Dicsfényben úszik a miniszterelnök, mióta hazatért a magyar küldöttség Washingtonból, és a diadalkörbe a baráti médián túl még egy ATV-nagyinterjú is belefért Rónai Egonnal. Némileg árnyalja a helyzetet az egész apropója, miszerint annak örülünk, hogy a szövetségesünk (az Egyesült Államok) méltóztatik kivételt adni azon szankciók alól, amelyek a magyar gazdaságra mért nettó atomcsapással érnének fel, ugyanis az orosz energiára kivetett büntetőcsomag két-háromszorosára növelné a gáz- és olajárakat. S bár a miniszterelnök és a kormány arról beszél, hogy időkorlát nélküli felfüggesztést kaptunk, Marco Rubio azt nyilatkozta, hogy a kivételes helyzet csak egy évig tart. (Ennek lehet olyan technikai magyarázata, hogy évente meg kell újítani a szankciókat.) Az a kérdés, hogy ideiglenesen vagy korlátlanul kaptunk felmentést, később még döntő lehet, bár rövid távon a piac kifejezetten örült ennek, a MOL-részvények köszönik szépen, jól vannak.
Az egész helyzetnek van egy csavaros logikája. Mivel Trump békét akar, az orosz energiára kivetett szankciókkal szeretné Putyint a tárgyalóasztalhoz kényszeríteni – ám jóbarátjának, Orbán Viktornak egy jó dealért cserébe felmentést ad. És mi sem bizonyítja jobban, hogy tartós békét akar, mint az, hogy az oroszokra kivetett szankciók tartósak lesznek egyfelől, másrészt pedig a különböző európai országokkal olyan dealeket köt, amikkel ki tudják szorítani az amerikaiak az orosz energiát – többek között az LNG-vel.
Ennek fényében érdemes nézni azt, hogy Orbán egy kvázi virtigli atlantista fordulatot hajtott végre Washingtonban, amikor mintegy 7000 milliárd forintnyi bevásárlásról egyeztek meg – atomról, fegyverekről és LNG-ről. Az atlantista, nyugatos ellenzéki világ eddig ugyanis azzal támadta Orbánt és a Fideszt, hogy túl sokat üzletel a barbár kelettel és a gyilkos Putyinnal, ahelyett, hogy fejlett nyugati demokratikus technológiákat venne. Ez az érv elhangzott már Paks 2 esetében, a metróbeszerzések ügyében, a földgáz- és olajvásárlásnál, míg mindez végül össznépi, az EU-ból való kilépést vizionáló paranoiában teljesedett ki – meg abban, hogy a kormányzatot az ellenzéki világ orosz csicskának titulálja. A legélesebb kontraszt ebben a Nyugat–Kelet-harcban alighanem az volt, amikor a többszázezres CEU-tüntetések oktatási szabadságot követelő aktorai nem sokkal később már hangosan tiltakoztak a kínai kommunista kémegyetemnek kikiáltott Fudan ellen.
S lőn, Orbán Viktor végül is csak megtalálta magában az elkötelezett atlantistát, és ami nem ment Obamával vagy Bidennel, az már flottul ment Trump elnök úrral, párhuzamosan azzal, hogy a béke pártján hangosan kampányoló kormány a 4iG-t teszi meg az európai fegyvergyártási konjunktúra magyar bajnokává.
Ha ehhez a logikához hozzávesszük azt, hogy az amerikaiaktól vásárolt LNG-t az a magyar–svájci MET fogja tovább osztani a térségben, amit korábbi tényfeltáró cikkek és Magyar Péter sejtetései egyenesen Orbán Viktorhoz kötöttek (mely vádakat a cég következetesen tagadott persze), már talán jobban kikristályosodik a konnektivitás–szuverenitás reálpolitikai logikája.
Ez pedig úgy hangzik, hogy mindegy, csak dőljön a lé, és a magyar burzsoázia (leánykori nevén a polgári Magyarország) busásan keressen a megkötötött alkukon.
Ennek a keretezése a szokásos: a nemzeti érdek a szuverenitás – amiben persze elsősorban a cégtulajdonosok érdekei számítanak, a magyar lakosság pedig lényegében az alávetett túsz szerepében díszeleg. Ezt húzza alá a Fidesz kommunikációja is, amikor Orbán arról beszél hosszan a Rónai-interjúban, hogy a politika a tapasztalat terepe, vagy hogy a szankciók alóli mentesség záloga a két vezető kézfogása. Azaz Orbán Viktor miniszterelnöksége nem jár automatikusan egy másik személynek, amikor pedig Brüsszel a Fidesz-kormányt szorongatja, akkor tulajdonképpen a magyarokat szorongatja. Szép kis szemantikai csikicsuki ez, aminek végső üzenete, hogy lehet minket nem kedvelni, de kiskomám, nélkülünk még rosszabb lesz a helyzet.
A háttérben azonban a háborús felkészülésre és a geopolitikai feszültségből adódó konjunktúrára (a gázüzletre vagy a fegyvergyártásra) már ráállították a gazdasági holdudvart. Ebből pedig adja magát a kérdés, hogy az atlantisták kívánalmaival szemben tanúsított korábbi heves ellenkezés nem csak a szokásos időhúzásról szólt-e – arról, hogy elmegyünk a falig, és időt nyerünk, ameddig nem tudunk kiverekedni magunknak egy jó dealt.
Ebbe az irányba mutat legalábbis, hogy olyan ezoterikus pénzügyi eszközökről köttetett egyezség, mint a swap line vagy a flexible credit: Orbán arra megy rá, hogy Washingtont és Brüsszelt kvázi egymás ellen tudja kijátszani azzal, hogy a különböző szereplők sajátos érdekkövető magatartását próbálja kisakkozni, és ebben a nagy játszmában pozícionálja az országot. Az amerikai pénzügyi eszközök ugyanis ütőkártyát jelentenek akkor is, ha a fagyos viszony Brüsszellel a közeljövőben nem enyhülne, és ez nem csak a forint erősségéről szól, hanem arról is, hogy az elapadó források miatt szűkölködőknek azt mutathassa, nem kell a Tiszához „elkóborolni”, hiszen apu ezt is elintézte.
A nagyképet tekintve tehát így állunk:
- A szankciós katasztrófát legalább a választás utánra biztosan sikerült elhalasztani.
- A békepárti szólamok mellett azért a gazdasági holdudvarnak sikerült jó pozíciókat kiharcolni egy elhúzódó háborús készülődésre.
- A brüsszeli nyomásgyakorlást ellensúlyozandó pénzügyi alkukat sikerült megkötni.
- Nemcsak a holdudvart sikerült megnyugtatni, de a neokon héjáknál is sikerült pirospontokat szerezni.
A washingtoni út mérlege alapján úgy tűnik, hogy a magyar belpolitika tétjei tulajdonképpen külpolitikai játszmákon dőlnek el, és ebben a Fidesznek brutális helyzeti előnye van már csak azért is, mert ők vannak kormányon. Másrészt pedig a NER a stratégiai pozíciói miatt képes két-három lépéssel előre gondolkodni, és az érdekeit aszerint érvényesíteni. Ez pedig elsősorban a mindenkori ellenzéknek lehet probléma, ami egyelőre kizárólag a belföldi ügyekhez kapcsolódó morális háborgás témáit találja meg – mégpedig azért, mert a kampányt épp most keretezik át arra, hogy a materiális érdekek képezzék a választás tétjét.
Ezt pedig annál plasztikusabban nem is lehet kifejezni, mint azzal a megállapítással, hogy ha morális okokból le is válnánk az orosz energiáról, akkor az átállás haszonélvezője továbbra is a NER maradna – akár Fidesznek hívják majd a kormányt, akár Tiszának.
Borítókép: Donald Trump és Orbán Viktor a Fehér Házban 2025. november 7-én / fotó: Celal Gunes / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés