A magyar miniszterelnök nemrég újabb interjút adott az ÖT-nek, és ilyenkor óhatatlanul arra gondol az ember a tízmillió riporter országában, hogy mit kérdezett volna mást vagy esetleg másképp. Bevallom, magam is ezen töprengtem, amikor felfigyeltem egy már korábban is megemlített, de most hosszabban kifejtett érvelésére: mi – azaz Európa – még az amerikaiak nélkül is sokkal erősebbek vagyunk, mint Oroszország. Ha viszont igaz, hogy erősek vagyunk, akkor miért tegyük Európát újra (!) erőssé? Hogy lehetünk egyszerre erősek, és – az európai vezetőinknek köszönhetően – erőtlenek? Ezt az ellentmondást szeretném körbejárni ebben a cikkben.
Muszáj a korrektség kedvéért azzal kezdenem, hogy alapvetően egyetértek a magyar kormány realista és nemzeti szemléletű külpolitikájával, az EU vezető tagállamainak és intézményi vezetőinek (le)minősítésével, és azzal a megállapítással is, hogy:
Oroszország ezt a háborút már megnyerte
A háború művészete óta tudhatjuk, hogy mekkora jelentősége van mind a hadszíntér, mind az időzítés megválasztásának. Oroszország olyan területen kezdeményezett háborút, amely a közvetlen érdekszférájához tartozik, és ahova könnyedén el tudja juttatni a hadi eszközeit és katonáit. Ukrajna nem tagja a NATO szövetségi rendszerének, és belátható időn belül semmilyen jelentős biztonsági garanciához (NATO-tagsághoz, vagy jelentős létszámú katonai kontingens ukrajnai telepítéséhez) nem fog hozzájutni, egész egyszerűen azért, mert amerikai részről ezt még a leginkább ukránbarát demokrata kormányzat sem támogatta, és az egyre inkább realista republikánus külpolitika sem érdekelt abban, hogy túl nagy erőfeszítéseket tegyen egy számára periférikus ország védelme érdekében. Fegyvereket is úgy hajlandó már csak szolgáltatni, ha az európai szövetségesei fizetik ki helyette, arról pedig már szó sincs, hogy nyugati pénzügyi transzferek nélkül Ukrajna fizetőképes államként funkcionálhatna.
Az időzítés tekintetében röviden az alábbiakat állapíthatjuk meg. Putyin 2007-es müncheni beszédében nyilvánvalóvá tette, hogy az egyközpontú amerikai dominanciát nem hajlandó elfogadni a nemzetközi politikában, a grúz háború a rákövetkező évben pedig bebizonyította, hogy ezt Oroszország érdekszférájában akár katonai erővel is képes érvényre juttatni. A 2014-es ukrán hatalomváltás óta eltelt nyolc év elégnek bizonyult ahhoz, hogy felkészüljön az ukrán polgárháborúba való beavatkozásra, természetesen abban a tudatban, hogy a Nyugat úgysem hajlandó megkockáztatni egy esetleges harmadik világháborút Ukrajna szuverenitásáért. (Megjegyzem, soha nem Ukrajna szuverenitásának megőrzése volt a Nyugat igazi célja). A kétségtelenül kudarcos villámháborúról...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.