A vidráról

              Tolnai Ottónak, az örök szikre

A Nagyszéksós-tó partján, a zsilipnél, 
ahol az időszakos tavat a csatornán föltöltik,
egy vidra hevert a szikes fűszálak között.
Érintetlen, hatalmas test, mintha élne.
Nem látszott rajta sérülés –
talán a betegség terítette le frissen
a cickafark és a túlérett tintagomba mellé,
vagy a só, talán a méreg. 

Balról a röszkei út szalagkorlátja,
jobbról a csatornát áthidaló fapalló,
szemből a zsilip betonpereme
rajzolta ki a színpadot, melynek közepén
a vidra teste fölfénylett:
gyönyörű volt! Csodáltam a fiatal állatot,
az élőt az élettelenben,
mindazt, ami a vidrát vidrává tehette.
Szeretlek, vidra! – mondtam,
és gondolatban végigúsztam vele
a csatornák, a sós tavacskák finom rendszerét,
melyen a Tiszától elkóborolt ide,
a homokhátság peremére.

A klasszikus, szürke Nokián sokáig
megőriztem a fényképét rossz fölbontásban
első fiam szülőszobás képével együtt:
itt egy vidra, itt meg egy mongolszemű
csecsemő sír és lila a bőre. Aztán
elveszett vagy kidobtam az egyik újrakezdésnél,
mintha a takarítással nyert kevés lendület
változtatna valamit is rajtunk.

Hiányzik. Néha visszamegyek a zsiliphez.
Azt remélem, ott lesz még a vidra,
a romlatlan test,
pontosan úgy, ahogy elhagytam –
vagy legalább a nyoma kirajzolódik a homokon,
az üres helyen legalább egy kicsit zöldebb
lesz a tarack.

Nádifarkas blues

                  Jack Cole-nak hódolattal

Nehéz egekből könnyű hó szitál,
fél lábon állva várom a reggelt,
nem iszom vodkát és nem lóg gitár
a falamon, mégis elmerengek –

mit jelent a folyó a távolban,
amit öt éve nézek az ablakon át;
ha fölrobban a nád horizontja,
térdemben a porc mért kopik tovább.

Mért hiszem azt, amit látok, enyém:
miattam szállnak széllel az ölyvek –
meddig lehetünk egymásnak elég,
mint ágnak a súly, súlynak a körte.

Ma nádi farkast vedlik az ártér,
kettős üvegen átüt a hangja,
délről jött, harap, harcol magáért –
ellenségem, ellensége a hajnal;

hajnalban úgyis dér jön a hóra,
lábat váltok, csak jöjjön a reggel,
kopjon a térd és fogyjon a vodka,
robbanjon a nap föl a vérekben.

Olajfa elégia

Már megint tél van és nem esett hó.
Kint hagytam az olajfát a szürke kaspóban,
összehúzódik, mint akit rugdosnak a földön,
pikkelyes levelét magára tapasztja –
olea europaea, fagytűrése mínusz tíz fok;
a teraszablakból figyelem, mikor lép át a sávon,
ahol már késő lesz betenni a szobába –
ölében hozta a tengerről a lányunk,
kinyújtózik, remélem, tavasszal.

A macska meg lenyúzta a mocsári ciprus kérgét.
Mint a vadlovak, nézd, foltos a holtág,
reszket a jég vize rajta, csikorog, csillog –
látom, fáradt vagy, arcodról leválik az arcod,
karcos lettél és rossz a kedved;
pedig jó volt, amikor elromlott a fűtés,
s mint a vadlovak, ledobtuk a terhet –
most meleg van bent, aludd ki magad végre,
addig én virrasztok itt, az ablakban.