Egyem meg a drága kis lelkedet, mondogatta nekem egykori osztálytársam, Mile Lajos, Lehet Más a Politika, Mile Lajos – Luigi, ahogy akkor hívtuk őt.
Milyen nagy lelke van ennek a kölyöknek.
Rácsodálkozott ilyenkor a fehérre meszelt pucér falra, a tizenvalahány éves életünkre, a francia órán tanult legfrissebb Rimbaud-idézetekre, és jókora cuppanós puszásokat osztott az asztalhoz érkező haveroknak, ahogy éppen söröztünk a Leveles Csárdában.
De mi is a lélek? Van egy amerikai kifejezés, az old soul. A fordítógép szerint az „öreg lélek” olyan személyt jelöl, aki a kronológiai korát meghaladó érettséggel, bölcsességgel és megértéssel rendelkezik. Gyakran mutatnak mély empátiát, erős erkölcsi tartást és csendes, elmélkedő természetet. Egyszerűen úgy is felfogható, mint egy olyan személy leírása, aki egy idősebb, bölcsebb energiával rezonál.
Ilyen voltam? Nem tudom.
De azt tudom, hogy már akkor is mélyen kötődtem a tárgyakhoz. Úgy is mondhatnám, hogy szerelmes voltam a tárgyakba. Van pontos lélektani meghatározása is ennek: tárgyszerelem, objektofília. Már a görög mitológia is beszámolt erről, Pygmalion személyében, a nagy szerelméről, Galateáról, az életre kelt márványszoborról.
De ha ez nem győzi meg az átlagembert a kondíció komolyságáról, akkor mutassunk a megcáfolhatatlan bizonyítékra – ott virít a jelképünk a kis buzi LMBT plusz & plusz zászló mellett. Kevesen tudják vagy vették a fáradtságot kideríteni, mi is az a kerek kis fasz jelkép az (o)bjektumimádók zászlaján. Bizony, ez a miénk. Mit mondjak, ki kell másznom végre a klozetból, kifejezetten és tagadhatatlanul objektbuzi vagyok.
Kisiskolás koromban gyakran belógtam az Aranybika melletti írószerboltba, és bámultam az üvegasztal alatt a Staedtler mechanikus ceruzákat. Nem a birtoklás érdekelt, inkább az álmodozás, az örök vágyakozás. Az igazat megvallva rettegtem. A legnagyobb félelmem az volt, hogy egy nap ott lesz a táskámban, a tolltartómban, és elrabolja tőlem ezt a gyönyörű álmot.
Első szerelem volt. Bleistift, karandás, Caran d’Ache, Füllfederhalter, Waterman, Mont Blanc, Pelikan, Faber-Castell, Conté à Paris.
Álomszerelem. Sóvárgás. Jó a magyar nyelv. Szószerelem, egy másik nagy vétkem, amiért naponta vezeklek. Lefordítom, nézem, hogy néz ki németül, a nyelvek nyelvén. Sehnsucht. Nem rossz, de itt lehet kifejezőbb a magyar. Viszont keményen versenyben van a koreai galmanghanda. Az jól hangzik, gal-mang-handa. Nem véletlen, hogy világverő az ázsiai sóvárgás és a csodálatosan perverz objektszerelemük.
A szívem mélyében analóg lélek vagyok. Régi dolgokra vágyom, történelmi dolgokra. Például Agatha Christie Remington Rand 5 Deluxe írógépére. Ezzel pötyögte le a Tíz kicsi indiánt. Hosszú évek után levadásztam egyet Cos Cob negyedben, Connecticut-ben. A Covid alatt volt. Ezerötszáz dollárt kért a fasz. Craigslist, Greenwich.
Egy kihalt vendéglő parkolójában találkoztunk. Mint valami Tom Clancy-kémregényhős, háromszor megvillantotta a féklámpáját. Odatette az írógépet a Volvóm motorháztetejére, és kinyitotta a dobozát. Megdobbant a szívem, ahogy kattant a zár. Mint egy Grosser Mercedes 600-as ajtaja. Hogyan lehet ezt leírni? Van a YouTube-on egy csatorna, ami csak ezt nyomja – egy jól öltözött úriember kinyitja és bezárja a Merci ajtaját. Ujjával pöccenti. Milliók nézik, ahogy kattan a láthatatlan supreme nácimobil záróműve, ahogy megerőltetés nélkül magába szívja az ajtót. Én is nézem sokszor. Megnyugtat. Erőt ad, hogy nem vagyok egyedül.
A Q betű lencséje kicsit homályos, mondja a pasi a maszk alól, de van egy haverja, aki majd lecseréli a Covid-faszság után.
Odateszem az íróasztalomra. Agatha Christie vagyok, mehet az új novella. Kicsit dohos a bőröndje, de maga a gép tökéletes. Mutatom a lányomnak, de momentán őt csak a fiúk érdeklik.
Erre költöttél ötszáz dollárt, hitetlenkedik a feleségem. Nem tudja, hogy ezerötszáz volt. Abba belehalna, és az nagyon elszomorítana engem.
Remélem, nem görcsöl bele a kezed az örökös gépelésbe, szól vissza a konyhából. Mint a Mont Blanc Meisterstück 24 karátos arany töltőtollad. Hány regényt is írt?
Nem szólok vissza neki. De tudom, hogy az idő, ahogy a bölcsek mondják, mindent kiegyenlít. Eljön az ő napja is. Kedves feleségem.
De nem bírok magammal, és hogy győzzek ebben az asszóban, előszedem az etimológiát. Tudtad, hogy a karát szó eredetileg az arab qirat szóból származik, az meg a görög kerationból, ami egy pici babnak a neve? Ezeket a babszemeket használták a parányi vékában az arany és az ezüst mérésére.
Grimaszol, nyilván minden kis buzgó úttörő tudta ezt a nagy Magyarországodban. Sajnos itt Amerikában az én korosztályom hülye maradt az iskola után. Itt vagyok én, a tökéletes példa. Viszont kérdezhetném, ha már a karátról beszélgetünk, mi is történt a 24 karátos eljegyzési gyűrűvel? Mert az valahogy kimaradt a pontosan dokumentált családi krónikádból. Megveszi az magát valamikor a harmadik gyerek után?
Győztesnek tűnő asszót vesztettem. Legjobb most hallgatni.
De eljött az ő ideje is, hamarabb, mint gondoltuk. Beszéljünk például a legújabb Etsy szerzeményéről, ami nélkül nem tudna élni, az antik Singer Featherweight 99K varrógépéről. Nem vitatom, a legjobbak közé tartozik, nemcsak a varrógépek között, hanem mindent ide véve, ami mechanikus. A selymes fekete polírozás, a szerkezet, az ügyesen tervezett vezérlőgombok. Még nem sikerült varrnia vele, de megértő vagyok. Nem azért vette. Az álmokért vette, és jól tesszük, amikor az álmok finom gyökereit öntözzük.
És persze ez a dolog megoldja a karácsonyi és a mindenkori ajándékozás problémáit is. Jól arattam például az 1960-as évekből származó Finel Arabia főzőedény-kollekcióval. A Finnországban tervezett halas és a gombás minták nagyon bejöttek. Mit mondjak, különösen szép edények, mesteri grafikával.
Egy idő után úgy érzem, a Remington egyedül érzi magát az íróasztalon. Kellene neki egy munkatárs. Senki sem szeret egyedül lenni. Pontosítsunk, isten egyetlen teremtménye sem akar magányos lenni. Veszek mellé egy almaszínű Olivetti Lettera 32-est. Ha a Remington az írógépek Rolls Royce-a, akkor az Olivetti a Ferrari. Na, most jobban néz ki az íróasztal. Elvégre Francis Ford Coppola kétujjazta ezen a Goodfather eredeti szövegkönyvét.
Gyöngyhalász élet. Mélyre hatolnak ezek a dolgok. Minden vízivirág alatt egy csoda.
Sokol rádió. Libikóka. Végh Márta és Rácz Edit a két nagy szerelmem. Mint valami szipukirály, szimatolom, szagolgatom a Sokol rádió bőrtokját. Szerelem volt. Klasszikus, minden orosz bájával és bánatával. Régi csibészek, Omega, Bergendy. Apám ordít az erkélyről. Nyolc óra, gyere fel. Nem jár a kis Pobeda órád?
Most is veszek orosz órákat. A nagyobbik fiamat vezetem be éppen a nagy szerelembe. Éjjel-nappal a tengerparton szörföl. Tökéletes neki a Vostok Scuba Dude. Megszokott orosz szétverhetetlenségével a tökéletes karácsonyi ajándék. Nem kell a vízbe a sok használhatatlan digitális kütyü.
Bármerre fordulok New Yorkban is, itt vannak mindenütt. Körülvesz a szerelem. Eugene Goulmy & Baar szivarguillotine-ok, 1920-as Schaffhausen zsebórák, Leica Summicron lencsék, és láttam a Sotheby őszi aukcióján egy Braunwetter János zsebórát.
Sokasodnak a dolgok.
Egyre több a Finel Arabi edény. A gyerekek is megneszelték, hogy az anyjuk mennyire szereti ezeket. Ők is ezt veszik neki karácsonyra. Nem használjuk őket, túl jók ahhoz, hogy ezekben főzzünk, viszont ácsoltam nekik polcokat cseresznyefából. Itt bukkant fel egy másik nagy szerelmem, a gyalu. Stanley, Lie Jensen, Mathieson, Clifton. Régi, világháborús vastalpú gyaluk. Simítógyaluk, eresztőgyaluk, többféle tömbgyalu, és persze egész sorozat párkány- és csínvágó gyaluk. Kevés dolog érzékiebb az életben, mint végighúzni az éles gyalukést egy tökéletesre szárított cseresznyedeszkán.
Most a gyaluk vannak egyedül. Összevissza hevernek a polcokon a Páll Lajos-festmények előtt. Bár jól illenek ide, a hófödte havasok és a korondi kerámiák közé, nem ez az igazi otthonuk.
Építek nekik egy gyaluasztalt. Minden vérbeli amerikai épít egyet. Az 1812-ből származó híres Nicholson-tervrajzot használtam. Verhetetlen angol stílus. Ez sok házban a pince vagy a garázs dísze, és manapság egyre gyakrabban megjelentek a modern konyhákban és a nappalikban is.
De szétszedem. Össze tudnám rakni, de nem fontos. Japán módon a földön gyalulok. Apám leszól, nem vagyunk mi olyan guggolós népek, de szerintem igazuk van a japánoknak, egyszerűbb kitámasztani a földön a munkadarabokat.
A gyalupadnak azonban vagy egy rossz szokása. Nem fér be tőle a kocsi a garázsba. Szóval a gyalupad olyan lett, mint amit Mile Lajos, Lehet Más a Politika, Mile Lajos mondott akkoriban a télikabátja zsebéről.
Kölyök, figyelj ide! Tudod te, hogy miért van zseb a télikabáton? Vigyorog. Fúj egy nagyot a két didergő kezébe. Hogy ne férjen bele a kezed a kesztyűtől.
Ott sétáltunk Kisnamény rövidke főutcáján. Le és fel. Csajok után szaglásztunk, de nem voltak csajok. Volt viszont hideg. Rohamozott Munkács felől a bolsoj zima. Jó volt akkor ott lenni Lajossal. Nem tudom, miért különleges, miért más egy középiskolai barátság. A fejlődéslélektan biztosan jól elmagyarázná ezt. Talán, hogy őszinte, egyszerű és örökké tartó.
Ott voltam vele a szülőfalujában. Téli szünet. Jókat ettünk, jókat fociztunk. Megvoltunk.
Samuel Beckett írhatná, hogy ennyi, nincs itt már mit mondani. De mondom. Jó évek voltak. Akkor még nem tudtuk, Lajoskám, te drága gyerek, hogy nem lesznek többé ilyen napok.
Borítókép: Olivetti Lettera 32 írógép / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés