Vissza a középkorba | Mit kezdjünk a kémiai kasztrációra vonatkozó elképzelésekkel?

Időről időre fölmerül, hogy alkalmasint vágjunk le egymásból darabokat. Néhány éve a pedofil bűnözők kasztrálása lett slágertéma gothic-rajongó barátaink körében. Bizonyára komolyan megérintette őket az iszlám teokráciák retrográd lendülete: kézlevágás, fejezés, korbácsolás. Ideje – gondolják talán – mifelénk is visszatalálni a látványos büntetési formákhoz. A közelmúltban Lázár János beszélt arról, hogy a gyermekeket megerőszakoló bűnözők kémiai kasztrálására lenne szükség. De korábban már a Jobbik, a Mi Hazánk és mások is meglengették a horrorisztikus fantáziát.

A normalitás széthullásának kezdetén, valamikor a 2010-es évek elején a Jobbikban többször is felmerült az ötlet; Mirkóczki Ádám, később Dúró Dóra is javasoltak jogi lehetőséget a (kémiai) kényszerkasztrálásra, az utóbbi években a Mi Hazánk gondoskodott arról, hogy ne maradjunk kasztrálás-koncepció nélkül, most pedig Lázár János melegítette föl a csonkolás-projektet. „Akit pedofil bűncselekményen kapnak el, és bebizonyosodik a bűnössége, azt lehessen Magyarországon tényleges életfogytiglanra ítélni. A másik javaslatom, hogy be kell vezetni az Európában már létező kémiai kasztrálást. Én vidéki gyerek vagyok, sőt tanyán nevelkedtem részben, felénk ezt úgy mondanák, hogy a pedofilokat ki kell herélni, nincs más megoldás” – fogalmazott az építési és közlekedési miniszter egy nyilvános rendezvényen.

Nem tudom, honnan vette a miniszter, hogy Európában létezik ilyesmi. Szerintem nincs. Legutóbb egy amerikai hír kavart nagy port: egy sorozatos gyermekbántalmazó beleegyezett a sebészeti kasztrációba, hogy így csökkentse börtönbüntetését. Más esetről nem tudok, legalábbis olyan esetről nem, amely amúgy civilizált államokban fordult elő, és nem olyan helyeken, ahol a heréléstől függetlenül is népítélet-jellegű vidám, véres, hentelős-koncolós közösségi ceremónia az igazságszolgáltatás. Bár kétségtelen, hogy néhány országban (például egyes amerikai államokban vagy Lengyelországban) jelen van a téma, de szerencsére mindenütt erős viták övezik a lehetőséget. Ahogy egyébként nálunk is, dacára annak, hogy úgy tűnik, a Fidesz-frakció sem nagyon akar kitartani a felvilágosodás, a modern európaiság, az emberi méltóság és más hasonló eszmények mellett, de legalább is fontolóra veszi, hogy nem kellene ezt az egész visszahúzó, méricskélő, fontolgató emberjogi csomagot kihajítani az igazságszolgáltatás szempontrendszeréből a bosszúvágyó, vért kívánó választók kedvéért.

Azon túl azonban, hogy a gyermekek ellen elkövetett bűnöket szívünk szerint mindannyian atavisztikus agresszióval torolnánk meg – ki-ki vérmérsékletének megfelelően, baseballütőt, gőzkazánpiszkálót vagy miskárolókést ragadva – érdemes elgondolkodni azon is, vajon miféle eredménye lenne az efféle fellépésnek. Konkrétan persze nem az ütlegelésnek, hanem a kasztrációnak. Abba talán nem is kell belemenni, hogy orvosi szempontból meglehetősen kétséges az ilyen jellegű beavatkozások eredményessége, hiszen valójában azt sem tisztáztuk még, mit is tekintenének eredménynek a csonkolás hívei. És tegyük föl egyből, hogy nem az a célja az efféle törvények kezdeményezőinek, hogy valamifajta hosszan tartó kínszenvedést okozzanak az áldozatnak. Hiszen ahhoz elég egy pár tucat Martens bakancs is. (Közben persze nem győzőm leszögezni, az indulatot, a felháborodást, a büntetésvágyat nagyon is jól értem, sőt átérzem, de hát ugye, van a civilizációnak egy olyan szintje, amikor már nem az efféle impulzusok vezetik a törvényalkotókat. Vagy legalábbis volt.) Lássuk tehát a tervezett miskárolás magasabb rendű humanitásba kapaszkodó, proszociális célját.

A filantróp jellegű vagy annak gondolt cél a pedofilok kasztrációja körül amolyan átnevelés, átformálás lenne. A csonkolás hívei úgy gondolják, hogy a beavatkozás az abnormális nemi vágyat szünteti meg, tehát magát a problémát metszi ki a gyermekbántalmazóból, aki így egy nyisszantással elveszíti pedofil jellegét.

Ugye érezzük a dolog abszurditását? És nemcsak arról van szó, hogy a gyermekeket megerőszakoló felnőttek egy része amúgy nem vonzódik különösebben a serdülőkorba még nem lépett lányokhoz vagy fiúkhoz, de arról is, hogy a tényleges pedofilok esetében sem egyértelmű beteges vonzalmaik tartóssága vagy kizárólagossága.

Az olyan bűnözők esetében, ahol az erőszaktevő csupán megveszekedett vágyait akarja kiélni tulajdonképpen akárkin, akit karmai közé keríthet, a kasztráció semmiképpen nem adekvát válasz. Az efféle tettesnek – mint sok más bűncselekmény elkövetőjének – elsősorban az önkontrolljával van problémája. Ő a vágyait, az érzelemkitöréseit képtelen uralni. Ezen éppen annyit segít a kasztráció, mint tolvajon a kézlecsapás. Nyomorékká teszi a bűnöst, de a bűnt okozó kontrollhiánytól nem szabadítja meg.

Ám, ha azt hinnénk, a valódi pedofilok esetében valamiféle megoldást jelentene a kasztráció, ha azt gondoljuk, hogy kioltaná a beteges vágyat, s így tulajdonképpen a gyermekek felé kényszerítő szenvedélyt szüntetné meg, hát alighanem ismét nagyot tévednénk. Nem tudjuk ugyanis, hogy mi formálja a nemi vágyakat, mi formálja át azokat, mennyire rögzültek vagy mennyire változékonyak.

Kétségtelenül létezik korunkban egy meglehetősen bárgyú és leegyszerűsítő emberkép, amely azt hirdeti, hogy szexuális indíttatásaink stabilak, változtathatatlanok, ám ez a kép nagy valószínűséggel hamis. Akkor is hamis, ha a nemi identitásra épülő iparág összes ágense azt igyekszik elhitetni velünk, hogy valamilyen előregyártott nemiséggel születünk, amely aztán így vagy úgy utat tör magának, lesz belőlünk cisz- meg transz-, homofil meg heterofil, esetleg zoofil, nekrofil vagy éppen pont pedofil. Nekünk meg más dolgunk sincs, mint felismerni a belénk kódolt nemi jelleget, és annak megfelelően formálni létünket, esetleg testünket. A pedofilok testét tehát úgy, hogy kioperáljuk belőlük a vágyakozásért felelős zsigereket, és ezzel legalább olyan jól megoldottuk a dolgot, mint amikor a testi diszfóriát gyógyítjuk nővé vagy férfivé operálással. (Tényleg! Mit kell kimetszeni egy női pedofilból?)

A populáris vitákban megtalálható egy gyökeresen másféle emberkép is. Ezt általában a „csúszós leejtő” típusú érvelésben csíphetjük nyakon. Mondjuk akkor, amikor – volt erre eset – gyerektestű szexbabákat forgalmazott egy cég, s a nyilvánosság meg a hatóságok élesen rátámadtak a jelenségre, mondván, a következő lépés a valódi pedofília lesz. Azaz, vonhatjuk le a következtetést, a szexuális indíttatásaink nem szilárdak, ide-oda csúszkálnak, a veszélyes vagy közveszélyes szexuális fantáziák idővel tragédiához vezetnek… Hasonló szemléletet képviselnek azok, akik komolyan veszik a társadalmi nem fogalmait. Ha ugyanis a nemiség pusztán társadalmi konstrukció, akkor nyilván a nemiség megélésének útjait, módjait is úgy tanuljuk meg, mint azt, hogy miképpen kell késsel-villával enni. Alkalmasint megtanulhatnánk kanállal is falatozni, rántott hús helyett rovarlárvával jóllakni, illetve bárkivel vagy bármivel szexuális kapcsolatot létesíteni. Miért éppen a pedofilnak kellene ragaszkodnia vágyai serdületlen tárgyához?

A dolog azért érdekes, mert a témában tudományos szinten sincs konszenzus. Vannak hihető modellek, jó magyarázatok, körültekintő értelmezési keretek, de ahhoz semmiképpen nem elég egységes a tudományos emberkép, hogy annak alapján meg lehetne mondani: a pedofil bűnözőnek csak bűnös, csak pedofil vágyai vannak, s örökre azok is maradnak, így a kasztrálás olyan lehetőséget jelent számára, amelynek révén – büntetése letöltése után – immáron bűnös vágyak nélkül illeszkedhet be a társadalomba. És akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy a tudományos emberkép mellett léteznek olyan meggyőződések is, amelyek vallásos keretek között, spirituális összefüggéseket keresve próbálják megragadni az embert, vagy olyan modern mitológiák, amelyek a szabad akaratra és a racionális belátásra támaszkodva írják le a humán jelleget. Hogy ezekben milyen szerepe lehet a bűnözők megcsonkításának, azt megragadni is nehéz, még nehezebb beilleszteni valamiféle többé kevésbé koherens büntetőrendszer összefüggései közé.

Így aztán a pedofil hiénák kiherélésének terve valószínűleg pontosan az, aminek első pillanatban is látszik: kínzás, bosszú, megtorlás, és mint ilyen, erős elrettentés. De annak meg jobb lenne a karóba húzás, máglyára vetés, kerékbe törés, tüzes vassal való sütögetés és sok más, évszázadokon át művelt, s jól kidolgozott tortúra. Miért kell ezzel az álságos kémiai kasztrálással hülyéskedni?

Borítókép: Kínzókamra az egykori regensburgi városházán / fotó: Wikipedia