Csókatánc az asztalon

Visszatérő komment, szinte archetipikus, hogy mikor valami politikusról, celebről, vagy akárkiről rosszat írok-mondok, valaki odaírja: „És te mit tettél le az asztalra?!”. Macskafüggőként ez persze nem olyan egyszerű, normális embereknél az asztal az asztal; ahol viszont macska van, ott harctér inkább, orvtámadásokkal és bekerítő hadműveletekkel teli csatamező, a „missing in action” dúlt vidéke – akárcsak „a köz asztala”, ez a rémesen megkopott metafora, rajta műanyag, kockás abrosz, csorba tányérban választási krumplileves többféle ízben, egyféle lényeggel.

Nem tudom, mit tettem le az asztalra. Talán csak egyvalamit, még gyerekkoromban. Aztán elszállt az is.

A csókafiókát a Pap Józsi hozta. Szikár, ínas fickó volt a Pap Józsi, az ember nem nézett volna ki belőle sok szívjóságot, főleg, mikor nekidühödött, mert olyankor a fél kocsmát kipakolta. De amúgy – két nekidühödés között – kifejezetten szelíd volt, mondhatni, jólelkű.

Az Ancsa kisboltjába ment jó korán reggel a Pap Józsi, hogy beszerezzen némi sört, kenyeret, csalinak való kukoricát, májkrémkonzervet – mindig marhamájast, mert „annak bikacosabb az íze” –, utána készült kimenni a Nagyakadóra, ahol süllőt remélt fogni, meg talán angolnát (amit minden horgász szidott, de enni szerették). A bolthoz a Kiserdőn át lehetett menni, már ha az ember nem követte a kibetonozott utak szigorú menetrendjét, hanem a céltudatos, ám nem annyira kézenfekvő ösvényeket preferálta – a Pap Józsi inkább olyan ösvényjáró volt, bozótok barátja, vidám kódorgó. Visszafelé menet egy bokor alatt találta a csókafiókát, „ott zörgött meg nyikorgott, azt hittem, kismacska”, és rögtön arra gondolt, hogy nem hagyhatja ott, mert hát „mi lesz egy ilyen rusnya kismadárral”, repülni sem tud még, talán enni se magától. És rögtön én jutottam az eszébe, hogy majd én kezdek a problémával valamit.

Kilencéves voltam, és a Ponty utca meg a Horgásztanya környékén közismert állatbolond. Mikor nem a haverokkal kódorogtam a végtelen, sárga nyárban, a nádast jártam befőttesüvegekkel, füzetbe írtam a szigszalaggal gondosan megjelölt éticsigák napi útvonalait (az éticsigák meglepően mozgékony állatok, néha órákba telt, míg megtaláltam az összes megfigyelt példányt), bogarakat fényképeztem remek Skolnyik fényképezőgépemmel (a fotók mind értelmezhetetlenek lettek, mert a Skolnyik fényképezőgép egyszerűen nem arra volt kitalálva, hogy bogarakat fényképezzenek vele), az Irma néni (a horgásztanya gondnoka és lelke) által istápolt bohém macskakolónia tagságával haverkodtam, vagy jókora moszatokat bányásztam elő a csónakkikötőből, hogy mindenféle izgő-mozgó életet keressek bennük, az ékszerszerű üvegangolnáktól a riasztó víziskorpiókig. Szóval éppen olyan furcsa kisgyerek voltam, akire a Pap Józsi szerint egy efféle elárvult madárgyereket bízni lehetett.

Tényleg rusnya kismadár volt. Elesett, rémült, csapzott. Június volt, akkor még nem tudtam, hogy megvan az egész nyári programom.

Fogtunk egy nagy faládát, az oldalára szúnyoghálóból szellőzőt eszkábáltunk. Abba került a madár – csóka, ahogy gyorsan meghatároztam, bár akkor még ehhez könyv kellett – és én elkezdtem kísérletezni azzal, hogy mit eszik, mit iszik, mit szeret. Az ivás volt az egyszerűbb: voltam már annyira önképzett természetbúvár, hogy tisztában legyek vele: a madarak alapvetően vizet isznak, sem tej, sem kakaó nem kell nekik, hogy nagyanyám csodálatos illatú, utcaszerte híres barackpálinkájáról ne is beszéljünk. Csicsó – nem erőltettem meg magam a névadással – szemcseppentőből itta a vizet, eléggé lelkesen. Az evés már nem volt ennyire egyszerű. Szerencsére a csókák ebből a szempontból határozottan praktikus lények – ahogy kiderült, lényegében mindent megesznek. (Valamikor megnéztem a Wikipédián, hogy mit írnak a csókákról, és jót röhögtem: „opportunista mindenevők”, azt írják róluk. Ez simán lehetne afféle politikai kategória is, de a csókák – bár közösségi állatok – meglehetősen anarchisztikusak: csapataikban van ugyan valamiféle rangsor, ennek azonban hangosan civakodva rendszeresen fittyet hánynak.)

Hosszas próbálkozások után kiderült, hogy Csicsónak alapvetően két kedvenc étele van: a kertünkben lévő szomorúszeder fán növő feketeszeder (ebből volt jócskán, hetekig úgy nézett ki a veranda, mint valami durva horrorfilm forgatási helyszíne, csupa vörös folt, vérszínű cafatok), illetve a háromszögű kockasajt (szerintem ez olyan szép, hogy „háromszögű kockasajt”, valamiféle szabadságot ad a kétszerkettő szigorú józanságával szemben, ahol a kocka nem lehet háromszögű), abból is a sonkás.

Teltek a hetek, izmosodott a nyár, amit részint a vízben töltöttem, részint Csicsót tanítottam repülni. Ez alapvetően furcsa volt, lévén én nem tudtam repülni, de határozott elképzeléseim voltak a repülés hogyanjáról és mikéntjéről (ha valaki olvasta Miéville-től a Perdido pályaudvart, talán érti, mire gondolok). Csicsónak semmiféle elméleti tudása nem volt a repülésről (legfeljebb genetikai), viszont voltak szárnyai. Ebből a kettőből kellett valamit összehoznunk. És sikerült. Ha valaki benézett a kertbe, elborzadva láthatta, hogy egy lelkes, bár kissé zaklatott kisfiú egy lelkes, bár kissé zaklatott madarat dobál. Aztán pár nap múlva, hogy ugyanez a kisfiú (egyre fáradtabban) egy partvissal egy madarat emel a levegőbe, maga fölé tartja, mint Szabadságszobor a fáklyáját, aztán a partvist kirántja a madár alól, aki ijedten rikácsolva levitorlázik a fűbe. Egyre messzebb. Végül, egy napon felvitorlázik az almafára, és nem hajlandó lejönni, a kisfiú pedig korához nem illően csúnyán káromkodva mászik utána, hogy megmentse, majd mikor már majdnem odaér, a madár felrikkant, szépen levitorlázik a fűbe, és sonkás kockasajtot követel. Megdolgoztunk érte mindketten, de Csicsó hamarosan remekül repült.

Onnantól kedve mindenhová követett. Ha úszni mentem, fölöttem aggódott, vagy a fejemre szállt (mivel ilyenkor izgalmában többnyire szart is egyet, és sok szedret evett, szőkés hajam furcsa, kékes árnyalatot kapott – afféle punkos előfutár voltam én Aligán, ahol punkot akkor még senki sem látott). Ha a vasút alatti erdőben csavarogtam, fáról fára röpülve jött utánam. Azt hiszem, egyszerre tekintett valamiféle falkavezérnek, az anyjának, és a kockasajtok végtelen tárházának. A falka tagja volt még nagyanyám. „Vidd már innen az a büdös madarat!”, kiabálta borsólevesfőzés közben, de ha azt hitte, nem látom, frissen kifejtett zsenge cukorborsóval etette Csicsót, aki elégedetten kotyogva ült a vállán, és időnként megcsipkedte a fülbevalóját. És a falka tagja volt Bütyök, a fekete tacskó, akit Csicsó az őrületbe kergetett. Bütyökre rá volt parancsolva, hogy nem bánthatja Csicsót („A mi madarunk!”, közöltük vele a verdiktet), ezért igyekezett egyszerűen nem tudomást venni róla. Csicsó pedig ezzel alaposan visszaélt. Gyakori látvány volt, hogy Bütyök peckesen, túl peckesen sétál („Miféle madár? Nincs itt semmiféle madár!”), mögötte pedig Csicsó rohan, csőrében a kutya farka végével.

Csicsó lopott. Szinte mindent. Tendereket nem nyert ugyan, és a közpénz sem érdekelte, de odavolt a kávéskanalakért, aprópénzért, bizsukért, öngyújtókért, sztaniolpapírokért, mindenféle apróbb, színes vagy csillogó tárgyért. Ezeket gondosan a fészkébe gyűjtötte – ekkor már nem a ládában lakott, a kertben lévő hintaállvány tetejére eszkábáltunk neki összkomfortos odút –, én pedig esténként kiürítettem az aznap elszajrézott holmikat, és mentem egy kört a Horgásztanyán, hogy kinek mije hiányzik. Mikor az öreg Cecei Bélának valaki megbugázta a szákjából egy kétkilós pontyát, rögtön ránk terelődött a gyanúja. „Te gyerek – mondta gyanakodva, kissé borízű felhanggal –, csinálj már valamit azzal a francos sasoddal!” Végül sikerült meggyőznöm, hogy Csicsó nem igazán boldogulna egy kétkilós ponttyal, és inkább azt kéne megnézni, hogy melyik olyan sumák főz éppen halászlét, aki napok óta ki se ment a vízre. Azért adtam az öreg Ceceinek egy potya öngyújtót, aminek örült, bár nem is dohányzott, de valahogy úrias dolognak érezte.

Remek nyár volt (akkoriban valahogy minden nyár remeknek tűnt), de közeledett az ősz, a hazaköltözés, az iskola. Meggyőztem anyámékat, hogy Csicsó egyszerűen remekül fogja magát érezni Kőbányán, a másfélszobás lakótelepiben, csak legyen elég kockasajt. Aztán augusztus végén egy este jött egy vihar, és a Zártterület (ma Club Aliga, akkor pártüdülő, a zártság maradt) löszfalai felől nagy csókacsapat szállt a Ponty utca fölé, hogy ott ricsajozzanak, bukfencezzenek, kavarogjanak a szélben. Csicsót reggel nem találtam a fészkében.

A nyár utolsó napjait azzal töltöttem, hogy kockasajtokat tartottam a fejem fölé, Csicsót szólongattam. Nem jött vissza, és bár vigasztalhatatlan voltam, valahol elfogadtam, hogy jó ez így. Minden barátságunk ellenére Csicsó nem volt szobamadár. Miután megtanultunk együtt (mégis külön, én csak elméletileg) repülni, már csak önszántából maradt velem (meg, persze, a sajtért, nagyanyám borsójáért és Bütyök bosszantására). Végül oda került vissza, ahová tartozott, mielőtt a fészekből kiesett, vagy nem is tudom, mi történt vele – a viharos szélben kacagó, bolondozó csókacsapatba, hogy igazi csókaéletet éljen.

Egy csóka akár húsz évet is megélhet, és én még sok évig nyaranta, ha Aligára mentem, titkon abban reménykedtem, hogy Csicsó magától értetődően a vállamra száll, ahogy szokott, gyengéden a fülembe csíp, és halkan nyikorogva sajtot követel. Sőt, egyes források szerint még egy ötvenéves csóka sem világcsoda, szóval akár… hagyjuk. A bamba reménykedés politika, én meg most nem akarok politizálni. Közben megvénült a Pap Józsi, már nem járt le pecázni, meghalt az öreg Cecei, bezárt régen Ancsa kisboltja, a Kiserdő helyére teniszpályát meg medencét építettek, aztán szétrohadt már azóta az is. Rendszert tetszettünk váltani, Kádár is meghalt, még a koponyáját is ellopták (de a krumplileves maradt), a lángos is ezerszeresére drágult, és még az a fajta klasszikus sonkás háromszögű kockasajt is eltűnt, amit Csicsó annyira szeretett. Én meg felnőttem, sőt.

De azért, mikor megkérdezik, hogy „És te mégis mit tettél le az asztalra?!”, néha kedvem lenne azt mondani: „Megtanítottam repülni egy madarat”. Persze, ettől még nem lett olcsóbb a kenyér, világbéke sem lett, és én továbbra sem tudok repülni, mert hát – lássuk be – önmagukban szart sem érnek ám az elméletek.

Borítókép: Csóka / fotó: Wikipedia