Napjaink legolvasottabb írónőjének új kötete jelent meg. De vajon miért olyan aktuális ma Annie Ernaux művészete nálunk?
Sehol máshol nem bontakozhat ki elementárisabban a munkás katolicizmus mindennapi liturgiája, mint egy írónő mély megszégyenülésében és az áldozásra való felkészülésében. Ugyan a recept szerint eljön majd az újjászületése, ami az átlényegülés lesz, de kérdés, hogy ez segített-e neki élni. Kívül került-e saját életén? Vagy minden még rosszabb lett.
Gyerekkora iskolája egész felnőttkorán ott élősködött.
A regény feltáró világa szerint a korabeli francia kultúrában a társas szégyen érzése mindent áthat (iskoláit, családját) és újabb szégyeneket okoz. Egy kisvárosban vagyunk, kispolgári családban, Normandiában. Sehová nem mozdulunk ki. Van ugyan egy kirándulási kísérlete az apának és a lányának, de az is rettenetes véget ér és sorozatos, újabb kis szégyellnivalókat tesz eléjük útjuk során. A szégyen magányosan jár-kel a főhős lány életében, és szépen, lassan átveszi az uralmat. Előbb a családos énje felett, aztán már minden egérlukba beszivárog. Azt hisszük, megsemmisít minket, és rohadt egyedül vagyunk. Épp ez a szégyen lényege: az elmondhatatlanság és az atomizált magány. Hiába szép és szabadult a háború utáni francia világ. A rendszerváltás, a politikai „demokrácia” – itt ebben a kötetben – szűk és rettenetes lesz.
A szégyen újabb szégyeneket szült, írja Ernaux a gyerekkoráról. Ahogy fejezetről fejezetre haladunk, ezt szépen be is bizonyítja. Az eredeti mű 1997-ben jelenik meg, Ernaux 1940-ben született, az esemény pedig, amit megír, 1952-ben zajlik, egy júniusi napon, tizenkét éves korában. Egy gyerekkori emlék indítja a könyvet: szokás szerint piacra indul az iskolás lány, kenyeret kell hoznia a péktől. Mire hazaér, az apja meg akarja gyilkolni az anyját. Innentől kezdve nem a szülők élete és tragédiája lesz a könyv fókuszában, hanem az, hogy benne, a kis Annie-ban mit okozott ez a jelenet, hogy szüremkedik be minden élet-jelenetébe.
A szégyen egy katolikus lány önlefokozásának, rettegésének és kisebb túléléseinek küzdelme. Önfeláldozás és eszméletvesztés ez. Feltűnt, hogy több ájulásos jelenete is van a történetnek. A szülei viselkedése mindenre fátylat borít. Kívülállóvá és szégyenteljessé teszi őt. Semmihez nem érhet többé hozzá közvetlenül, a saját bőrén keresztül. A tizenkét éves Annie Ernaux ugyanis elsajátítja a beszéd és az írás képességét, és ezzel veszi kezdetét valódi élete. Élete második felében reflektál, visszaemlékezik serdülőkorára: az idősödő szerző visszaírja magát kisvárosi szatócsboltjukba. Feltárja a szülei által csapott gyilkos jelenetet, az úgynevezett otthon szégyenét, szegénységüket, és durva, frusztrált viselkedésüket, melynek csúcspontjai a veszekedések, a verekedések, a pokoli durvaság, a sebek és a kórház.
A menedéke a hit lesz, a katolikus iskola szabályozott mindennapjai. Ami a gyerek szemében csak náluk van otthon, az egyáltalán nem felel meg katolikus magániskolája családképének – mert oda látszólag csupa rendes és boldog család gyerekei járnak, akik szépek és gazdagok, vele ellentétben. A valóság azonban egészen más, de ezt ő sosem tudhatja meg. A származása mindvégig és örökre meghatározza a kis Annie reflexeit, gondolkodási sémáját, tulajdonképpeni némaságát, testi sanyargatását – ez egy sajátos, női katolicizmusa lesz a könyvnek, az alázatosság furcsán felemelő és önlefokozó napi gyakorlata. Tele fájdalommal, sérüléssel és kitettséggel.
1952. június 15., vasárnap. Egy szokásos hétvége. Annie éppen kenyeret visz haza a péktől, amikor apja rátámad anyjára:
„Apám egy júniusi vasárnap kora délutánján meg akarta ölni anyámat.”
„Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakérezkedjem az osztályfőnökömtől”, írja Kertész a Sorstalanságban. Albert Camus kezdi így Az idegent (más fordításban a Közönyt): „Ma meghalt a mama. Vagy tegnap, nem is tudom.”
Beszűkült világ, Rouen és Le Havre között vagyunk. Ernaux hasonló nyelvet választ, mint a két Nobel-díjas szerző (ő is Nobel-díjas lesz), ugyanis Camus és Kertész háborús világát idézi mondatai struktúrájával. Holott béke van. A lány szorgalmasan iskolába jár, az anya vallásos. Hazajárós, de szigorú közösségbe küldi lányát, nem lélekemelő iskolába, ahol a szolgálat, a morál és az íratlan szabályok/szokások alapján él egy igen behatárolt életet. A kis Ernaux számára itt a felemelkedés nem azt jelenti, hogy új vagy más pozíciója lesz a regény végére (emancipálódik, ítélkezik vagy politizálni kezd), és nem is jelent feltétlenül szabadságot. Sőt: csak az írás aktusa van előttünk, az emlékezése mozaikjai mintegy a maguk tárgyilagosságában. A szülei gyilkossági kísérlete, tanárai, osztálytársai, anyja kegyetlen kispolgársága, és a jótanulóság, a szófogadás.
Körülbelül az 1940-es évek francia irodalmi attitűdje ez, Albert Camus beszédmódja és szenvedélyes hidegsége. Ernaux nem közönyös, hanem szabálykövető. Mindent pontosan és precízen szeretne visszaidézni arról az ominózus június 15-i vasárnapról, amivel a regénye indul. Egy mély, munkás katolicizmus tárul elénk, a szabálykövető, de nagyon tragikus köznapiság. A szerző páratlan és elementáris módon közli velünk, hogy bőre, teste és kötelességei napról-napra, kitartóan rendelődnek alá a szégyen érzésének, ami teljesen átveszi az uralmat az élete felett.
A szégyen főhőse számba veszi, hogy milyen törvények és szabályok uralták a korabeli, tizenkét éves énjét, az akkori francia társadalmat. A családi és a közösségi léte a hallgatás volt, soha, sehol és senkinek nem mondhatta el, mik történtek vele. Rettenetes dolgok. A családjában jelenlévő durva szellem kísérte mindenhová, az ápolatlanság, a spórolás és a munka fétise. A szülei kisvárosi boldogtalansága az összes bútordarabjukba beivódik. A házasság gyilkos, keresztény börtönné válik az anyja bigottságában. A kislánynak egy választása van: jó tanulónak lenni, hogy bárhol és bármikor képes legyen váltani a világok között, mert ez a kötelessége, és ez lesz a felemelkedése is. Elhatározza, hogy szófogadó lesz, mint egy Köves Gyuri.
A szégyen nem egymagában álló mű – a szerző korábbi és későbbi kisregényeivel szorosan összefűzhető. A Lánytörténet parlagi és bántó testisége és testi esetlensége, Az esemény önlefokozása egy abortusz története. A katolikus feminizmus nem feltétlenül önfelszabadítást jelent itt, hanem „csak” ráébredést, a reflexió képességét. Külön említést érdemel, hogy szóba kerül a regényben a magyar 1956-os forradalom, mert Ernaux kislány korában a vasfüggöny mögötti országokért imádkozik. A rossz sors, a szegénység és a kiúttalanság mindig máshol volt, sosem ott, a jól berendezett katolikusok iskolájában. Annyi bizonyos, hogy egy ilyen megrendítő könyv csak a (felismert) alávetett életből születhet meg. A szégyen az írás precíz szorgalmát szülte meg.
Annie Ernaux: A szégyen. Magvető, Budapest, 2025. Fordította: Lőrinszky Ildikó.
Borítókép: Annie Ernaux / fotó: Alain JOCARD / AFP
Bejelentkezés