Több gond is volt a tegnap esti, a Puskás Arénában megrendezett Guns N’ Roses-koncerttel, a zenekar negyedik magyarországi fellépésével. Pedig voltak slágerek, voltak remek dalok, nagyszerű fazonok, akik kifejezetten jól tartják magukat, remek gitárszólók, és lelkes nézők. A szerző azonban vegyes érzésekkel távozott a fellépés helyszínéről. Pedig a személyes érintettsége az ügyben tagadhatatlan, és az elkötelezettségéhez sem férhet kétség.
I.
A Guns N’ Roses generációs élmény. Ráadásul globális fenomén. San Diegón át a mátyásföldi Centenáriumi lakótelepen át (ha jól gondolom) Arhangelszkig és Tokióig. És még folytathatnánk a geográfiát. Nagyon izgató volt a Guns N' Roses 1988-ban. Idehaza még nem is a Music Televisionön, hanem a Super Channelen jött a Paradise City klipje. Meg a Sweet Child O' Mine. Fegyverek és rózsák, miféle név ez, romantikus erőszak. Miféle figurák, kendő, fordított bézbólsapka, cilinder, miegyéb.
Lehetne most hosszan fejtegetni, hogy miből lett a Guns, de vegyük rövidre: még a nyolcvanas évek glames rock hagyománya, de mindazt sallangok nélkül, punkosan, koszosan és szakadtan, az utca felől nézve, klasszikus hagyományok, mondhatni — Led Zeppelin, Rolling Stones, Sex Pistols, Aerosmith —, de új kiszerelésben, a kor hangján. Valami rocksűrűsödés is bekövetkezett a nyolcvanas évek végén, a már emlegetett Aerosmith reneszánszát élte, darkosból rockosodott a Cult, Iggy Pop is életjeleket mutatott, még David Bowie is karcos rockzenekart alakított Tin Machine néven. Na, szóval ezek. Akkor persze nem volt bonyolult kódolni a Guns N’ Rosest, egy tizenhat éves ember nem is elemez, hanem érez, kint vannak a generációs antennái: és az minden további részletezés nélkül is világos volt, még egy budapesti lakótelepen is, hogy ez a zene nekünk szól. Ez az új jó, az új menő. Az itt-és-most. És természetesen Izzy Stradlin volt a legmenőbb arc.
Ganzezrózez, Dévényi Tibor szép szavával. Még a Három kívánságot is elérte a rock and roll forró hömpölygése.
You’re in the jungle, baby.
Appetite For Destruction. Meglehetősen programjellegű, zászlót bontó állítás.
1991-re, 1992-re ugyanez a fergeteges gyorsattak már átment mega-giga-kiszerelésbe. Dupla-dupla lemez lett bő kétszakajtónyi dallal, stadionrock lett, nagyív és nagypálya, elszabaduló egók. Terminátor. Megannyi Axl-féle ájjájjáj. Use Your Illusion I és II. Beszélgetések, viták, zenebuzi-csörték visszatérő témája, hogy melyik lemez a jobb. (A válaszokat kommentbe kérjük.) A Guns N’ Roses a csúcsra ért, de a csúcsra érkezés természetéből fakadóan el is indult lefele. A gyümölcs megérett, majd túlérett. És mi mindannyian, akik 1992. május 22-én ott voltunk a Népstadionban, ezt a kegyelmi pillanatot kaptuk el. Meg azt is, hogy a Guns olyan előzenekarokkal érkezett, mint a Soundgarden és a Faith No More. Borzongató line up. (Én akkor hallottam őket utoljára, pedig jártak Budapesten 2006-ban és 2023-ban is.) Aztán persze az egész el is égett az önmaga gerjesztette tűzben, még egy kis végrángás, The Spaghetti Incident?, és nem sokkal később vége is lett. (Közben egyébként megérkeztek egy új korszak új hangjai. A Guns a vége lett valaminek, a Nirvana meg az eleje. Vagy valahogy így.).
A zenekar 1994-ben még elkezdett dolgozni egy új lemezen, de széthullott a társaság. Izzy már a Use Your Illusion alatt elment, Slash 1996-ban tiplizett, Duff McKagan egy évvel később távozott. 2008-ban lett új album, az inkább hírhedt, mint híres Chinese Democracy, majd megint elhussant szűk tíz év, hogy aztán 2016-ban visszajöjjön Slash és Duff, és készüljenek új dalok is, összesen négy. És akkor itt forduljunk is rá a tegnap estére.
II.
Sokan voltak a Puskásban, de nem volt táblás ház. A generációs törzsközönség nyilvánvalóan, de láttam kifejezetten sok fiatalt is, úgy látszik, nem csak a negyven fölöttieket érdekli a Guns N’ Roses. Mi a közvágy egy ilyen stadionkoncerten: legyen népünnepély, legyenek slágerek. Nos, így is lett, meg nem is.
Egy olyan zenekar, mint a Guns N’ Roses, többféle döntést hozhat, amikor elmegy turnézni, és ez a döntés szorosan összefügg azzal, hogy mi az állítása önmagáról. Regisztrálhatja azt, pontosabban szembenézhet azzal, hogy a közönséget valójában az életművének csak egy része érdekli, bizonyos lemezek és bizonyos dalok, és hogy a nézők ezeket a számokat akarják hallani, körítve esetleg néhány frissebbel. Így koncertezik például a Rolling Stones, de hosszan sorolhatnánk még a hasonlókat. És dönthet úgy is, pontosabban, lehet az az önképe, hogy ez egy jelen idejű zenekar, aminek a kanonizált csúcskorszakán túl, azon kívül is történtek fontos dolgok, és az együttes bizony ezeket a számára lényeges szerzeményeket színpadra is viszi.
Na most, a tegnap este ennek valamiféle különös keveréke volt. Kezdjük azzal, hogy rettentően hosszú koncertet adott a zenekar, harminckét dal, közel három és fél óra. Le a kalappal, tényleg megdolgoztak a pénzükért, a pénzünkért. Egyfelől. Viszont volt minden, mint a búcsúban: dalok az Appetite-ról, nem is kevés, összesen hét szerzemény, szelekció a Use Your Illusion-lemezekről, kilenc dal, feldolgozások (mármint a Live and Let Die-on és a Knocking On Heavens Dooron felül), öt szerzemény a Chinese Democracyról, a tetejébe pedig az elmúlt években megjelent számok. Itt a setlist, lehet szemezgetni.
A zenekar mindent meg akart mutatni, mindent oda akart adni és mindent oda akart tenni, így aztán a koncertnek valahogy nem lett karaktere, vezérfonala, ritmusa, lüktetése. A kevesebb több lett volna. Így viszont nem volt fókusz, és valahogy szétfolyt az egész. Pedig voltak kifejezetten jó pillanatok. Slash kifejezetten lenyűgöző volt, Duff McKagan biográfiáját ismerve egyszerre volt vicces és megindító a Not Today, Satan-felirat a pólóján. De jók voltak a többiek is: a hűséges billentyűs, Dizzy Reed, Richard Fortus gitáros, aki ugyancsak régi bútordarabnak nevezhető, hiszen 2002 óta zenél a Gunsban, Melissa Reese billentyűs és az új dobos, Isaac Carpenter, aki Frank Ferrer távozása után Duff zenekarából érkezett.
És akkor a másik. Írtam, hogy a három kulcsember, az alapító tagok jól tartják magukat. A többieket már emlegettem, de Axl Rose se maradjon ki: úgy néz ki, mint aki egyben van, végig energikusan közlekedett a színpadon – ha már stadion –, hátán vitte a mérkőzést. Viszont a hangja nincs rendben. Ha jól ítélem meg, nem is azzal van a gond elsősorban, hogy a frontember nem képes kiénekelni azokat a bizonyos problémás, fránya magasakat – mely nyekergős-nyávogós magasak egyébként Axl Rose védjegyét jelentik –, hanem hogy mintha elfogyott volna a hangereje. Esetleg a zenekar hangtechnikusa nem képes elhelyezni a frontember hangját a mixben, de ez utóbbit kétlem. Mindez azért volt kellemetlen, mert éppen a koncert végén, amikorra Axl végképp elkészült a hangjával, jöttek az igazán nagy slágerek, a Sweet Child O’ Mine, a November Rain, a Paradise City.
III.
Egyszer, valamikor kilencvenkettő magasságában kicsit megnövesztettem a hajamat, többek közt a Guns N’ Roses hatására. De nem volt türelmem igazán hosszúra. Ma már ilyen problémáim nincsenek.
Borítókép: Duff McKagan és Axl Rose a Puskás Arénában 2025. július 15-én / fotó: Guns N' Roses
Bejelentkezés