Amikor egy film címe egyszerűnek és közvetlennek hat – mint a Minden rendben –, a néző hajlamos azt gondolni, hogy valami magától értetődőt kap majd a vásznon. Sós Bálint Dániel filmje azonban már a címe mögött is egy tükröt tart elénk, és arra késztet, hogy megkérdezzük: valóban rendben van-e bármi is az életünkben, ha a hozzánk legközelebb állók sorsa múlik rajtunk? A Minden rendben nem csupán egy történet, amelyet végignézünk; sokkal inkább egy olyan élmény, amely után nehéz felállni, illetve sokat és mélyen lehet gondolkodni.
Első film – nagy kérdések
A Minden rendben Sós Bálint Dániel első nagyjátékfilmje, amely rendezői debütálása dacára olyan érettséget és vizuális elszántságot mutat fel, amit ritkán látni egy pályakezdőtől. Az alkotást 2025 februárjában a 75. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, majd március 20-án került a magyar mozikba. Nem meglepő, hogy az elmúlt néhány hónapban rengeteg vitát gerjesztett – nem csak azért, mert morális dilemmák egész sorát helyezi a középpontba, hanem mert a rendező szándéka szerint minden jelenet azért született, hogy rákényszerítsen az önvizsgálatra, arra, hogy szembesüljünk saját döntéseink terhével. A MÚOSZ Film- és Tévékritikusok Szakosztálya 63. Magyar Filmkritikusok Díja átadóján a film elnyerte a legjobb első film díját, valamint a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat – amelyet Hajdu Szabolcs és Sáfrán Ágoston kapott –, ez pedig kétségkívül alátámasztja, hogy nem pusztán közönségsiker, hanem szakmai elismerés is formálódik körülötte. Pár nappal később Hajdu Szabolcs a legjobb színésznek járó díjat kapta a 45. Magyar Filmszemlén.
A történet egy apa, Sándor – akit Hajdu Szabolcs játszik – körül forog, akinek a középső gyermeke egy súlyos balesetet okoz egy baráti összejövetelen. A férfi szembesül egy döntéssel: vállalja az igazságot és a felelősséget, amely a fia jövőjét romba döntheti, vagy eltitkolja a történteket, és ezzel elveszi a fia lelki fejlődésének lehetőségét? Ez a dilemma tulajdonképpen a film „lelke”: mit tartunk igazságosnak és elnézhetetlennek, mikor a szeretet és a felelősség összeütközik? A rendező nem ad egyszerű válaszokat, hanem inkább megmutatja, hogyan esik bele egy apa abba a csapdába, amelyet saját ösztönei állítanak elé.
Hajdu Szabolcs – többdimenziós teljesítmény
A főszereplő, Hajdu Szabolcs nem véletlenül a szerző kedvenc kortárs magyar filmrendezője, aki színészként is rendszeresen maradandót alkotott, olyan filmekben is, ahol nem ő ült a rendezői székben. Ebben a filmben Hajdu alakítása megint azt a kiegyensúlyozott, természetes jelenlétet hozza, amely során egy karakter nem válik egyszerű figurává vagy szimbólummá, hanem valós emberként, hibákkal és kételyekkel áll előttünk. Nem leegyszerűsíti, hanem árnyalja a karaktert, miközben
A rendező döntése, hogy fekete-fehérben meséli el történetét, korántsem csupán esztétikai játék: ez a vizuális megoldás mintegy kényszeríti a nézőt, hogy a kontrasztok helyett a részletekre figyeljen, a tónusokra és az árnyékokra, amelyek mind-mind a döntések következményeit hintik bele a jelenetekbe. A színek hiánya nem a világ leegyszerűsítésére szolgál, hanem inkább arra, hogy a morális dilemmák ne váljanak könnyen emészthetővé. Ez a rideg, néha zord képi világ szinte azonnal beszippantja a nézőt, és arra készteti, hogy elgondolkodjon azon, vajon mennyire vagyunk képesek objektíven szemlélni olyan helyzeteket, amelyekben a szívünk és az eszünk mást súg. A film nem adja olcsón a választ, mert nem is létezik egyetlen igaz út – ez pedig a mű legnagyobb ereje.
A film előzetese:
Morális tükör a nézőnek
Miközben a Minden rendben egy konkrét család történetét meséli el, a film minden nézőben egyéni kérdéseket vet fel.
Ezek a kérdések nemcsak a film világára korlátozódnak, hanem saját életünkben is visszhangoznak, amikor mondjuk a film után a mozi mosdójában szembenézünk a saját tükörképünkkel.
Nem véletlen, hogy a Minden rendben rengeteg vitát kavart az elmúlt hónapokban. Vannak, akik túlzottan letaglózónak, sötétnek vagy pesszimistának látják a történetet, míg mások pontosan azt értékelik benne, hogy nem kínál menekülési utat a nézőnek. A film nem engedi el a kezünket: kihúzza alólunk a komfortzónát, és hagyja, hogy a saját értékítéletünk vegye át a szerepet. Ez a hatásosság egyrészt dicséretre méltó, mert ritkán látni olyan magyar filmet, amely ennyire bátran mer szembenézni a nézővel. Másrészt azonban felveti a kérdést: valóban szeretnénk-e olyan történeteket, amelyek nem engednek el, és amelyek nem kínálnak kikapcsolódást, hanem inkább felelősséget és önvizsgálatot követelnek?
A Minden rendben nem egy könnyű film, és nem is akar az lenni. Ez egy mélyen emberi, morálisan terhelt dráma, amely egyszerre helyezi középpontba a szeretet, a felelősség és a hazugság ellentmondásait. Sós Bálint Dániel első filmje olyan hullámokat vet a nézői tudatban, amelyek még jóval a stáblista után is munkálkodnak. A film nem csupán arról szól, ami a képernyőn történik, hanem arról is, ami bennünk játszódik le közben és utána. És talán nem is létezik jobb kérdés egy olyan történet után, amely ilyen mélyen hat ránk, mint ez: tényleg minden rendben van?
Borítókép: A Minden rendben jelenete / fotó: CineSuper
Bejelentkezés