Kapitány István leigazolása után először merülhet föl a kérdés a Tisza Párt esetleges kormányzásával kapcsolatban: ki fogja meghatározni az irányokat egy lehetséges Magyar-adminisztrációban? A felvetés sokkal égetőbb, mint gondolnánk. El is mondom, miért.
A napokban komoly vitába keveredtem markánsan rendszerkritikus barátommal arról, vajon mennyit számít ma Magyarországon a miniszterelnök személye. Ő azt hangoztatta, hogy nem számít, hiszen a modern társadalomban – köszönhetően a felvilágosult, majd hivatali abszolutizmus bürokratikus államszervezetének – majdnem mindegy, ki az állam formális vezetője, a tényleges döntéseket az államgépezet hozza meg, akkor is, ha a végrehajtás során el kell térítenie az eredeti döntések irányát.
Én amellett érveltem, hogy részigazság ugyan van abban, hogy az apparátus minden utasítást beilleszt az állami működés szabványai közé, ám ha ezt mechanikusan tenné és minden döntést beleszorítana abba a működésmódba, amelyet a hivatali rutin határoz meg, akkor a demokráciának sem volna sok értelme, tartalma. Abban a súlyosan centralizált, kormányfőre szabott struktúrában pedig, amit a Fidesz az elmúlt másfél évtizedben kialakított, és amelyben a legfelső döntések úgy szaladnak végig a miniszterelnöktől a segédelőadóig, hogy a hivatalnokok még a helyesírási hibákat sem igen javítják, nemhogy a jogharmonizáció vagy a végrehajtás lehetőségeinek szempontjait érvényesítenék, nos, abban a rendszerben megkerülhetetlen kérdés a jelöltek alkalmassága.
Komoly kihívó esetén, azaz valódi szervezeti hálózattal, programmal, tapasztalt, kipróbált politikusokkal rendelkező pártok felbukkanása mellett a miniszterelnöki rátermettség nem volna annyira fontos, mint most, hiszen a többségi frakció bármikor a maga igényeihez és lehetőségeihez igazíthatja a kormányzati struktúrát. Jelentősen csökkentheti a miniszterelnöki jogköröket és növelheti a miniszterek szerepét, az egész kormányt betolhatja a parlament alá, megerősítheti a köztársasági elnök vagy mondjuk az alkotmánybíróság jogosítványait, egyszóval ezernyi módon formálhatja a maga képére a végrehajtóhatalom központját.
A Tisza esetében azonban egyelőre nem feltételezhetünk ilyen átalakítást.
A pártszerű működés (szervezetfejlesztés, belső demokrácia gyakorlása, programalkotás, kormányzati, önkormányzati rutin stb.) hiánya miatt a leendő frakció tagjainak nincsenek tapasztalatai sem önmagukkal, sem egymással kapcsolatban, sem a párt körül fölbukkanó (sokszor önjelölt) szakértőkkel, de még a párt vezetőjével, miniszterelnök-jelöltjével sem. Így nem tudják meghatározni, milyen kormányzati struktúra lenne a leghatékonyabb a párt céljainak megvalósítása érdekében. (Amely célok egyelőre ugyancsak homályosak. De ezt talán ki se nyissuk.)
Azaz, a kormányzati struktúra vélhetően marad olyan, amilyen: túlhatalmú miniszterelnöke lesz az országnak akkor is, ha nem Orbán Viktornak, hanem Magyar Péternek hívják. (Az a kevés, amit Magyar személyiségéről tudhatunk, ugyancsak arra mutat, hogy valószínűleg nagyon is testhezállónak képzeli a miniszterelnök kezében összpontosuló magas illetékességet.)
A magam részéről még a közeli napokban is azt gondoltam, hogy ez a konstelláció gyors összeomláshoz fog vezetni, Kapitány István föltűnése azonban más perspektívát is megnyitott. Ifjú koromban olvastam valami vicces képregényt, amelyben egy kétbalkezes alak, hogy, hogy nem, egy latin-amerikai puccs élére sodródott, s a mozgalomhoz csatlakozó összes miniszter és tábornok így morfondírozott: „Ha ez a kretén lesz az elnök, övé lesz a felelősség és enyém lesz a hatalom”.
Nos, Kapitány István feltűnése után, és esetleg feltételezve más, hozzá hasonlóan erős és tapasztalt karakterek fölbukkanását, föltehetjük a kérdést:
Mert hát azt mindannyian tudjuk, hogy nem mindig azok állnak a döntések mögött, akik az arcukat adják hozzá. De a döntéseket nem a „háttérhatalom” hozza, nem a „tudjukkik”, hanem egyszerűen azok az emberek, akik jobban eligazodnak az adott környezetben, magasabb a szakmai tekintélyük, magabiztosabban kezdeményeznek, egyszóval képesek vezető szerepet kivívni maguknak, akkor is, ha a munkakörük alapján beosztottak. A jelenség mögött természetesen nem kell mélylélektani összefüggéseket látnunk. A magasabb kompetenciához – ha vezetői képességekkel (mondjuk határozott fellépéssel, önbizalommal, tekintéllyel) párosul – szinte automatikusan kapcsolódik a hegemón szerep.
Akár feltételezhetjük is, hogy Kapitány István, azaz egy olyan nagy formátumú cégvezető, akinek nemcsak többszörösen rétegzett vállalati bürokrácia irányításában van tapasztalata, de olyan komplex rendszerek működésének összefüggéseit is átlátja, mint amilyen egy nagyvállalat vagy egy minisztérium, ráadásul viszonylag szilárd értékorientációval érkezik a nagypolitikába, könnyedén leuralja botcsinálta miniszterek és államtitkárok megbeszéléseit. Persze, ha érkezik a Tisza jelöltjei közé még néhány hozzá hasonlóan komoly személyiség, akkor a kormányzás legfontosabb kérdései közöttük fognak eldőlni, az ő konfliktusaik vagy megállapodásaik határozzák majd meg, merre megy az ország. (Ugyanakkor azt a lehetőséget se zárjuk ki, hogy egy piacon működő nagyvállalat másfajta üzem, mint a politika, ezért az üzleti közegben kompetens vezető nem biztos, hogy kompetens a politika világában is – de most ezt sem nyitom ki, ez a kérdés egy másik írás tárgyát képezhetné.)
Egy ilyen dominanciatérben Magyar Péternek – és az ő jobbára csak az agresszív fellépésre, megfélemlítő gesztusokra építő vezetési stílusának – már nem jut érdemi szerep. Ahogy egyébként eddigi politikai pályafutása során sem tűnt elégnek arra, hogy megőrizze saját politikai integritását.
Két évvel ezelőtti fellépése idején még csak arról beszélt, hogy ő csupán egy mérges fideszes, akit felháborított a kegyelmi ügy kezelése, a Rogán vezette propagandagépezet embertelensége, no meg a miniszterelnök családjának gazdagodása. Néhány héttel később már jobbközép pártot akart szervezni, a mozgalom március 15-i rendezvényén pedig arról beszélt, hogy középen álló politikai erőt kíván létrehozni. Hamarosan azonban már az O1G-iskola jó tanulójaként börtönről, leszámolásról, rendszerváltásról szónokolt. A Fidesz-gyűlölet hangja azóta meghatározó, csaknem kizárólagos szólammá vált a Tisza kommunikációjában. És hogy Kapitány Istvánról se feledkezzünk meg, érdemes ideidézni azt a folyamatot is, amelynek során Magyar Péter eljutott a hagyományos ellenzéki pártok teljes elutasításától odáig, hogy ha a régi arcokat még nem is, a mögöttük álló tanácsadók, szakértők, háttéremberek szerepeltetését már elfogadhatónak tartja.
Magyar Péter befolyásolhatósága mögött egyébként nem pusztán az a körülmény áll, hogy pártjának növekedésével párhuzamosan kénytelen egyre inkább megfelelni az ellenzéki közvélemény elvárásainak. Nem csupán a szakemberek, politikusok, aktivisták szűkös (és szinte kizárólag baloldali) kínálata okozza a centrista pozíciótól való markáns eltávolodást. És nem is pusztán a szervezet mögött álló szponzorok, szövetségesek igényei határozzák meg elfordulását az eredeti iránytól. Hanem az a tény is, amelyről egy bekezdéssel fentebb írtam:
Mindez komolyan felveti a kérdést, vajon milyen erők és milyen emberek fogják meghatározni a párt politikáját, ha esetleg hatalomra kerül. Most úgy tűnik, hogy a komoly tekintélyek szándékai és a kisebb közéleti ellenállás irányába mozog Magyar Péter pártja, kormányzóerőként azonban a jelenlegi hatások sokszorosával kell majd számolnia. Multinacionális nagyvállalatok, európai partnerországok szándékai lesznek az elsődleges hatáskörnyezet. És ha Magyar Péter majd akkor sem fog tudni ellenállni ennek a szorításnak vagy esetleg föl sem fogja azt, hogy milyen érdekek tolják egy-egy döntés irányába, akkor vajon kié lesz a hatalom Magyarországon?
Borítóképünkön Magyar Péter és Kapitány István / forrás: Kapitány István Facebook-oldala
Bejelentkezés