Nincs többé az amerikai külügytől ingyen pénz, állítólag; feltételezve, hogy így is marad, mit jelent ez nekünk, kelet-európaiaknak?

Narancsos forradalom Szlavéniában

Nem várt fordulat: Bohunk Bogumil alakít kormányt Szlavéniában. Ez remek hír, Szlavénia ismét éltanuló, nyert a demokrácia. Ez borzasztó hír, elcsalták, putyini befolyás, százezres tüntetések a fővárosban. A két értelmezéssablon forrása az amerikai külügy által pénzelt, feltérképezhetetlenül belterjes média-akadémia-NGO-trutyi, ami a teljes kelet-európai régióban harmincöt éve jelen van.

Ahogy a Niccolo Soldo néven blogoló horvát napernyőkölcsönző összefoglalta:

1. A független média Washingtonból kap pénzt.
2. Ők a globális liberális politikai trendekhez igazodó híreket közölnek.
3. Az ugyanezen források által fizetett NGO-k nyilatkoznak nekik.
4. A nyugati média ezeket az anyagokat használja fel, hogy beszámoljon az ezekben az országokban zajló történésekről.
5. Ezekre a hírekre hivatkozva alakítják Washington régiós politikáját

Ez egy teljesen zárt visszacsatolási kör.

A fenti lánc – és tetszőleges permutációi – működése a keleti blokkban általános tapasztalat. Megint színes forradalom, megint ökölbeszorítottkéz-logó, weyerbélázás a szokásos lapokban – egy balkáni csak ásít, ezért nem fogja megszakítani az egész napos sziesztáját.

A stréberek lázadása

A lázadó stréber archetípusa a klímaaktivista: leönti a festményt, lezárja az utat, majd elviszik a rendőrök, és begyűjt egy ejnyebejnyét. Névvel, arccal, büszkén. Valódi következmények nélkül teheti ezt, mert a hegemónia mellett lázad, mert egy stréber.

Az nem lázadás, amit kitehetsz a LinkedInedre, amiért csak dicséretet kapsz, amiért nem ér hátrány a munkaerőpiacon, az akadémiai karrieredben. Tudjuk, itt Keleten legalábbis, hogy az ilyen ember: stréber.

Azt is tudja, tudjuk, mit szabad és mit nem, nem kell erről memó: egy rossz lépés, egy rossz vélemény, legyen akár szó a rossz radikális feminizmusról (TERF), és feketelistán találja magát az ember.

Bohunk Bogumil egy borzasztó zsarnok, egy visszamaradott, vérszomjas szörny, kiabálja a világba tört angolsággal egy maréknyi Twitter-fiók: van közte akadémikus, újságíró, nyugati multinál unatkozó programozó. (Szlavéniában Facebookot használ az átlagember, a Twitter nyugati közönségnek szól). A piacból megélő, rendes szakmával rendelkező programozóé látszólag a legnagyobb véleményszabadság, de a feketelistára kerüléstől ő is retteg, így ugyanazt fogja papagájkodni, amit a média-akadémia-NGO-trutyi.

Nem tehet rossz lóra egyikük sem: ha kellően elkötelezettnek mutatkozik, ebben az univerzumban valami babzsák úgyis akad, hogy puhára essen, amíg tart a hegemónia. Egy pozíció itt, egy ösztöndíj ott, kitüntetések, konferencia-meghívások külföldön, Nyugaton.

De kerülj feketelistára, és nincs több meghívás. Egyik kézben a hideg pokollal riogató bikacsök, a másikban az édes marharépa, mindkettő azt üzeni: hülye, aki velünk szembemegy, boldog, aki értünk stréber.

Brüsszel: rosszabb, mint Hitler?

Ha a tágabban vett Balkán befolyásolásáról van szó, biztosan.

Hitler kevés előnyös tulajdonsága közül az idevágó az, hogy nem volt német. Az Osztrák–Magyar Monarchiában született, a Népek Börtönében, majd a legmultikultibb birodalom legmultikultibb fővárosában, Bécsben pletykálkodta végig formatív éveit, később hasonló hírnévre szert tevő emigránsokkal egyetemben.

Hitler értette Kelet-Európát – jobban, mint bárki Berlinben, hát még nyugatabbra. Jobban, mint te vagy én. Nevetségesen olcsón darálta be az egész régiót, amikor az útjába került.

Európában ma nemcsak a képesség, a szándék is hiányzik arra, hogy Keleten kavarja a szart. Ennek ékes példája Ukrajna, ahol Nyugat-Európának földrajz által diktált kötelessége lett volna befolyásolni a belpolitikát, ehelyett átengedték az egészet Washingtonnak, hogy később már csak a számla kifizetése maradjon opció. És fizetni fogják, fogjuk, még sokáig, amikor Washington már rég mással lesz elfoglalva.

Az amerikai külügy – feltételezett – leépülése ebben a szektorban Brüsszelnek egy kiváló lehetőség, hogy átvegye a megárvult intézményeket, egyéneket. Szándékuk lesz rá, a képességük viszont megkérdőjelezhető. Pénz, ha lesz is, kevesebb lesz. Az európai – német – ipari elit nem érdekelt azoknak a babzsákon fetrengőknek a fenntartásában, akik a versenyképességet gyengítik, akiknek a szunnyadó lojalitása az óceán túlfeléhez húz. Ők inkább közvetlenül értenek majd szót a lokális hard powerrel, legyen az Bohunk Bogumil kormánya, vagy az őt elsöprő nyugatos ellenzék.

Németes racionalitással fognak lenullázni minden ide tartozó költséget, irigykedve a Szilícium-völgyre, ami az egész woke-ot konténerbe dobta néhány hónap leforgása alatt, az első adandó alkalommal.

Putyin/Peking benyomul

Az orosz soft power helyzete Magyarországon, 2025-ben: néhány bolond fideszes bácsi hobbiból bezzegoroszországozik egy senki által nem nézett műsorban, hogy Farkas Attila Márton vérnyomását megemelje. Ennyi. Nem tanulnak oroszul a fiatalok, hogy eredetiben olvassák Dugint.

Nem volt ez mindig így, a pre-Simicska Jobbik üzemeltetett medvén lovagló putyinos, bezzegoroszországozós blogokat, az egész szerepjáték a krími népszavazásnál csúcsosodott ki, aztán mikor elengedték, a saját bázisuknak sem hiányzott.

Nincs meg az a díjazási rendszer, ami miatt érdemes lenne kulturálisan Putyin vagy Peking szekerét tolni, nem létezik a kényelmes univerzum, ami babzsákot kínál szolgálati MacBookkal, és ha van is bikacsök, ide nem ér el, kockázat nélkül írhatja le bárki, hogy szabadságot Tibetnek!

Az orosz külügyből hiányzik a szándék; nagyon magas rangú német politikusnak kell lenni, hogy a szekértolásért leessen egy kamuállás a Gazpromban. Kína pedig egy másik bolygó.

A kelet-európai régiónak az amerikai befolyás meggyengülése a soft powerben egy kiváló lehetőség arra, hogy önvizsgálatot tartson, hogy ne egy birodalmi díjazási rendszerben lemért provinciaként próbáljon megfelelni azoknak, akik kihasználják, lenézik és félreértelmezik. 2025 a kelet-európai belpolitikában egy felszabadító rendszerváltás lehet – de azért várjuk meg az első száz napot.