spotify Hallgasd meg!

Újságírónak, publicistának és politikai elemzőnek nem dolga, hogy simogassa a politikusokat. Ha ezt teszi, minimum beárazza a saját szuverenitását, de a komolyan vehetőségét is kockára teszi. És innentől fogva őt már nem újságírónak hívjuk, hanem influenszernek vagy propagandistának. Márpedig aki el szeretné kerülni, hogy ebbe a kategóriába sorolódjon be, az a legjobban teszi, ha nem dicsérget politikusokat. Egyébként is, aki politikusnak áll, az első, amit el kell fogadnia, hogy onnantól támadások, kritikák tárgya lesz. Ilyen a rendszer természete.

Valódi újságíró egyébként persze nem lehet más, mint tárgyilagos és kritikus. Nem arról van szó, hogy nincs helye az elismerésnek, hanem arról, hogy a tárgyilagos-kritikus attitűdöt aláásó „nem most van itt ennek az ideje ennek” típusú hozzáállás biztosan nem célravezető, már középtávon sem.

Magyar Péter politikai szerepvállalásával szuperpozíciót foglalt el az ellenzéken belül. Teljes körű felhatalmazást kér a kormányváltó érzelmű közösségtől, mely valószínűleg nagyjából éppen annyi potenciális szavazót tehet ki, mint ahányan a kormány maradását szeretnék. E pozícióból minden vele szemben megfogalmazott kritikát rogáni propagandának bélyegez, de minimum azt mondja, hogy ezek a megnyilatkozások a Fidesz és Orbán Viktor malmára hajtják a vizet.

A szavazók, a már említett „nem most van itt ennek az ideje” jellegű megjegyzéseikkel pedig azt demonstrálják, hogy a Tiszára leadott voksukkal tulajdonképpen csak egy pillanatnyi döntést hoznak. Nyerni a fog a Tisza, aztán jöhet a nem illiberális demokrácia, az alkotmányozás, a jobb választási törvények, és mehet ki a bulimeghívó a most a partvonalra kerülő kispártoknak is – gondolják ők.

Csakhogy az ellenzéki Tisza esetleges győzelme – ami egyébként az eddig „regnáló” ellenzéki pártok politikai tehetségtelenségét is aláhúzná, bár azt már a jelenlegi belpolitikai leosztás is aláhúzza – fullasztó egypártrendszer helyett fullasztó kétpártrendszert, vagy egy esetleges NER 2.0-át is eredményezhet. És fennáll a veszély, hogy a sorra széteső, nem induló, visszalépő, elbukó ellenzéki pártok hiányában rengeteg szavazó ismét képviselet nélkül marad.

Kiemelt a Tisza pozíciója amiatt is, mert egyértelműen kormányzásra készül, és nem valamiféle demokráciát megelőző alkotmányozásra, nem alkura, de még csak egy új – a Fidesz erős embereivel kötött – elitmegállapodásra sem biztos. A jelenlegi választási törvényt és a feltételeket elfogadva a Tisza tehát a szükségállapoti és a rendszerváltó politikai krediteket egyaránt kéri. Úgy teszi, mintha „csak” a Fideszt szeretné eltakarítani, holott nem csak ez a célja. Az inkább baloldali és liberális szimpatizánsok pedig befogott orral szavaznak, így pedig ismét politikai érdekképviselet nélkül is maradhatnak.

A politika ma már nem ideológiák és tartalmi ajánlatok versengéséről, hanem hatalmi váltógazdalkodásról szól. A műsort így is, így úgyis kapitalizmus szponzorálja. Ha úgy vesszük, csak a totális kommunizmus, vagy az anarchia merülhet fel valódi, reformer ideológiaként. De, hogy ki milyen okból szavaz, protestálva vagy világnézeti meggyőződésből, szuverén döntés.

Ahogy az is, hogy jó nevű, sok követővel rendelkező influenszerek jelenhetnek meg olyan politikai projektek mellett, mint a Kutyapárt, amely valódi NER-en kívüliséget képvisel. Ilyen tekintetben az MKKP parlamentbe jutása kiemelt fontosságú lenne. Mert azért lássuk be, egy Fideszből, Tisza Pártból és nagy eséllyel Mi Hazánkból álló parlament finoman szólva is egyoldalúvá lenne.

Ha nem fogalmazódnak meg az ellenzéki felhozatallal, jelen helyzetben a Tiszával szemben kritikák, az olyan lagymatag, ötlettelen, felszínes és kiégett politizáláshoz vezethet el, amit az ellenzék 2018 és 2022 között folytatott a parlamentben. Az ún. óellenzék bukásához azonban nem kizárólag a kritika hiánya vagy annak óvatos hangvétele, hanem az ellenzéki politikusok hozzá nem értése is vezetett.

Azt persze sosem fogjuk megtudni, mi történik akkor, ha az ellenzéki közvélemény megmondóemberestől, elemzőstől, újságíróstól nem tesz fel mindent az előválasztáson alapuló, majd egységben induló – összefogós – ellenzéki projektre. Sokan elmondták már az előző választások idején is, hogy a politikában kettő meg kettő nem mindig négy, ám ezek a vélemények többek közt az ellenzéki közönség aktuális reményre hangoltsága miatt sem értek célt.

Azt gondolom, hogy a totális önfeladás taktikáját legkésőbb 2022-ben el kellett volna felejtenie minden ellenzékinek, és a választások utáni nihilt, a kiégettséget és a reménytelenséget mára kritikus energiákkal kellett volna behelyettesítenie. Ha Magyar Péternek adott esetben meg is lehet adni a teljes körű ellenzéki felhatalmazást egy negyven százalék közeli szavazóbázis felépítésére, a szigorú visszajelzést már most nem szabad megspórolni. Ugyanis ennek hiányában, ha a Tisza adott esetben választást nyer, a győzelem és a siker mámorában Magyar azt gondolhatja majd, nem csak a politikai, de a korlátlan morális felhatalmazást is megkapta, és bőven érezheti azt, hogy bármit mondhat és bármit megtehet.

Ennek a nyilvánvaló jelei érzékelhetők a kampányban. Amennyiben az ellenzéki közvélemény hagyja, hogy Magyar Péter süketté váljon a kritikus hangokra – mondván, az mindig, minden esetben a rogáni agytröszt szándéka és terméke – és megfeledkezzen arról, kiktől kap felhatalmazást, akkor nagyon könnyen ott találhatja magát, ahol 2011-ben.