Különös dolog, amikor az ember az egyik kollégájáról, valamint az őt foglalkoztató – minek is nevezzem – médiavállalkozás, platform egyik produktumáról ír, de értsük jól, nem arról írok, hanem arról, amiben vagyunk itt és most Magyarországon. Az inkriminált interjú fogadtatása: tünet.

Ma Magyarországon, az ellenzéki közeg felől nézve semmilyen olyan pozíció nem engedélyezett, ami az ellenzéki pozíciótól lényegében eltér. A nem engedélyezett alatt azt értem, hogy a most éppen az egycsatornás Magyar Péter-ájulatba bódult ellenzéki közeg minden más pozíciót elfoglaló személyre a jó ügy árulójaként, ostoba, megvezetett rendszercsicskaként, hasznos hülyeként, kollaboránsként tekint.

Nemhogy a nettó kormánypárti pozíció nem engedélyezett – arról, hogy az ellenzék felől nézve az nem legitim, tulajdonképpen már beszélni sem kell –, hanem az olyan sem, ami valamiféle világnézeti, elvi politikai okokból elkülönbözik a mai ellenzéki krédótól, és az olyan sem, ami nem osztja azt az ellenzéki alapállítást, miszerint Orbán Viktor leváltása az egyetlen kérdés, minden más dilemma hátrébb sorolandó, minden más témát megnyitni, fölvetni szőrszálhasogatás, az ügy akadályozása, rosszabb esetben szekértolás.

Nem mondom, hogy ez egy egyirányú utca. Ó, dehogy. Megvannak ennek a pandantjai a fideszes oldalon, és még inkább megvoltak a 2010 előtti, még ellenzékben lévő jobboldalon. Zárójel, számos misét érne meg az a kérdés, hogy az elmúlt hármincöt-negyven, vagy akár több év távlatában hol vannak ennek a jelenségnek a gyökerei, okai, mozgatórugói. De ezt most nem nyitnám meg. Meg hát történész sem vagyok.

Elgondolkodtató, hogy miközben a mai magyar ellenzék rendszerellenzéknek nevezi magát és a rendszerváltás igényéről beszél, azaz, ha jól értem, egy, a NER-es filozófiától alapvetően eltérő, másik Magyarországot szeretne megalapítani, ilyen tekintetben mégis éppen tükörképe a másik oldalnak. „A másik oldal szemben magával” – hogy a Trabant együttes Ragaszthatatlan szív című örökbecsűjét idézzem.

De ez most csak rövid kitérő. Visszakanyarodom – „másrészt viszont az út kanyarodik” – oda, ahol elkezdtem: az ellenzéki világ részéről ma semmilyen olyan pozíció nem engedélyezett, nem legitim, ami nem ő maga. Sem a kicsit másmilyen, sem a nagyon nem olyan. Ez pedig minden, csak nem demokratikus alapállás. Ebből nem lesz másik Magyarország, csak az, amikor az ember eltéved az erdőben, és hosszú gyaloglás után kisvártatva megállapítja, itt bizony már járt korábban. „Nem most van itt az ideje lefolytatni a párton belüli vitákat, elvtársaim. És akkor most még szépen beszéltem.” Akár közéjük is lövethetne.

Na de oda akarok kilyukadni, hogy lényegében erről van szó, amikor a Hont András–Orbán Viktor-interjú körüli felfokozott érzelmeket látjuk. Nem elsősorban arról, hogy Hont András milyen kérdéseket tett fel a miniszterelnöknek, nem arról, hogy hányszor és hogyan válaszolt és kérdezett vissza, vagy éppen hányszor nem kérdezett vissza. Voltak helyek, ahol tovább ment, bár visszakérdezhetett volna. Én például, amikor Orbán a maga feddhetetlenségéről, tisztességes életvezetéséről beszélt, odaszúrtam volna, hogy az ország minimum fele ezt nagyon nem így látja. Érdemi válasz nem jött volna persze. „Amit Orbán és a stábja nem akar a nyilvánosság tudomására hozni, azt úgyse tudja kihúzni belőle semmilyen pártállású, akármilyen zseniális újságíró” – ahogy azt Széky János remek cikkében írja.

És a lényeget tekintve nem is arról szól ez a vita, hogy milyen volt a beszélgetés tónusa. Hogy mik voltak a felvetett témák. Hogy mik nem szerepeltek a felvetett kérdések között. Persze, egyfelől, ezekről összességében és külön-külön is van szó, ám mindezek csak következményei az eddig is tárgyalt, ennél lényegesebb kérdésnek.

Azokat most hagyjuk is, akik már az interjú előtt tudni vélték, mi a helyzet („Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!”), és azokat is, akik más oldalak összefoglalói vagy reakcióvideói alapján értesülnek arról, mit kell gondolni.

A lényeg az, lehet-e abból az alapállásból kérdezni, amiből Hont András kérdezett. Ezen a ponton csábító lenne karikírozni a helyzetet, és megkérdezni: lehet-e a magyar ellenzéki szerint másképp kérdezni Orbánt, mint egy rendőrségi kihallgatáson – úgy, hogy még az asztali lámpát is a pofájába nyomjuk, és néha még a kisszéket is kirúgjuk alóla. Vagy ahogy azt a Nem kinövöm, hanem ez egy komoly politikai mozgalom nevű Facebook-oldal felvetette, sokan valójában a Ceaușescu-házaspár tárgyalásának kulisszáit szerették volna viszontlátni az interjúban. Ezek a vágyképek természetesen léteznek, ó, de még mennyire – ahogyan a fideszes világban is léteznek és sűrűn meg is jelennek ugyanezeknek az iszonyú indulatoknak a fordított megnyilvánulásai. Azonban mégsem a helyzet karikírozása, mémesítése felé mennék el. Őrizzük meg a komolyságunkat.

Hont alapállását viszonylag közelről ismerem: ha kormány vagy ellenzék, akkor nem ellenzék – nem is csinál különösebb titkot abból, hogy hol helyezi el magát a palettán, mondanám könnyedén, de hát éppen az a helyzet, hogy ez egy nem egyszerűen belőhető pozíció. Hont alapvetően jobboldalinak határozza meg önmagát, én azt mondanám, konzervatív liberális (lehet, hogy ez ellen tiltakozna), már ha ezek a kategóriák érnek valamit napjainkban. Napról-napra egyre kevesebbet, egyébként. Tevékenységét, kérdésfelvetéseit, megállapításait vizsgálva jelentős rosszindulat kell ahhoz, hogy a kormánypropagandisták, vagy akár csak a kormányhoz közel álló véleményformálók közé sorolják. Persze ettől még számosan odasorolják, vö. jól fizet-e a Tóni. A kérdés tehát végső soron az, hogy mi a helyzet ma Magyarországon azzal a közéleti pozícióval, ami nem ellenzéki, inkább jobboldali, de nem is a kormány kisbolygóövezete.

Plusz, csak hogy még egy csavart tegyek a történetbe, mi a helyzet egy olyan pozícióval, ami – hiszen újságíróról beszélünk – nem a két politikai tábor között, nem azokkal megegyező síkban, az egyiktől ilyen, a másiktól olyan távolságra helyezkedik el, hanem megfigyelői dimenzióban, ahonnan az ember ránézni szokott dolgokra, nem bennük lenni.

Ha ez a pozíció a társadalom egy szemmel jól látható csoportja szerint nem létezik, akkor nem számítanak a részletkérdések, az Orbán-interjú semmilyen módon nem lehet számukra megfelelő. Akkor minden felvetés, ami a kérdéseket, a válaszokat és a tónust firtatja, valójában álkérdés. Abból a pozícióból ugyanis, ahonnan Hont beszélt, beszélni nem lehet. Sőt, még az is elképzelhető, hogy lényegében talán inkább az a kérdés, szóba lehet-e állni, le lehet-e ülni, lehet-e interjút készíteni Orbán Viktorral. Egy mocskos diktatúra mocskos diktátorával ugyanis nem lehet.

Ha azonban az a pozíció, az a hely a mai magyar közéletben, ahonnan Hont András kérdezett, egyesek szemében nem létezik, márpedig egészen nyilvánvalóan sokak szerint ez a helyzet, abból az következik, hogy ezt a pozíciót odatolják a kormánypropagandisták, a kormánypárti influenszerek mellé, a Megafon mellé – igen, látjuk, ez történik –, sőt, az állítás lényegében az, hogy ez a kettő egy és ugyanaz. Viszont, ha ez a helyzet, akkor a józan ész tényleg magára zárja az ajtót, és kidobja a kulcsot az ablakon, vagy lehúzza azt a klozetba. És akkor az értelmes politikai beszédet valóban végképp felszámoltuk.