A Qatar Airway-en mindenki VIP. Nincs várakozás, nincs késés, pontosan ötkor felszáll az Airbus A350. Tizenhat óra repülés, irány Doha.
Komfortos a privát kabin, remekül elférek a kihúzható ágyon, előttem a lehajtható tálca és a plazma TV, balkézre az ablak felé egy fél ülés a kacatnak, és jobbra a magas húzóajtó kizárja a forgalmat. Nem gondoltam volna, hogy beleszeretek a repülésbe.
A hosszú úton végignéztem három szezon Emily in Paris-epizódot, és két évnyi Our Bluest. Az Our Blues egy dél-koreai sorozat, talán az egyik legemlékezetesebb Netflix-filmélményem. Kicsit Fellini, kicsit Kuroszava, kicsit Jancsó. A modern idők és az örökös emberi dráma ötvözete. Koreában játszódik, Csedzsu szigetén. Életre kelt erdélyi balladák, oláhul Merinka, magyarul Margitka.
Éppen Seok, az egyik falusi főhős történetét nézem, a huszadik epizód. Egy hatalmas hegy csúcsára másznak. Öreg már az anyja, gyomorrákban szenved, de elmegy vele erre az útra. Seok nem tud megbocsátani neki, hordoz magával valami homályos gyermekkori sérelmet. Görcsösen ragaszkodik ehhez a hideg gyűlölethez. Kapaszkodnak felfelé a fagyos, hóborította ösvényeken. Halla-hegy a csúcs neve. A helyi mitológia szerint ez az a vulkán, ami hajnaltájban magába szívja a csillagokat az égről.
Féltem nagyon ettől az úttól. Halogattam. Szeptemberről októberre, aztán jött a foci vb, és emiatt elúszott a november és a december is. De nem tudtam tovább kitolni és nem is akartam mert egyre közelebb kerültünk a meleg évszakhoz.
Keveset pakolok. Csak éppen annyit amennyit felengednek az utastérbe. Hátizsák és egy picike rózsaszín bőrönd. Ha igazán kell valami megveszem majd Dohában.
Semmilyen téli nap New Yorkban, a Leros Limo Service hajnalban kivisz a repülőtérre. Van már megbízható Uber is, de a Lerost már megszokta a család, ezzel járunk. Jó a nagy limuzinban ücsörögni ilyen hajnalokon. Biztonságérzetet ad. Talán a kocsi mérete, talán az egyenruhás sofőr. Minden utazásnál ez a kedvenc pillanatom. Amikor felpörög a limuzin, amikor elválik az ember az otthontól és elindul az úton. A többi, a Kolosszeum, a Louvre, a piramisok, semmi ehhez az izgalomhoz képest.
Olaszország felett előbújik a nap. Csendes a gép, csak zümmög. Mintha egy tollas dunyhán forgolódna, ráfekszik a fekete bárányfelhőkre. Amerre ellátni mélynarancs napfény.
Dohában nem macerás a vám. Pillanatok alatt átvezényelnek a határon, és az utcán már vár egy fehér Toyota Highlander. Bemutatkozik a sofőr. Ő lesz velem két hétig, Babu a neve. És persze ezen minden amerikai halálra röhögné magát mert van egy híres Jerry Seinfeld-epizód, ahol a sofőrje Babu. De nem akarok ebbe mélyen belemenni, hogy mi utánoz mit, az élet a művészetet, vagy fordítva. Maradjunk abban, hogy Babu a sofőröm most két hétig.
Nem megyek aludni. Legjobb valami mással legyűrni az időzónaváltást. Forró zuhany, és elkezdem a reggeli triatlon tréninget. Már nyitva a szabadtéri uszoda a szálloda hetedik emeletén. És bármikor lehet futni vagy biciklizni a vízparti sétányokon. Van ingyen bicikli, de bérlek egy komolyabbat a hotel melletti boltban.
Katarban nincs bűnözés, magyarázzák később a kollégák. Nincsenek börtönök. Ha mégis elkövetsz valami bűncselekményt, elvisz a helikopter a sivatag felé, a Királyságba, ahogy itt hívják Szaúd Arábiát, és kiszórnak a forró homokba. Eltörlik az összes digitális adatodat, a bankszámlát, az útlevelet. Többé nem lépheted át a határt. Hogy ez mennyire igaz, nem tudom. Szolzsenyicin írt erről, ahogy az emberek már a félelemtől is féltek. De annyi igaz, a nők nyugodtan sétálgatnak még éjfél után is az utcákon.
Az első bicikliút az Iszlám Művészetek Múzeumához vezet. A hotel melletti rakparttól pontosan két és fél mérföld. Teljesen sima az út, emelkedőmentes. Három kör, és behúzom a napi tizenkét mérföldet. A rakpart tele halászbárkákkal, de úgy néz ki, a halászok inkább a turistákkal foglalkoznak. Őket viszik ki a vízre, forró teára és a hajón sütött kebabra. A meleg évszak a csúcsfogalmuk. Olyankor az egész öböl egy nagy bulihajó. Ha igaz, naplemente után megjelenik a híres karavánszeráj.
Csodálatos az öböl felől suhanó hajnali szél, segít a múzeum felé. Estére viszont megfordul, és ilyenkor a déli városrészek felől ömlik be a sivatagi szél. Meleg, és néha hozza a felkorbácsolt homokot is. Az én hibám volt. Csak bámultam, mint valami csodát, ahogy előbújt a homokvihar az egyetemi városrész felől. Nem hallgattam az időjárásjelentést, nem néztem a telefonon érkező értesítést, és azt sem vettem észre, hogy hirtelen kigyúltak a fények, hogy hirtelen kiürült a sétány. Hátat fordítottam a szélnek. Nem tudtam, hogy kivárjam-e a vihar végét, vagy csak toljam a bringát előre. Bicikliztem én már jégesőben, hóviharban, New Yorkban a Madison Avenue-n, de homokviharban még sohasem. Szerencsére nem kellett kipróbálnom, lehalászott az útról egy segítőkész teherautós és elvitt a hotelig.
Az első este a fehér terméskőből faragott Csodalámpa-szobornál találkozunk. Rövid tanácskozás után elvisz a helyi csapat egy városmenti étterembe. Kecskebőrrel fedett sátrak a sivatag határán, kényelmes székek, hosszú, összetolt asztalok, tábortüzek. Ott melegszenek a helybeliek, nekik a húsz fok kemény hideg. A mellettünk ülők odateszik elénk a kenyeret, a friss humuszt és a pörköltes edényeket. Mosolyognak, mint egy régen látott családtagra. Minden közös az asztalokon.
Meglepően nagydarab emberek az itteni arabok, még szandálban is magasak. Kimért a mozgásuk, nem sietnek, mintha örökösen a sivatagban ballagnának.
Másnap Babu bevisz az egyetemre. Kapok egy vendégirodát az igazgatói folyosón. Gyorsan bekötik a telefont és a gépeimet a hálózatba, aztán megyünk a csapattal egy kávéra. Körbevisznek az egyetem kiismerhetetlen labirintusain, laborok, előadótermek, társalgók. Gazdagon kiépített belső terek. A diákok többsége a környékről származó jómódú arab. A helyi kosztüm dominál, fekete, barna és néha sárgabarack színű abaja a nőkön, fehérben a férfiak. A ruhák alatt a legdrágább tornacipők, no show-zoknik, a karokon Apple-, Galaxy-órák és arany karkötők. Akrobatikus, vagy talán ördögi, ahogy a lányok a kellő alkalommal megvillantják a meztelen kézfejeket, a bokákat. Gyönyörű, bár nekünk ismeretlen mozgásvilág.
Huncutok az arab lányok, összegzi az egyik fiatalabb kísérőm. Csak egy dolgon jár az eszük. A lobogó nagy ruha, legyint, többet üzennek ezek alól, mint Taylor Swift sms-postafiókja. És persze észrevettem, a fiúk se másak. Gyakran ott ragadt a szemük a hirtelenszőke orosz diáklányokon. De elkalandozunk.
Sokszor tanulmányoztam már a képeken, de mégis meglepett a komplex földalatti helykihasználás, a sok, a sivatagi élethez alkalmazkodó ötletes megoldás. Többezer kocsit szolgáló földalatti garázs, földalatti tornatermek, társalgók, osztálytermek. Háromszoros burkolatú épületek. Nem csak a hideg ellen hasznos a réteges építkezés, a meleg ellen is. A külső, gyakran fehér burkolat a napfényt veri vissza, a parányi, vitorláshajók oldalára illő kerek ablakok átengedik a minimálisan szükséges fényt. A második burkolat a szigetelés, a harmadik maga az épület váza. Az egyszerűbb Bauhaus-vonalak belül kapnak előteret.
Mint minden látogatónak, a csoport nekem is rendez egy díszebédet. Hagyományos sajtos sütemény, kunafa. Felsorakozik az egész kutatóbrigád. Ha lehet, még változatosabb, mint a New York-i csapat. Számos országot képviselnek, Ciprus, Jordánia, India, Pakisztán, Franciaország, Németország, Oroszország. Diákok, tanárok, vendégmunkások.
Az ebéd utáni szabad órát a nemzeti könyvtár labirintusában, és a mellette lévő imámképző szeminárium szabadtéri kerengőjén töltöm. Parányi kis oázis, félméternyi betonba vájt mesterséges patakok sodorják a vizet a mecsetek felé. Az iszlám örök fáját éltető víz, olvasom a feliraton. Sok érdekes dolgot találok a könyvtárban is, a mezopotámiai korszaktól a futballkorszakig. Az első írott említést Idősebb Plinius munkájában találjuk, de tett említést Klaudiosz Ptolemaiosz is a katari gyöngyhalászokról a Geográfiában. A modern történelmi eseményeket, mint például az olajmunkások alapította katari focicsapatot már a negyvenes évek újságkivágásai mutatják be.
A szeminárium kertjében elbeszélgetek egy német kutatóval. Genetikával foglalkozik. Nem tudom, hogyan kerültünk ide a beszélgetés sodrában, de ezt mondja, ez a realitás, ne hülyítsük magunkat. Az angolszász imperializmus vérkeringésében, mondhatnánk így, Katar a Közel-Kelet legvidámabb barakkja. Mint magyar, gondolom ez a kifejezés rezonál nálad. Barátságos gyarmat, de mégis gyarmat. Amit itt látsz, ami itt körülvesz az a legyőzöttek kényszerű mosolya. Tudják ők is ezt, és várják türelmesen az időt, amikor kibújnak az iga alól.
A szállodában, a nagytermeben ott kártyáznak az angol nők. Somerset Maugham, Graham Greene világából elcsalt életkép. Valahogy nem illik már a mai viszonyokba, de mégis itt van. Teáscsészék, barna bőrű szolgálók, hajlongás.
Ha vezetnék útinaplót, ma este bejegyezhetném. 2023. január 15., tizenkét mérföld bicikli, 1500 méter úszás, öt kilométer laza futás. Az imámképző szeminárium kertjében levidámbarakkozott bennünket egy német.
***
Uberrel megyek az óvárosba. Katara. Mehetnék biciklivel is, de azt mondják a kollégák, az óváros forgalommentes sétálóhely. Legjobb így sétálni.
És itt hirtelen komolyra fordulnak a dolgok. A huszadik epizód vége felé Seok anyja meghal. Nem lehet tudni pontosan, hogy végül a rák győzte le, vagy a hegymászás végzett vele. Ott fekszenek egymás mellett, a kopott kis falusi házban, Seok és a halott anyja.
Anyám anyám, édesanyám, kezdődik így sok erdélyi ballada.
És én is kezdem.
Anyám anyám, édesanyám, miért gyűlöllek én téged? Milyen forrásból buzog ez az örökös hara? Van ennek határa? És ha van, hol lesz egyszer vége ennek, meddig kell hordozom ezt a mocskos terhet. Próbáltam már kivágni magamból, próbáltam kiégetni, megfojtani, kiirtani ezt az alattomos érzést.
Eltemettünk már tíz éve. És hiába próbálom, nem tudok felülkerekedni ezen a dicstelen, aljas érzésen. Csak hurcolom, csak viszem magammal szerteszét a világon. Belegörnyedek ebbe, németh lászlói iszonyat ez. Ahogy konokul cipelem magammal. Ahogy nem tudom kiverni magamból, kiszakítani, kimarni ezt a gyűlöletes érzést. Miért haragszok én rád? Nem tudom, és sohasem tudtam, vagy, ha valaha tudtam is, már réges-régen elfelejtettem. És mégis. Mintha ez a gyűlölet vitt volna mindig előre. Ebből éltem, mint valami földöntúli életforma. Ezt faltam, ezen rágódtam, ez éltetett.
Itt állok egy kézimunka-kiállítás előtt. Parányi kiállítóterem az óváros mélyén. Kézimunkák Palesztina történelmén keresztül. Keresztszemes és nagyírásos figurák. De lehetnének éppen gyönyörű torockói vagy kalotaszegi figurák is, amiknek anyám szentelte az élete nagy részét. Ez volt az ő matematikája, a fizikája, a naprendszere, a nagy-nagy szerelme, mindennapos bánatának oldószere. Ült az ágyon, hátával a falnak, és számolta a tű hegyével a keresztszemest, írta a kék tollal a nagyírásos mintákat. Varrta vakulásig a keményített kendervásznakba az erdélyi balladákat. És itt, mint otthon is a falon, mered rám a klasszikus motívum, a maga véréből gyermekét etető pelikán. De szerette anyám.
Hát ezért gyűlöltem, hogy volt egy más szerelme?
Hogyan kerültem én ide? Ki irányított? Istenem, hát ide küldtél a gyöngyhalászok földjére, a sok ezeréves Katara utcáira. Amit gyerekkoromban oly sokszor rajzolt nekem anyám, a magát tépő pelikános figura elé? Hogy végre itt levedd a vállamról ezt az iszonyú terhet.
És elered az eső. Nem olyan, mint az égdöngető New York-i viharok, vagy a permetező Szamos-menti tavaszi zápor. Nagy cseppekben indul, mintha milliónyi halványan csillogó gyöngyszem hullana a sűrűsödő felhőkből.
Kiszaladnak az emberek a boltokból, az étteremből, a múzeumokból és a tekervényes kis utcákon az ég felé hajolva isszák, szívják az életet adó esőt, mossák az arcukat, a nyakukat, mint otthon a gyerekek a havasokban, örvendeznek.
És ekkor dereng, ekkor mar belém. Az itteni hívők egyszerű alázatossága, a sivatagi élet alázatossága. Hogy ez nem az én gonoszságom, nem az én kicsinyes makacsságom volt.
A büntetésem volt ez. Ezt szabta ki nekem a sors. Hogy ezt a terhet hurcoljam a tengereken át, Amerikán át, és vissza ebbe a sivatagi világba. Büntetés, hogy ne tudjak megbocsátani. Hogy tanuljam meg, hogy értsem végre meg, nem az én kezemben van az ítélkezés, a bocsánat, a feloldozás. Adonáj, én jó Istenem, Allah akbar.
És ott, Katara kanyargós utcáin rám nézett az úristen. Odaszólított a vizes, sikamlós utcakőre, a térdemre parancsolt.
Honnan a bátorság te fiú, honnan a virtus te ostoba gyerek, hogy az anyád munkásságát, az ő gyönyörűségét, az ő szeretetét te kétségbe vonjad? Hogy az ő élete felett, te gyerek módon ítélkezz? Eltemetted már jó tíz éve, és még mindig nagy gond megbékélni vele? Bátor vagy. Jó ember. De messze vándoroltál tőlem.
És elindulok ezen a kikövezett úton. Mint egy buzgó Tiktok-influenszer, filmezek minden pillanatot. És az utca végén ott áll a kis mecset. Kiált az imám, és válaszol a sok imára összegyűlt ember. Letérdelek én is egy magányos sarokban, le a csuszamlós, meleg kőre, és lehajtom a fejemet a csuszamlós meleg kőre. Allah akbar. Allah akbar. Adonáj. Bocsáss meg nekem, én jó Istenem.
***
Ülök a Ritz Carlton teraszán. Előttem a kikötő. Gyönyörű a kilátás a szobámból. Millió dolláros vitorlások és jachtok. Lehetne Szantoríni, Marina del Rey, lehetne a mai Badacsony.
Szabó János, egykori debreceni építész tervezte és kivitelezte a hotelt. Sokáig nem volt ehhez mérhető luxus a környéken. Nem tudom leírni, mint egy építész, hogy miért szép. Csak szép, ahogy összefogja a környezetét, az öböl türkizkék színeit, a körülötte imbolygó hajókat. Megnyerő és megnyugtató. És szép a belső tér is. Napfényes, áttekinthető. Sokan jönnek ide az egyetemekről és az üzletvilágból. Kávéznak, dolgoznak az átrium csendjében. Spontán beszélgetések, üzletkötések.
Karon fog itt a bálterem bejáratánál a concierge és diszkréten egy nő felé mutat. A rijádi palotából küldték. Ő lesz a személyes kísérőd amíg itt leszel. Fogadd kedvesen.
Elindulok a lift felé. Érzem, ahogy hátulról a vállamra teszi a kezét. Olyan, mint egy hópehely. Naasira a neve.
Reggel lehúzom a tizenkét mérföldet. Csinálok egy pár képet a városról, a rakparton veszteglő kompról. Érdekes a felhőkarcolók sorára visszatekintő kikötői perspektíva. Nem veszem észre, hogy lassan elindul a komp. Sodor az ár az Anantara Resort felé, Banana Island, ahogy a vendégmunkások itt hívják. Nincs már visszaút. Felhívom a titkárságot az egyetemen. Ne számítsanak ma rám, nem érek este nyolcig vissza. Vár a mesés kelet a szigeten, Aladdin, Ali Baba. Elrabolt engem a tengerek ura, Bū Daryā.
És itt van velem Naasira. Ott ül a komp végén a többi beburkolt nővel.
Ne utasítsd vissza, int a Ritz Carlton concierge-je, égi ajándék ő, feleséged ezen a hosszú úton.
Borítókép: A Katara mecset és Doha / fotó: Karim JAAFAR / AFP
Bejelentkezés