Horváth László drogügyi megbízottnak kifejezett véleménye van arról, hogy mit kellene közvetítenie a fiatalok felé a popzenének. Az üzenet egyszerű, pozitív, feliratos falvédő a penészedő vakolaton: „arról énekeljenek, hogy az iskola érték, a munka és család érték”.
Ez szép, konkrét, tömör. Nekem az jut eszembe róla, ahogy a közép- és későkádári „kultúrpolitika” az úgynevezett „csöveskérdést” kezelte: a KISZ, az MSZMP illetékes szervei és az „ifjúsági sajtó” bevonásával a viták a szörnyű, veszedelmes ellenségekről szóltak, akik fittyet hánynak pártnak-kisznek, és puszta bosszantó létükkel fenyegetik a munkásparaszti-szövetségesértelmiségi együttműködés rendszerét. Hosszú haj, szakadt farmer, kockás ing (persze kívül), kannásbor, technokolrapid, rockzene – a finánctőkés Sátán és az imperialista kozmopolitizmus megannyi rémes attribútuma a „szocialista hazafisággal” (igen, így hívták!) szemben.
Ezt a problémát – a korszak mocskosfideszezőit – kellett valahogy elhelyezni a tiltás-tűrés-támogatás koordinátarendszerében. Erre született (szülték) válaszul például a Dinamit együttes(t): hogy a zenei formát megtartva „pozitív üzenetet” sulykoljanak a mindenféle kihulló, deviáns fiatalokba: szép ruha, pótvizsga, talán még azt a kevéssé higiénikus hosszú hajat is le lehetne vágatni. Arról énekeljenek, hogy „És jön majd új nap/ Mikor minden rendbe jön/ Álmom szép lesz/ Hajnal felé elköszön/ Nem felejtem/ Megteszem, amit kíván/ A szép ruhámba bújok/ És pótvizsgázom délután” (Dinamit: Tinédzser dal, 1980). Más szavakkal: „Az iskola érték, a munka és a család érték”. Hiszen, ahogy a Tinédzser dalban is áll: „Szüleimnél lakni/ Elképesztő nagy dolog.”
A siker mérsékelt volt, messze nem átütő. Hiába a lendületes (bár roppant sematikus) zenei alap, a gondosan kiválogatott (korrumpált?) zenészek, a kiváló énekes Vikidál Gyula, az üzenet inkább röhejt keltett a célközönségben: a megalkuvás és konformizmus nemzedéki himnuszának szánták, de leginkább az a fajta nóta lett, amit bulik végén, alaposan berúgva vaskos idézőjelek között, gúnyosan óbégattak a fiatalok a Kádár-kor langyosan fáradt éjszakáiba. Roppant könnyű volt dekódolni a valódi jelentését. Akkori szóhasználattal: vérciki volt.
Másodikos, vagy talán harmadikos gimnazista lehettem, már nem emlékszem pontosan – és nem fogok most utánanézni, annyira nem fontos a pontos dátum, de 1984 vagy 1985 lehetett (persze, az 1984 a frappánsabb) –, mikor közölték velünk, hogy délutánra kötelezően választható programunk van: a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában (ahol ma a Magyarok Világszövetsége székel) a korszak dédelgetett zenekara, a Neoton Família és Erdős Péter (úgy is, mint a famíliába tartozó házibarát) fognak élménybeszámolót tartani a zenekar szovjet turnéjáról. Mivel az esemény a kutyát sem érdekelte, a budapesti középiskolákból rendelték ki a közönséget.
Nem volt jó döntés.
Nemigen voltak akkoriban diszkósok mifelénk, egy kőbányai gimnáziumban, de ha akadtak volna is – Erdősnél kevés utáltabb figura volt a fiatalok körében. Eléggé jól tudtuk, mi a szerepe, kicsoda ő. És egyszerre voltunk dühösek és kíváncsiak. (Sok évvel később, már történészként akkor éreztem így magam, mikor a magyar párttörténet és kultúrpolitika fekete eminenciása, Hollós Ervin azt szerette volna, hogy megírjam az életrajzát. Meghívott a Gellértbe, órákon át győzködött. Nekem eszem ágában sem volt elvállalni – máig sem értem, miért rám gondolt –, de elmentem, mert bele akartam nézni azokba a savószínű, gonosz szemekbe, amikről Eörsi István olyan képszerűen, őszinte utálattal írt annak idején.)
A tájékoztató a megjósolható botrányba fulladt. A szervezők úgy gondolták, kedélyesen elsztorizgatnak (bedobva a „nálunk azért mégiscsak jobb”-féle captatio benevolentiae obligát összekacsintós poénjait), míg Erdős bölcsen mosolyog székében ülve.
Már a sztorizgatás sem ment valami jól: senkit sem érdekeltek a vidám történetek. De a káosz akkor tört ki, mikor kérdezni lehetett (bizony, lehetett kérdezni). „Mikor lesz a P. Mobilnak új lemeze?” „És mikor lesz a Beatricének?”, „Ki az, aki beleír a dalszövegekbe?”, „Ki tehet a Dinamitról?”, „Miért cenzúrázzátok a Hobót?”, záporoztak a kérdések. Erdős feje egyre vörösebb lett, aztán magához ragadta a mikrofont, és kifakadt:
– Gyehekek, ez felhábohító, nem ezéht vagyunk itt, én egyáltalán nem ezekhe a kéhdésekhe számítottam!
– Miért, bazmeg, mire számítottál?! – üvöltött fel valaki a teremben. (Talán ez a mondat lehetne a summázata annak, amit a mai mocskosfideszezésen mostanság háborgóknak mondani lehet.)
Baracs János, a basszusgitáros úgy gondolta, frappáns poénnal menti meg a helyzetet. „Mi ez?”, kérdezte egy ujját a magasba tartva. Vészjósló csend támadt, a vihar szeme. „A fűrésztelep vezetője csápol”, mondta Baracs. Ez már sok volt, az utolsó csepp, a hegeli mennyiség durva minőségbe csapott át. Elszabadult a rikoltó pokol, lényegében lázadásközeli állapot tört ki a nézőtéren, kiabálás, röhögés, valaki – erre konkrétan emlékszem – egy poharas kakaót hajított a színpadra, nem sokkal hibázva el Erdőst. A Neoton és Erdős pánikszerűen távoztak.
Másnap a tanárok letoltak minket. De valahogy csak félszívvel, cinkos módon, már-már egyetértően. „Ejnye, gyerekek, ez nem volt szép”, mondták, és közben látszott, alig tudják visszatartani a röhögést.
Ami számomra a leginkább emlékezetes volt, Erdős felháborodott értetlensége. Hogy ő nem ezekre a kérdésekre számított. Komolyan elhitte magáról, hogy ő a jóságos cár atyuska jóságos jószágkormányzója. Úgy érezte, kijár neki ezért a tisztelet. Pedig hát Erdős igazi cinikus, erkölcstelen, aljas gazember volt, de a maga módján fajsúlyos alak – egyszerre báb és bábos, gyáva lakáj és ravasz sumákoló. Senkiháziként is volt valaki, és erre szükség is volt, mivel a Kádár-rendszer tartott a kultúrától: igyekezett háziasítani, igába fogni, tejét lefejni, tojását kivenni alóla, húsát felfüstölni, szőréből bundát készíteni, de mindig tudta, hogy a kultúra bármikor megvadulhat, felrúghatja a sajtárt, megharaphatja az állatgondozót.
Az Orbán-rendszer számára a kultúra tulajdonképpen nem létezik. Ahogy amúgy számos más dolog sem. Cirkuszi mutatvány csak, bolondok kenyere, nertársi elosztóhely lojális fajankóknak. Igazából nincs vele dolguk, orwelli prolitápnak szánják, színes takarónak, idült elmebetegeik biztonságos játszóterének. Bőven megfelelnek neki a Horváth Lászlók (vagy éppen a Demeter Szilárdok stb.), nincs szükség taktikára, csak átfogó, semmibe vevő stratégiára.
Persze, mindig ott van a cenzorok ócska kis hübrisze. Lindsay Anderson pazar filmjében, az 1968-as If...-ben Travis (Malcolm McDowell) azt sziszegi az őt megfenyíteni készülő kollégiumi kápók vezetőjének, Rowntreenek (Robert Swan): „Azt utálom magában a legjobban, Rowntree, hogy Coca-Colát ad a peckásának, az Oxfamnak adományozza a megunt játékmackóját, és elvárja tőlünk, hogy a hideg ujjait nyalogassuk egész hideg életében.”
Hát, nagyjából ez. Olyan örök, olyan rendszerfüggetlen. A kápók önhittsége, a cenzorok büszkesége, a végrehajtók dölyfös öntudata. Mondhatnám, hogy rémisztő, ha nem lenne mindig végtelenül szánalmas, meztelen kiskirályok légből szőtt köntöse. Mindez valahogy mégis egyre kisszerűbb: Erdős még elhatározhatta, hogy gazember lesz. Horváth Lászlónak nem adatott meg még a döntés illúziója sem. Róla még nótát sem érdemes írni, ahogy a CPg Erdősről írt. Eldobható, mint egy papírzsebkendő.
Persze, mindig akad, aki védi a kápókat és cenzorokat, mindig vannak, akikre építhetnek. Na, ők viszont valóban félelmetesek.
Borítókép: Az 1981-es tatai zenésztalálkozó, amin többek közt Erdős Péter is részt vett. A képen mások mellett Németh Gábor, Bródy János, Benkő László, Molnár György, Frenreisz Károly, Presser Gábor, Földes László Hobó | fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Bejelentkezés