Sokan és sokféleképpen járták már körül a tiszás jelöltekre parancsolt hallgatás kérdését. A felvetések jó részével egyetértve nekem a magyar demokrácia jövőjével kapcsolatos aggodalmaim is vannak. Vajon azok az emberek, akik ellenvetés nélkül tudomásul veszik, s láthatóan be is tartják a pártvezető csendrendeletét, hogyan fognak viselkedni egy-két év múlva a magyar országgyűlésben?
Kezdjük talán ott, hogy a bemutatott tiszás jelölteket érő sommás kritikák jelentős része komolytalannak tűnik. Persze értem én, ha a politikai ellenoldalak a maguk érdekeinek megfelelően próbálják megformálni az új jelöltek alakját, sőt még azt is értem, ha az érzelmileg erősen telített médiatérben a magukat függetlennek mondó és gondoló közszereplők személyes várakozásaikat vetítik rá a jobbára ismeretlenekből álló csapatra, vagy a néhány ismert figura karakteréből kiindulva próbálják megrajzolni a többiek arcélét, ám úgy hiszem, összességében nem lesz helytálló ez a kép. Az elénk állított jelöltekről pillanatnyilag nem lehet egyöntetű állításokat megfogalmazni.
Ami látható az nagyon vegyes ábra: többé-kevésbé a polgári közép alakjai álltak be a Tisza mögé, fiatalok és középkorúak, módosabbak és szegényebbek, vállalkozók és alkalmazottak, tapasztalak és tapasztalatlanok, de nagy kiugrásokat nem látunk semmilyen irányban. Eltekintve tehát attól a valóban kevés karakteres közszereplőtől, aki már korábban is a párt arcaként kapott nyilvánosságot, s akiről tudjuk, miben hisz, mit gondol, a többségről semmit nem tudunk. Semmi nem mutatja meg, milyen politikai irányt képvisel majd a jövőben ez a háromszáz ember, illetve azok, akik közülük végül benne maradnak a pártos forgatagban. Semmi, ha csak az nem, hogy fenntartás nélkül elfogadták a hallgatásparancsot.
A közelmúltban arról beszélgettem erősen ellenzéki barátommal, vajon mi várható a leendő Tisza-frakciótól.
– Ugyan, mi és hogyan fogja megakadályozni azt, hogy a párt, követve a párvezető, illetve a párt vezetői között kialakult megegyezésekből következő irányokat, meghozzon egy csomó olyan döntést, ami Magyar Péternek és támogatóinak előnyös, de nem előnyös Magyarországnak? – kérdeztem tőle. (Nem a fura nemzetközi összeesküvések motoszkáltak elmémben, mikor feltettem ezt a kérdést. Ilyesmiben nem hiszek. Nem is az európai partnerek elvárásai, elképzelései előtt való meghajlást tartanám ilyen kérdésnek. Hiszen, bár azt talán sokan látjuk, hogy Európában nem minden irány jó, azért tragikusnak egyik sem mondható. Inkább a hatalomkoncentráció orbáni rendszerén is túlmutató...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.