Klímaválság – a tudatosság jó, a szorongás kevésbé

A szélsőséges időjárási jelenségek – például az átlagon felüli nyári hőhullámok – kapcsán az elmúlt években egyre többször találkozunk a klímaszorongás vagy ökoszorongás kifejezéssel. Könnyű lenne egy kézlegyintéssel elintézni a dolgot, mondván, hogy ez mondvacsinált terminus vagy állapot, de amellett, hogy a klímaszorongást érdemes lehet az általános szorongásos mentális folyamatok közé besorolni, melynek tárgya gyakorlatilag bármi lehet, a klímaszorongás valójában egy egzisztenciális félelem. És bár a klímaváltozás ellen védekezhetünk, a meleg ellen légkondicionálással, a szárazság ellen öntözéssel, a változás következményei nem pusztán földrajziak, hanem – és esetünkben ezen kell, hogy legyen a hangsúly – kulturálisak, civilizációsak.

Renée Lartzmann amerikai szociológus a hidegháború éveinek nukleáris fenyegetettségéhez hasonlítja ezt a mentális állapotot, és egy olyan „érzelmi kontinuumként” definiálja, mely „bizonytalannak, kaotikusnak, látja a világot, és amelyből nincs visszaút.” A bizonytalanságra, illetve, hogy a jelenséget csak mértékkel tekinthetjük kontrollálhatónak, a Golf-áramlat lelassulása vagy potenciális megszűnése körüli vita kézenfekvő példa. Az északi-sarkköri, grönlandi jégtáblák olvadása, illetve az Atlanti-óceán általános melegedése is közrejátszik a Mexikói-öböl felől a norvég tengerekig futó mély áramlatok megváltozásában. A víz sóösszetételének átalakulása és melegedése lassítja az áramlatot, illetve meggátolja, hogy a mélybe bukjon, és ott haladjon tovább. A lassulás már mérhető, tapasztalható, és bizonyos mértékig megjósolható, a leállás bekövetkezte pedig a sarkköri hideg levegő délebbre húzódásával járna Európában. Csakhogy a jelenség nagyon összetett, függ az azt befolyásoló szelektől, melyek pedig a hőmérséklettel, tehát a felmelegedéssel összhangban alakulnak, így a pontos diagnózis és a „mikor” olyannyira kérdéses, hogy egyelőre még alkalmazkodni sem tudnánk hozzá. Magyarországon például inkább a felmelegedés jeleit tapasztalni az enyhe telek és a negyven fok közeli nyári hőhullámok révén, de a Golf-áramlat radikális lassulása, esetleges leállása ezzel ellentétes irányba hathat majd. De ez csak egyetlen példa, és alapvetően középtávú probléma.

A klímaváltozás egyik fő jellemzője, azon túl, hogy a bolygó általános melegedésével kell számolnunk, a szélsőséges időjárási jelenségek megjelenése, mely mindenütt mást jelenthet: pusztító viharokat, aszályokat és árvizeket, hőhullámokat és hidegbetöréseket, súlyos esőzéseket. A fő probléma itt a stabilitás megborulása, és az, hogy az emberi civilizáció ennél fogva nem tudja, pontosan miként is reagáljon. Reagálhat például tömeges migrációval. De miközben az említett a problémák ugyan valósak, a legdrasztikusabb változásokra a legtöbb kutató nem számít a századfordulóig. Akkortájt azonban, ha az államok jelenlegi vállalásaik mellett nem tesznek még valamivel többet az ügy érdekében, nem pusztán egy-két csúnya viharral és néhány napnyi negyven fokkal kell számolnunk, hanem például súlyos tengerszint-emelkedéssel és valódi civilizációs – lakhatási, élelmezési, egészségügyi és demográfiai – katasztrófákkal.

Nem vagyunk ugyanakkor teljesen tehetetlenek, és ennek kapcsán két dologról érdemes beszélni. Egyrészt a pszichológiai vonatkozásokról. Anthony Leiserowitz humán geográfus kiemeli, hogy különbséget kell tenni aggodalom (concern) és szorongás (anxiety) között, mely akkor válik problémává, amikor az embert a mindennapi életvezetésében és a kapcsolatteremtésben is befolyásolja. Utóbbi példák – tapasztalata szerint – nem ritkán esnek egybe generalizált szorongásos esetekkel, melynek jellemzője, hogy bármit választhat „tárgyául”.

Sarah Lowe a YALE School of Public Health klinikai szakpszichológusának megfigyelése szerint azonban a klímaszorongás alapvetően olyan embereknél okoz problémát, akiknél a klímával kapcsolatos aggodalmak tehetetlenséggel is társultak, tehát, mondjuk, nem tagjai ilyen-olyan aktivista közösségeknek, azaz úgy érezték, nem tesznek vagy nem tudnak semmit tenni a változások ellen. Kétségtelen – és erre bárki rájöhetett már a józan eszével –, hogy a szelektív szemétgyűjtés, az eldobható műanyagok elhagyása és a takarékos égők használata aligha számít sokat az ügy érdekében. Ezt a téma szakértői is hangsúlyozzák.

A bizonytalan jövőkép nyomán, annak veszélyéből kiindulva, hogy a lakóhelyünk lakhatatlanná válhat, vagy, hogy a klímakatasztrófa közvetlenül is fenyegetheti az egészségünket, számos fiatalban felmerült, hogy nem vállalna gyereket. Matthew Schneider-Mayerson és Leong Kit Ling kutatásában amerikai fiatalokat kérdezett a témában, és míg az alanyok 59,8%-a aggódott nagyon vagy extrém mértékben a jövőbeli gyermekei „karbonlábnyoma” miatt, 96,5% aggódott – hasonló mértékben – a potenciális utódai puszta jóléte és egészsége miatt. Úgy tűnik, mintha a megkérdezettek tudományos-technikai fejlődésbe vetett bizalma erősebb volna, mint a klímaszorongása, és talán épp ez lehet megvilágító erejű annak fényében, miért szoronganak kevésbé azok, akik igyekeznek valamit tenni is az ügy érdekében.

Ami a tehetetlenséget illeti, az általam fontosnak tartott másik lényeges tényező a médiafogyasztásunkkal és a statisztikákkal kapcsolatos.

A pár éve megjelent Tények című könyve szerzője, Hans Rosling hívta fel a széles közvélemény figyelmét arra, hogy egy ember sokkal több szorongáskeltő hírt fogyaszt, mint ami az életvitelét közvetlenül befolyásolná. Gondolatmenete pszichológiai következményeit ő azonban statisztikai alapon határozza meg. Rosling szerint olyan dolgok miatt is aggódunk, melyekre nemhogy hatással nem vagyunk, de elszenvedni sem fogjuk. Ez pedig összefüggésben áll az online felületek terjedésével és a médiakommunikáció átstrukturálódásával.

Azok a lapok, melyek nem kérnek pénzt közvetlenül az olvasóiktól, reklámfelületek értékesítéséből jutnak forrásokhoz, mely felületek értékességéhez a maguk kattintékony, hatásvadász cikkeivel tudnak hozzájárulni. Ez nyilván a print lapok esetében is így volt és van ma is, és láthatjuk is, hogy az újságárusoknál már döntően azokat a magazinokat vehetjük meg, melyek jó része tömve van reklámanyagokkal. Azt azonban Yuval Noah Harari történész-filozófus is hangsúlyozza 21 lecke a 21. századra című könyvében: ahhoz, hogy hiteles sajtóforrásokhoz jussunk, az első, amit tehetünk, hogy fizetős anyagokat választunk – a fentebb említett pénzügyi átszerveződés függvényében.

Rosling statisztikai munkásságának nézeteit és tapasztalatait alkalmazza aztán a skót adattudós, Hannah Ritchie a globális válságok ügyére, melyet Not The End Of The World című könyvében dolgoz fel (magyarul idén jelent meg Ez nem a világ vége címmel). Kutatócsoportjának aktuális, magyarázatokkal ellátott számait pedig az Our World in Data weboldalán közli. Ritchie állítása, hogy bár a klímaválság számtalan tudományos ténnyel alátámasztott, és bizonyított, hogy az emberi tevékenység is hozzájárul, a számok és statisztikák tükrében lehet okunk bizakodásra is.

Abból indul ki – ahogy tette Rosling is –, hogy a klímaválsághoz kapcsolódó aggodalmainkat és szorongásainkat nem pusztán a válság intenzitása, hanem a média is triggereli. Példaként említi a brit Guardiant, mely büszkén vallja, hogy három óránként megjelentet egy cikket a témával kapcsolatban, hogy ezzel is hozzájáruljon a klímakatasztrófa megelőzéséhez. Hannah Ritchie szerint azonban a problémák sulykolása nem vezet a problémák megoldásához, és valójában csak a tehetetlenségérzetet, frusztrációt erősíti, és semmiképpen sem azt, hogy tisztán lássuk a képet. Hogy a Covid idején mennyire pusztító hatású volt a betegek számának napi közlése, arról elég friss élményeink vannak.

Rosling is hangsúlyozta korábban, hogy bár a 2010-es évekig számtalan felmérés kimutatta, hogy az emberek romlónak látják a bolygó és az emberiség helyzetét, a számok ennek ellenkezőjét igazolták: javuló megélhetési számokat, kisebb gyermekhalandóságot, csökkenő éhezést és bűnözést, kevesebb járványt és a demokrácia állapotának általános javulását.

Hannah Ritchie ilyesmit nem állít klímaügyben, de kiemeli, hogy mennyire fontosak a hangsúlyok, és persze a bizakodás is. A párizsi klímaegyezményben célként kitűzött – az ipari forradalom előtti időkhöz képest – 1,5 fokos felmelegedési limit, bár nemes célt szolgál, szerinte egészen biztosan tarthatatlan. Mint írja, jelenlegi a klímapolitikával 2,5-2,9 fokos emelkedéssel számolhatunk a század végéig, ám, ha addig minden ország teljesíti jelenlegi beígért vállalásait is, ez megállhat 2,1 foknál. Mindenfajta intézkedés nélkül azonban 4-5 fokos melegedéssel számolhatunk. Szerinte azonban bizakodásra adhat okot, hogy ez a jelenlegi technikai képességeinket és nemzetközi politikát tükrözi, és remélhetőleg további fejlődésre, fejlesztésekre és nemzetközi egyezményekre lehet számítani.

Mindemellett a lakosság szén-dioxid kibocsájtásának tetőzése a 2020-as évek második felében várható, illetve az alternatív energiaforrások egyre olcsóbbá válása is reményt keltő. Az elektromos autók gyártásába fektetett energia az eddigi számok alapján közel két év után megtérül, és a teljes kibocsájtás egy benzines vagy dízelautóhoz képest a fele, vagy legfeljebb kétharmada lehet. Az elektromos autó hatékonysága azonban azzal is összefügg, hogy a hálózat, ahonnan az energiát nyeri, milyen forrásból dolgozik. Azaz minél fejlettebb a hálózat, annál hatékonyabb maga az elektromos autó is. Példaként említi, hogy a brit elektromos hálózat 2025-ben fejezi be a teljes dekarbonizációját. És nem véletlen, hogy az atomerőművek fejlesztése, valamint a nukleáris energia lehetőségeinek újratárgyalása is folyik ezekben az években. Franciaország élen jár a mini atomerőművek fejlesztésében és telepítésében, és jelenleg több mint húsz kisebb-nagyobb atomerőmű van az országban.

Már a Covid kapcsán is felmerült, hogy a járvány nem kizárólag orvostudományi, hanem politikai, civilizációs és kulturális probléma is. Mert míg józan ember nem vonta kétségbe azt a tényt, hogy a vírus terjedése extra terhelést rótt az egészségügyre és a kiszolgáltatottabbakra, a politika reakciója a járvány kezdeti időszakában, majd később, a szigorúbb őszi-téli lezárások idején talán eltúlzott, de minimum pánikszerű volt. A probléma megoldását azonban a totális tiltás csak leegyszerűsítette, de nem adott választ azokra a kérdésekre, melyeket nem a járvány-, hanem a lezárásszkeptikusok fogalmaztak meg.

A döntéshozók nem vették figyelembe a folyamat a gazdaságra és az emberek mentális állapotára tett hatását. Egyértelmű, hogy a klímapolitika kapcsán is tájékoztató jellegű, de ésszerű kommunikációra van szükség. Nem elfedve a problémát, de nem is tehetetlen frusztrációba kergetve az embereket. A rémhírek terjesztői és a kattintékony anyagokat gyártó aktivisták szándéka világos és jóhiszemű, de a problémát nem nekik kell megoldaniuk, hanem a politikusoknak. Amit pedig az egyes ember tehet, túl azon, hogy igyekszik kevesebbet vezetni, repülni és kevesebb marhahúst enni, hogy nyomást gyakorol a politikusokra.

Borítókép: Madár egy focikapu tetején a Sierra Leone partjainál fekvő Nyangai szigeten, melyet veszélyeztet az Atlanti-óceán emelkedő vízszintje / fotó: PATRICK MEINHARDT / AFP