spotify Hallgasd meg!

Múlt hét óta az Amerikai-óceán túlpartján egy turbó-Amerika bontogatja a szárnyait.

Azok, akik végigszurkolták/szörnyülködték Trump 2016-os győzelmét, két hónappal a beiktatása után, 2017 kora tavaszára csalódtak is. Ezt követte szűk négy év impotens szenvedés – ez az impotencia szülte az első Trump-elnökség legnagyobb erényét, az új háborúk hiányát.

Nem épült meg a leghangosabb és legkönnyebben megvalósítható kampányígéret, a Fal. Hiába volt republikánus többség a szenátusban és a kongresszusban az elnökség első két évében, Amerika képtelen volt teljesíteni a választók akaratát, a fal megépítését a mexikói határon.

Olvasva a bombasztikus bejelentéseket a mostani beiktatást követően, 2016 veteránjai visszafogottak: ne számold meg a csirkéidet, amíg ki nem keltek, ahogy ők odaát mondják. Ezt javaslom minden olvasónak, ha örül ennek a fordulatnak, ha bosszankodik: várja meg az első száz napot!

A nyugati világban a liberális hegemónia korának vége; az amerikai hegemónia viszont töretlen. Ami ellenérzés volt Washingtonnal szemben – legutoljára az iraki háború kirobbantása miatt, 2008 végén –, Obama győzelmével elhárult. Obama volt az ürügy az európai elitnek, hogy akadálymentesen egybeolvadjon – ha szubmisszív partnerként is – az amerikai elittel. Hiba volt, ezt sokan kezdik beismerni, de túl késő az ébredés. Úgy fog felpörögni az európai szuverenitás, ahogy az elmúlt három évben felpörgött az európai hadiipar: sehogy, de ha igen, akkor hitelből, mást gazdagítva. Leginkább szavakban.

A második Trump-kormány tesztje a fal megépülése, most már északon is, nem csak délen. Az európai szuverenitás tesztje az Északi Áramlat témájának beemelése a transzatlanti kapcsolataink kritikájába: az előbbi tett, az utóbbi csak beszéd, de mégis, a fal létrejötte a valószínűbb.

Van persze lejjebb is: Európa Kínát is elmarhatja magától, hogy végképp elszigetelődjön. Erre volt és van is amerikai parancs, de most könnyebb neki ellenállni; az EU-típusú dekadens elit viszont nem racionális. Maguk az európai emberek ellenben kezdenek racionálisabbak lenni, mert ők már nem engedhetik meg maguknak a dekadenciát – elinflálódott költségelem lett nekik az is.

2000–2025: az európai dekadencia kora

A dekadencia korának hajnala az euró bevezetése: előtte sem volt szegény Nyugat-Európa, mégis kicsi, olcsó, egyszerű dobozautókat gyártottak és vásároltak nagy tömegben maguknak. A kétezres évektől a német népautógyár már sokhengeres, túlkomplikált szörnyeket hoz létre, de az igazgatótanács szemében a tizenhat henger és az ezer lóerő is racionális. A németek egy jó felső becslés a racionalitásra, az iparuk a racionalitás csúcsa – ha ott elgurul a gyógyszer, egész Nyugat-Európában elgurult már rég.

Európa – Amerikához képest – szerény, de békés és boldog helyből egy Amerikát követő, gőgös és dekadens hellyé változott.

E dekadenciában pedig nincs túl sok logika: mindaz, amit Európa progresszióként másolt Amerika liberális elitjétől, éltanulóként túlteljesítve a tengeren túli modellt, legyen szó megújuló energiáról vagy bevándorláspolitikáról, fenntarthatatlanul drága stratégiai hibák sora. Európa soha nem lehet Amerika, mert nem rendelkezik nyersanyagokkal; olcsó orosz energiával megpróbálhatja, amíg az rendelkezésre áll, de ha azt elzárják, a dekadencia órái meg vannak számlálva.

A dekadencia korának végén a németek elküldték Angela Merkelt, unalomból – helyette az Égből pottyant meséket választották, ahol a zsírkrétarajzból valóság lehet. Borzalmas lépés volt, fizetik, fizetjük az árát. Ha nincs az orosz–ukrán háború, talán az évtized végéig kitart az illúzió, de a drága energia és következményei (infláció, recesszió) éberre pofozta Európát; Trump megválasztása pedig, aki nemhogy segítséget, de még több büntetést, egy még önzőbb Amerikát ígér, lezárja ezt a korszakot.

Európa egyféleképp lehet versenyképes: ha szegényebb lesz. Nem lesz Mars-misszió, és ha hatvan év alatt nem küldtünk embert az űrbe, akkor nem most fogunk belekezdeni. Nem fogunk ötszázmilliárd dollárt mesterséges intelligencia-fejlesztésbe ölni, mert nincs, és ha lenne, akkor se érne annyit, mint Kínában vagy az USA-ban, mert a hozzávaló energia Európában méregdrága. Európában minden drága.

Az európai elit, a menedzserarisztokrácia pedig nem fog megváltozni: mindenki más lesz a hibás, mielőtt önkritikát gyakorolnának.

A britek, bár kiléptek, az óvilág szerencsésebb felét reprezentálják: a lutoni reptér tranzitvasútja 290 millió fontba került, és két kilométer hosszú. Nem maglev, kerekei vannak, a csúcssebessége 50 km/óra. A dekadencia kora bénítóan drágává tette számunkra a fizikai kompetenciát.

Ha jönne is egy De Gaulle vagy egy Bismarck, aki víziót és elitcserét hozna, ha az európaiak egyként állnának mögé, ha tökös föderalizmusban egyesülnénk, és a kisördög titokban helyrehozná az Északi Áramlatot, hogy olcsó energia is legyen, még akkor is nehéz lenne Kínával és az USA-val felvenni a versenyt. Jelenlegi helyzetünkben pedig lehetetlen, elbuktunk, kész, passz.

Huszonöt év dekadens stratégiai hibái 2025-ben Európának egyetlen közeljövőt ígérnek: szegénységet.

Ez nem feltétlenül rossz: Európa 2000 előtt se volt egy nyomortelep, még a nyomorultabb részei is romantikusak voltak, főleg a keleti blokkból nézve. A kis dobozautók is jobban mutatnak amúgy a szűk utcákon. A szegénység pedig versenyképesebbé tesz, mi tudjuk ezt itt Kelet-Európában, a közepes fejlettség kellemes csapdájában.

Ha a Dacia a svájciaknak sem büdös, akkor van hova korrigálni a fejekben, kényszerzubbonyba zárva más mozgástér amúgy nincs.

Ha nem is leszünk nagyhatalom, lehetünk egy szerényebb, de boldogabb kontinens, csodánkra jár majd a gazdag amerikai és kínai turista, mi pedig örülünk a borravalónak.