A kedvenc Sztálin-anekdotám

Amikor a szovjet Politikai Bizottság 1939 végén ülésezett, Sztálin közölte, hogy meg fogják támadni Finnországot. Molotov megdöbbenve reagált, mire Sztálin ránézett, és azt mondta:

„Nem én vagyok a felelős a földrajzért.”

A történet szinte biztosan apokrif, Nagy Katalin és Lengyelország verziójában is létezik, de a rettegett bajszos fekete humorához jobban illik.

Egy alternatív Ukrajna

Ukrajna kezdi felismerni a szerepét a Victoria Nuland-tervben (2014): egy aknamezőnek kellett lennie, egy feláldozható bábunak, amely kárt okoz Oroszországnak, és ráadásként Európát is megfosztja az olcsó erőforrásoktól. Putyin pedig elég ostoba volt ahhoz, hogy rálépjen erre az aknamezőre, így a felelősség megoszlik a három fél (Vicky, Kijev és Moszkva) között.

Ha Ukrajna és Európa el akarják kerülni, hogy az amerikai C-17-esek úgy szálljanak fel a területükről, mint Kabulból, és magunkra hagyjanak minket ebben a konfliktusban, akkor nekünk, a tartományok gyalogjainak, engedményeket kell tennünk a Birodalom felé. Ez egy borzasztó alku egy önző Amerikától, amely gyenge alattvalókként kezel bennünket.

A felállás nem új, nem az elmúlt hét fejleménye: Amerika mindig is önző volt, mi pedig mindig is gyenge alattvalók – az egyetlen dolog, amit elvesztettünk, az az illúzió, hogy egyenrangú partnerek vagyunk egy nemes vállalkozásban.

Ukrajna most kemény leckét kap arról, amit a keleti blokk többi része 1990 óta már egy fokkal enyhébb módon megtapasztalt: a Nyugat szemében feláldozható és kizsákmányolható bábok vagyunk. A férfijaink a legjobb esetben vízvezeték-szerelők, a nőink katalógusból rendelhető feleségek lehetnek.

Csak mi, kelet-európaiak harcolhatunk a saját érdekeinkért – ezt nem bízhatjuk külső hatalmakra, mert kirabolnak és meggyaláznak minket, habozás nélkül.

Ukrajnának, mint kiderült, mindvégig megvolt az esze és az életereje, hogy prosperáljon – ebben a háborúban egy szuperhatalommal is egyenrangúnak bizonyult, és ezzel meglepte az egész világot. Ha csak annyi önbecsülése lett volna 2014-ben, hogy elküldje Nulandot Kijevből, amikor az asztalra tette mérgező tervét, ma egy gyorsan fejlődő híd lehetne az EU és Oroszország között.

Biztos, hogy durva belső hatalmi harcok gyötörnék, ahogy a keleti blokk minden egykori országa átesett ezen a társadalmi érési folyamaton – de legalább nem egy nyílt háború kellős közepén találná magát.

Itt jön azonban a három háborúért közvetlenül felelős fél (Vicky, Kijev és Moszkva) mellé a negyedik, egy közvetetten felelős szereplő: Európa. Mi, az EU, Nyugat-Európa középhatalmai nem kínáltunk alternatív tervet az amerikai mellé. Nem kavartuk a szart Ukrajnában, holott földrajzi kötelességünk lett volna.

Európa harminc évig nem akart Ukrajnában beavatkozni, és későn eszmél, amikor már csak a számlát kell fizetnie – ami ugyancsak földrajzi kötelessége.

Vance berúgja az ajtót

Az európai elit – és a wannabe elit – annyira megszállottja az amerikai kultúrának, hogy még BLM-tüntetéseket is szerveznek, mintha nem itt, közöttünk élnének. Emlékezetes a hazai példa: 2021-ben a magyar társadalom számos problémával küzdött, de a túlzott rendőri brutalitás biztosan nem tartozott ezek közé, ám egy kicsi, 3D-nyomtatott, szivárványszínű Szabadság-szobrot emeltek a Black Lives Matter nevében a Ferencvárosban – a helyi politikusoknak az az illúziója, hogy Amerikában élnek, ami annyira agyament és abszurd, hogy maga a paródia.

Mindenki Amerikára figyel, Amerika pedig senkire sincs tekintettel.

Ezért is volt meglepő, amikor J. D. Vance múlt pénteken, a müncheni biztonságpolitikai konferencián az ellenkezőjét tette: az Egyesült Államok alelnökeként nemcsak, hogy tudatában volt az európai sérelmeknek, hanem paternalista módon törődött is velük, sorolta országról országra azokat a kisembereket érintő ügyeket, amivel egy átlag európai sincs tisztában. A sas lehet, hogy nem kapkod a legyek után, de az alsas igen.

A pletykák szerint internetfüggő, és a beszéde is ezt támasztja alá: ki más törődne ilyen távoli dolgokkal, ha nem egy jobboldali, a Twitterbe mélyen „beágyazódott” amerikai?

Az európai reakciósok – akár ellenzékben, akár elszigetelt hatalmi pozíciókban – abban reménykedtek, hogy Trump újraválasztása számukra előnyt hoz, ugyanakkor aggódtak amiatt, hogy az America First politikája egyben azt is jelenti: a Narancs Hitler számára Európa teher (jobban érdekli a golf, mint a kontinens jövője). Ám a müncheni események után ezek az aggodalmak feleslegesnek tűnnek: az elnök, úgy fest, Vance-re bízta az európai ügyeket, és így az általában haszontalan alelnöki pozíció végre valódi, külpolitikai súlyt kapott. Nincs átfedés Trump és Vance területei között, nincs érdekellentét, csak élesebb a fókusz a csúcson a bel- és külpolitikában.

Múlt héten Orbán is húzott egy váratlant: Budapesten fogadta az AfD vezetőjét (társelnökét), Alice Weidelt. Kockázatos lépés volt, hiszen az AfD nem valószínű, hogy megnyeri az esedékes német választásokat, a párt ráadásul rendkívül népszerűtlen az európai elit körében. Orbán magához ölelte a náci ördögöt. Nagy rizikót vállalt! – volt a reakció néhány napig. (Arról kevesen beszéltek, hogy Elon „első számú szövetségi alkalmazott” Musk már korábban nyíltan támogatásáról biztosította az AfD-t.)

Aztán pénteken, amikor Vance már Németországban tartózkodott, tovább fokozta az indulatokat: ő is találkozott Alice Weidellel. Tehát nem a jelenlegi német vezetővel, hanem a CDU választásokon esélyes jelöltje mellett az egyik legjobban elnyomott ellenzéki párt vezetőjével is.

Orbán egyáltalán nem hazardírozott az AfD-vel való kapcsolatépítéssel – bennfentes kereskedést folytatott.
Az európai elit attól tartott, hogy Trump 47 elnöksége alatt Amerika teljesen elhanyagolja majd Európát. Péntek óta viszont sokkal inkább attól kell félniük, hogy az USA Európára fordított figyelme és rá gyakorolt befolyása növekedni fog.

„Fuck the EU!”

– mondta Victoria Nuland 2014-ben, amikor Európa beleszólást kért az ukrán államépítésbe. „Bassza meg”-nek fordítjuk, de kontextusát tekintve pontosabb a „le van szarva”.

Nuland és a hozzá hasonlók elbukták Washingtont, Amerika radikálisan ellenkező irányba fordult, de a hozzáállása változatlan: le van szarva az EU.

Vance gyomrosa után érkezett a hír az orosz–amerikai béketárgyalásról: arra a kérdésre, hogy Európa jelen lesz-e a tervezett tárgyalásokon, Keith Kellogg – az alelnök nemzetbiztonsági tanácsadója – azt mondta, hogy ő „a realizmus iskolájából való, és ez nem fog megtörténni”.

Az amerikai külügy szóhasználatával élve Európa OBE, „Overtaken by Events”, vagyis „átléptek rajta az események”, érdektelen, nincs helye az asztalnál.

Boszniával kezdve a teljes Balkánon hasonló a helyzet: amíg az erődként álló amerikai nagykövetségek és a DOGE által ütést kapott NGO-szektor csinálják a politikát Washingtonból, Európa tétlen. Orbán azért tudott külpolitikai tőkét kovácsolni abból, hogy egy kis ország vezetőjeként hajlandó azzal a régióval foglalkozni, amivel az EU-nak földrajzi kötelessége lenne, mert az EU csúcsán ezeket a kapcsolatokat elhanyagolják. Bill Clintonnak áll szobra Koszovóban, Merkelnek, Macronnak nem fog.

Ukrajna EU-s csatlakozásának kérdését soha nem vették komolyan, még Románia is túl nagy falatnak számított: rossznyelvek szerint Konstanca önmagában akadálya volt a schengeni csatlakozásnak, mert nyugatabbra lévő kikötők látnák a zavartalan áruforgalom kárát.

Pedig Kelet-Európát – ami nagyrészt szláv – gyarmatosítani a Nyugatnak teljesen belefér: eltaposható, lenézett népek, de elég fehérek ahhoz, hogy a kizsákmányolásuk ne legyen rasszizmus (emlékezzünk a UKIP Brexit-kampányában mutogatott lengyel és magyar melósokra). A britek és franciák esetében érthető, ha nem hajszolták magukat az extra felelősségért, nekik létező gyarmatbirodalmuk van mind a mai napig. A németek esetében már nincs ilyen kifogás, ráadásul az elsők között is a legelsők, ha Európa urait keressük, és a kegyetlenségük is megvan távoli népek sanyargatásához, lásd Görögország.

Berlin: szemben a földrajzzal, szemben a fizikával

2011-ben emlékezetes csoportkép készül az Északi Áramlat 1 átadásán: többek között Medvegyev, Merkel és Mark Rutte (a jelenlegi NATO-főtitkár, akkor holland miniszterelnök) nyitja vigyorogva a csapot: jöjjön az olcsó orosz gáz! Ebben az évben történik a fukusimai atomkatasztrófa is, amire Németország a pánikszerű zöld átállással reagál.

A zöld átállás tűnt dekadens/szabadbölcsész szemszögből a bolondok aranyának, a hülyének is nyilvánvaló előrelépésnek. Erdelyip 444-es újságíró 2014-ben jót vihogott L. Simon László Paks 2 melletti érvelésén, hogy mi van akkor, ha nem fúj a szél és nem süt a nap? Választ persze nem adott, lerázta a kérdést egy tekintélyelvű, gúnyos nulla-érveléssel (a saját közönségemnek hülye hangon megismétlem, amit a buta mondott, és jót nevetünk).

Adok akkor én, elvégezve a lusta újságíró munkáját tizenegy év bölcs távlatából: ha nem süt a nap és nem fúj a szél, akkor beröffennek a gázmotoros erőművek. Minden kilowatt megújuló energia mögé kell ugyanannyi kilowatt földgáz. A német zöld átállás az orosz gázfüggést turbóra kapcsolta. Járulékos veszteségként mi, magyarok – pedig tanulhattunk volna a 2009-es januári sokkból – nagy nyugalommal tartottunk kisegérként az elefánttal, hiszen egy gazdaság vagyunk, ha a németnek lehet, akkor nekünk is.
A céljaink egy másik ponton is egyeztek a németekével: az Északi Áramlat nemcsak azért épült, hogy gázt szállítson Németországba, hanem azért is, hogy Németország keleti szomszédait elkerülve szállítson gázt. A lengyelek és a balti államok rizikósak, jobb közvetlenül Moszkvával tárgyalni, és megkerülni a bajt.

A kisegér nem ehette olyan forrón a kását: 2014-ben az európai elit és hazai sajtója gúnyosan nevetgélt a Déli Áramlat elkaszálásán, amivel Putyin és Orbán meg akarta kerülni Ukrajnát – hogy aztán egy évvel később, 2015-ben vigyorogva állapodjanak meg az Északi Áramlat 2-ről. Végül lett a Török Áramlat, ami a 2026-os Fidesz-győzelem egyik kritikus meghibásodási pontja (ha meghibásodik, game over).

Ezeknek a vezetékeknek a léte is a sztálini anekdota igazságának elismerése. A földrajzi felelősség megkerülése. Úgy tenni, mintha nem is itt lennénk Kelet-Közép-Európában. Mintha semmi közünk nem lenne hozzá, hogy a keleti szomszédaink mit csinálnak, kivel rúgják össze a port. Mintha mindez nem lenne hatással az energiabiztonságunkra.

Az orosz–ukrán háború kitörését követő lagymatag német felháborodáson ugyanolyan könnyen átláttam, mint az ukrán külügy, még ha nem is voltam olyan dühös. Mindegy, mit színészkedik a májas hurka Berlinben – amíg Scholz személyesen nem jelenik meg egy betonkeverővel az Északi Áramlat 2 német fogadóhelyén, hogy kiöntse a vezetéket betonnal, egy szavukat nem hiszem el. Alig várták, hogy ez a hülye konfliktus véget érjen, és újra zavartalanul jöhessen az orosz gáz. Végül hat hónappal a konfliktus kezdete után döntöttek mások a németek helyett.

Hogy kik, azt ne firtassuk, ahogy Merkel feltört telefonját se. Emlékszünk? Orbán Viktor emlékszik, nemrég hozta fel Tucker Carlsonnak példaként, milyen csicska az európai uniós elit Amerikával szemben.

Az elmulasztott földrajzi kötelesség utolérte Európát, és Amerika változatlan erővel és befolyással rántja el a kormányt, olyan irányba, aminek az európai elit nem örül.

Trump 45-öt kinevették, joggal, hiszen tehetetlen bolond volt a mélyállammal szemben. Így tett Christoph Heusgen is a német delegáció tagjaként egy 2018-as ENSZ közgyűlésen, ahol Trump figyelmeztette őket, hogy az orosz energiafüggésből baj lesz.

Ez volt az első híressé vált kép róla. A második a szombati müncheni konferencián, ahol elsírja magát.

Európa meg fogja fizetni a földrajz által diktált, ám elmulasztott kötelesség árát a nyakán maradt, zűrös keleti szomszédokkal és a szegénységbe taszító, prémium energiaárakkal. Cserébe engedélyt kap Washingtontól, hogy apu árnyékából kilépve önálló legyen és a saját lábára álljon. Ennek a hosszúra nyúlt gyerekkornak a sokkoló végét jelzik a héten pánikszerűen összehívott konferenciák.