam. Ha pedig ebből indulok ki, akkor a Köln 75 jó, de nem elég, nem elég jó. Vagy inkább maradjunk annyiban, elfogadható.
A Köln 75 elmeséli a történteket, de keveset mond a valódi mozgatórugókról. Valójában egy popkulturális akciófilm, amelynek a középpontjában a pörgős, rohanó, száguldó, mindenkit és minden akadályt leküzdő szélvészkisasszony, Vera Brandes (szerepében Mala Emde) áll, akinek egyszerűen nem lehet ellenállni. A film mond valamit a zenerajongás természetéről, de nem mond eleget arról, a tinédzser Verát miért húzza be éppen a dzsessz. Vizsgálja az akarat diadalát, a küzdés, a szülőkkel szembeszegülés természetét, és talán még ezekről mondja el a legtöbbet.
Beszél a korabeli nyugat-németországi mikroklímáról is, a társadalmi mozgalmakról, a fiatalok életéről, de csak nagyon érintőlegesen, pedig ebből is érdekes lett volna egy kicsit több. Foglalkozik az alkotói és a színpadi lét magárahagyatottságával, a művészi elkötelezettséggel, a kreatív iránytűvel, de ebben a dimenzióban is kaphattunk volna többet, talán még azzal együtt is, hogy Jarrették nem óhajtottak együttműködni a film alkotóival.
A Köln 75 talán jobban tette volna, ha kilóra egy kicsit kevesebbet akar elmondani, szűkebbre veszi a fókuszt, de ott valami sűrűbbet és egyben tágasabbat mond el erről a történetről. Pontosabban nem a történetről, hanem arról, amitől ez a történet az lett, ami. Hiszen a Köln 75 legeslegelején a film több pontján is narrátorként fellépő zenei újságíró – a Köln 75 majdnem hírese – Michael Watts (szerepében Michael Chernus) egy hasonlattal el is mondja, ha a kölni koncert a Michelangelo-freskó a Sixtusi kápolna mennyezetén, és Keith Jarrett (szerepében John Magaro) a festő, akkor ez a film az állványzatról szól. Ha pedig ez így van, és maradjunk a hasonlatnál, akkor ez a mozi nyugodtan koncentrálhatott volna az állványzat kulcspontjaira, vagy arra, milyen anyagból van ez az állványzat. És talán jobban tette volna, ha nem katalógusként veszi végig az összes alkotóelemet.
Ez a film elsősorban a zenerajongóknak szól, főként azoknak, akik átlagnál bensőségesebb viszonyt ápolnak a zenével / a dzsesszel / Keith Jarrettel – vagy ezek mindegyikével. Akik nem ismerik az 1975-ös kölni koncert történetét, azoknak a Köln 75 még mondhat is valami érdekeset, a többiek – köztük e sorok írója is – pedig tényleg igazán sajnálhatják, hogy a film nem tudott vagy nem akart elmondani valamit a már ismert történeten túl.
A film előzetese:
Bejelentkezés