Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb eseménye a hazai labdarúgásban, hogy a hétvégén Szoboszlai Dominik bajnoki címet ünnepelhetett az angol Premier League-ben a Liverpoollal. Hogy ez mekkora sikernek számít a sportágban és Angliában, azt a liverpooli szurkolók is jól érzik. Az 1980-as évek csúcskorszaka után legközelebb a 2019-2020-es szezonban volt angol bajnok a Pool, és a helyzet komolyságát jelzi, hogy ez a siker még a csapat legendájának, Steven Gerrardnak sem jött össze.
Egy magyar játékos a világ legerősebbnek tartott, sok-sok pénzzel kitömött bajnokságában stabil kezdőként lett bajnokcsapat tagja – ilyen sikerre talán a Puskás-féle Real Madrid 1965-ös bajnoki címe és 1966-os BEK győzelme óta nem volt példa. Ez tehát mindenképpen a magyar futball nagy eseménye. Szoboszlai sikere viszont, bár bizakodásra ad okot, egyedi eset, és aligha köszönhető a hazai labdarúgás rendszerszintű felemelkedésének. Inkább a tehetséggondozás szórványos, egyedi erőbefektetésekre épülő példája.
Hogy a magyar utánpótlás milyen helyzetben volt a rendszerváltás után, személyes tapasztalatból tudom. A 90-es évek második felében és a kétezres évek elején az átlagos magyar klubok ifi- és serdülőcsapatai, nem számítva az NB I-es, esetleg NB II-es csapatok utánpótlásbázisait, tragikus körülmények között játszhattak. Rossz minőségű, kemény, göröngyös talajon, hengereletlen libalegelőkön, anyagi és eszköztámogatás nélkül.
Ezek a pályák, túl azon, hogy rövid és hosszútávon is sérülésveszélyesek, alkalmatlanok voltak a kombinált, pontos passzjáték csapatszintű begyakorlására, de még sprintelésre sem voltak jók. A megyeszékhelyen, ahol nevelkedtem, egy valaha NB I-es klubnál hasonló volt a helyzet. Lelkesedés, kiemelkedni akarás, szakmai tudás persze akadt mindenhol, és ahogy tapasztaltam, irgalmatlan mennyiségű volt a tehetség.
Ez alatt nemcsak olyanokra gondolok, mint Szoboszlai, hanem akár ügyesebbekre is, akik persze sosem voltak olyan elhivatottak, mint ő. Szobó 17 éves korában igazolt Ausztriába, addig pedig a Videotonnál, az MTK-nál és a Főnix Gold FC-nél nevelkedett. Utóbbi egy szülői, többek között az édesapja kezdeményezésére indult egyesület, melynek deklarált célja az ügyes gyerekek kiválogatása, tehát nem a sport – egyébként üdvös módon – tömegsportként népszerűsítése. Itt nevelkedett Szoboszlai mellett Csoboth Kevin és Bolla Bendegúz is, hozzáértésüknek, úgy tűnik tehát, volt és van eredménye, és bizonyítéka.
Számos szakember elmondta ugyanakkor, hogy a magyar játékosok tudását külföldi összevetésben, magas szintű megmérettetéseken kell pallérozni, mivel a hazai foci mércéje is a nemzetközi siker. Minél több Szoboszlaihoz hasonló játékosunk van tehát, annál jobb állapotban van a labdarúgásunk. És bár egyre több – lényegében a válogatott magját adó – játékosunk fut be kisebb-nagyobb karriert külföldön, ettől a szinttől eddig azért távol álltunk. Szomorú ezzel együtt, hogy az NB I színvonala még mindig alkalmatlan arra, hogy nemzetközi szintre is felkészítse a játékosokat, bár a szerényebb merítésű lokális bajnokságoknak nem feltétlenül kell a csúcsrangadókról szólnia. Noha a magyarénál jóval magasabb szintet képviselnek, sem a francia, sem a holland bajnokság nem olyan szórakoztató, mint az angol vagy a spanyol.
Hét évig volt szerencsém a hazai utánpótlás-nevelésben dolgozni egy olyan egyesületnél, ahol a sportág népszerűsítése mellett a tehetségek szűrése is szempont volt, így volt és van is hozzáférésem a szakma friss élményeihez. A hazai labdarúgás állapotáról volt kollégáimat is kikérdeztem, és többségükkel egyetértettünk abban, hogy a jó játékhoz és a tehetségek neveléséhez nem kell sok dolog, pusztán egy jó pálya és pár labda. „Ha van jó pálya, akkor nagyjából megvalósítható a jó foci” – ahogy egyik edzőkollégám megjegyezte. Majd hozzátette: „El kell fogadni azt is, hogy az EB emelt létszáma miatt sokkal könnyebb kijutni a tornára. Talán a VB-vel is így lesz. Sajnos a meccsek színvonala, presztízse csökken, de világszerte kevesebb az igazán jó játékos, nincsenek olyan kultikus, kiemelkedő figurák, mint Messi vagy Ronaldo volt nemrég. Mindkettő a maga módján példakép is tudott lenni, és azt hiszem, Mbappé, Vinicius Jr. és Harry Kane nem ez a kategória, semmilyen tekintetben.”
Mindezt csak megerősíteni tudom, és azt gondolom, „be kell érnünk” egyelőre a Szoboszlaiéhoz hasonló sikerekkel – de táplálkoznunk is kell belőle. A válogatott elmúlt egy évben mutatott játéka azonban mintha az a tényt igazolná vissza, hogy az utóbbi évek nemzetközi eredményeiben nagy szerepe volt a szerencsének is, illetve az UEFA – már részben említett – tornabővítési szándékainak, melynek hatása kettős. Ha több válogatott vesz részt egy tornán, az nyilván több potenciális bevételt jelent, ugyanakkor automatikusan elvégzi a nemzetközi tornák re-elitizációját is. Ha esetünkben sor is került szintlépésre, az talán mégsem akkora, amekkorára az eggyel ezelőtti Nemzetek Ligája-eredmények utaltak.
A színvonal emelkedése azonban nem a szakmai titkok ellesésén vagy a jól működő spanyol, német, stb. rendszerek átemelésén múlik. Egy, az MLSZ-nél is megfordult edzőkollégám szerint az edzőképzés Magyarországon megfelelő, és a korábban féltve őrzött szakmai anyagok is elérhetőek, a tudás tehát megvan. Az állami támogatási rendszer alapvetően hasznos, a többi sportág esetén is – emeli ki. A legfontosabb pedagógiai tapasztalata azonban az, hogy „nem lehet összehasonlítani országokat, az emberek hozzáállását a labdarúgáshoz. Ami működik Spanyolországban, nem biztos, hogy itthon is működni fog.” Mintha a foci terén is a valódi önismeret hiánya, vagy az ismeretek egyes esetekre alkalmazása lenne a gond. Azt azonban a kollégám is tapasztalta, hogy „amellett, hogy a magyar szakemberekkel gondolkodás terén nincs baj, az összefonódások, régi haveri kapcsolatok még mindig képesek tönkretenni a focit.” Személyes tapasztalataim és ismerőseim egykori beszámolói is megerősítik, mennyire átjárja már a nagyobb klubok utánpótláscsapatait is a korrupció, és hogy egy-egy vaskos boríték bizony már az U16-os meccseken is befolyásolja a kezdőcsapat összetételét. Ez viszont már nem csak rendszerprobléma, és gyaníthatóan nem is csak nálunk ismert jelenség.
A foci alapvetően egyszerű játék. Ha stílszerűen felidézzük a Liverpool egykori legendás edzője, a skót Bill Shankly mondását, talán helyes úton járunk a megértésében. „Egyesek szerint a foci élet-halál kérdése. De biztosíthatom önöket, sokkal fontosabb annál.” Mi következik mindebből a mára nézve? Ha egy ország focija, a megfelelő hátország mellett sem működik jól, a probléma talán vallásos vagy – a viccet félretéve – mentális eredetű, és valami közösségen belüli zavarra, problémára utal. Mint ahogy egy-egy játékos, például Szoboszlai – eddig legalábbis – kiemelkedő karrierje is inkább valamiféle személyes többletre. A sikere egyes egyedül az övé (és az őt nevelő alternatív egyesületé), nem a rendszer bizonyítványa. És ne menjünk el amellett se, hogy komoly sikert a sportban sem lehet kiemelkedő mentális képességek nélkül elérni. Ennek legjobb példája Cristiano Ronaldo, akinek átlagon felüli adottságai és tehetsége halandó emberét meghaladó szellemi profizmussal és akaraterővel is társultak. Sokan elfelejtik, hogy ez kulcsfontosságú. Szoboszlai esetében, úgy tűnik, hasonló példával állunk szemben.
Éppen ezért, ha a magyar futball elmúlt időszakának fordulópontját szeretném kijelölni, Muhi András Pires 2016-os „...még 50 perc...” című filmjét idézném fel, és azt, amit a filmet nézve megtudhattunk a válogatott akkori edzőinek öltözői magatartásáról. Hogy Dárdai Pál agilitása mekkora kontrasztot mutatott Egervári Sándoréhoz képest, sokkoló tapasztalat volt, és csak megerősített abban, hogy a foci valójában nagyon is az ész – pontosabban: a mentális erősség és a felkészültség – és a szív játéka is. Gyengesége pedig az ész és a szív betegsége.
Bejelentkezés