Hallgasd meg!1981-ben, még nagyon gyerekként érkeztem New Yorkba. Egyedül, egy hátizsákkal és huszonöt dollárral a zsebemben. Egy jószolgálati gép hozott egy rakás afgán menekülttel, és pár szlovák meg erdélyi emigránssal együtt. Frankfurtból jött a repülő, ugyanis az amerikai kalandot egy év nyugatnémet lógás előzte meg egy észak-német kisvárosban – még az Ausländer Raus-korszakban.
Már a repülőn megkaptam a munkavállalási engedélyt, és másnap el is küldtek az első amerikai melómba.
Amit kaptam, azzal szerencsém volt: imádtam biciklizni, és New York volt minden álmom. A városi biciklisfutár-alakulat irodája a Park Avenue déli szakaszán volt, hogy pontosak legyünk: 2 Park Avenue South. A műszak reggel hatkor kezdődött a követségi futamokkal – ötven-hatvan sárga boríték, sorba téve menetrend szerint az Upper East Side-on található nagykövetségek sorrendje szerint. Park Avenue, 42. utca, Tudor City, le a meredek lépcsőkön az ENSZ postatermébe, ahol még felszedtem egy köteg levelet. Aztán irány a nagykövetségek.
A kolumbiai követségnek nem volt postaszobája, egy patinás fogadóteremben vették át a reggeli leveleket. A falakon dél-amerikai festmények sora, mesterien faragott íróasztalok, székek, könyvespolcok, és a mahagóni konzolasztalokon komoly reggeli. A vastag mór szőnyegeken tűsarkú cipőnyomok árulkodtak a három recepciós csaj cumbia-fókuszú mozgásvilágáról. Ment a kávé, a pan mojicón, meg a soknyelvű flörtölés. Végül előkerült a hátsó irodák egyikéből egy tökéletesre szabott vezéregyéniség. Érezvén a helyzet súlyosságát, csak ennyit mondott, „senoritas”, azt is csak csendesen, és a nők elsuhantak a hátsó irodák félhomályába, vissza a száz év magány oldalaira.
A délelőtti fuvarok többnyire a Madison Avenue reklámcégei körül forogtak. BBDO, Chiat Day, Grey Advertising. Akkoriban a Grey egyik irodája a Chrysler épületben volt a 24. emeleten. Ült ott egy karót nyelt recepciós nő. Óvatos volt, és folyamatosan egyensúlyozott a lekezelő és a hivatalos távolságtartás között. Ebből fogadás is lett a haverok között, ki tudja a merev szőkeséget legalább mosolyra bírni. Bár a fogadás nem jött be, mosoly nem született, de legalább arra sikerült rábírni, hogy szétnézhessünk az iroda ablakaiból. Igazi New York-pillanat volt. Nyüzsgés ebédidőben az utcákon, taxik sora, a tipikus belvárosi alapzaj – egy pillanat, amikor az ember ráérez arra, hogy mekkora csoda is ez a világ. Átölel...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.