Sokan és sokféleképpen járták már körül a tiszás jelöltekre parancsolt hallgatás kérdését. A felvetések jó részével egyetértve nekem a magyar demokrácia jövőjével kapcsolatos aggodalmaim is vannak. Vajon azok az emberek, akik ellenvetés nélkül tudomásul veszik, s láthatóan be is tartják a pártvezető csendrendeletét, hogyan fognak viselkedni egy-két év múlva a magyar országgyűlésben?
Kezdjük talán ott, hogy a bemutatott tiszás jelölteket érő sommás kritikák jelentős része komolytalannak tűnik. Persze értem én, ha a politikai ellenoldalak a maguk érdekeinek megfelelően próbálják megformálni az új jelöltek alakját, sőt még azt is értem, ha az érzelmileg erősen telített médiatérben a magukat függetlennek mondó és gondoló közszereplők személyes várakozásaikat vetítik rá a jobbára ismeretlenekből álló csapatra, vagy a néhány ismert figura karakteréből kiindulva próbálják megrajzolni a többiek arcélét, ám úgy hiszem, összességében nem lesz helytálló ez a kép. Az elénk állított jelöltekről pillanatnyilag nem lehet egyöntetű állításokat megfogalmazni.
Ami látható az nagyon vegyes ábra: többé-kevésbé a polgári közép alakjai álltak be a Tisza mögé, fiatalok és középkorúak, módosabbak és szegényebbek, vállalkozók és alkalmazottak, tapasztalak és tapasztalatlanok, de nagy kiugrásokat nem látunk semmilyen irányban. Eltekintve tehát attól a valóban kevés karakteres közszereplőtől, aki már korábban is a párt arcaként kapott nyilvánosságot, s akiről tudjuk, miben hisz, mit gondol, a többségről semmit nem tudunk. Semmi nem mutatja meg, milyen politikai irányt képvisel majd a jövőben ez a háromszáz ember, illetve azok, akik közülük végül benne maradnak a pártos forgatagban. Semmi, ha csak az nem, hogy fenntartás nélkül elfogadták a hallgatásparancsot.
A közelmúltban arról beszélgettem erősen ellenzéki barátommal, vajon mi várható a leendő Tisza-frakciótól.
– Ugyan, mi és hogyan fogja megakadályozni azt, hogy a párt, követve a párvezető, illetve a párt vezetői között kialakult megegyezésekből következő irányokat, meghozzon egy csomó olyan döntést, ami Magyar Péternek és támogatóinak előnyös, de nem előnyös Magyarországnak? – kérdeztem tőle. (Nem a fura nemzetközi összeesküvések motoszkáltak elmémben, mikor feltettem ezt a kérdést. Ilyesmiben nem hiszek. Nem is az európai partnerek elvárásai, elképzelései előtt való meghajlást tartanám ilyen kérdésnek. Hiszen, bár azt talán sokan látjuk, hogy Európában nem minden irány jó, azért tragikusnak egyik sem mondható. Inkább a hatalomkoncentráció orbáni rendszerén is túlmutató központosítástól tartanék, a hűségelvű politizálás újabb nekilódulása miatt aggódnék, a törvényalkotás jelen zagyvaságain túlmenően szürreális jogszabályszerkesztéstől vagy a közigazgatás szakmaiságának végső szétfeszítésétől félnék. Egyszóval azoktól a jelenségektől, amelyeket egy alkalmatlan, de erőszakos vezető és egy csomó alkalmatlan, de szolgalelkű pártember meg tud valósítani.)
Barátom mély meggyőződéssel azt felelte:
– Ezek az emberek nem a NER-teremtményei. Nincsenek függő viszonyban a pártvezetőtől. Azt csinálnak, amit akarnak. Ha olyan döntésre akarják kényszeríteni őket, amit vállalhatatlannak tartanak, majd egyszerűen visszalépnek. A magánszférából jöttek, bármikor vissza is térhetnek a magánszférába.
No igen. De elvileg a NER-lovagok is bármikor hátat fordíthatnának a rendszernek. Ha a tiszásokat nem motiválja majd a magas jövedelem, a miniszteri, államtitkári pozíciók megszerzése, a felügyelőbizottsági tagságok, és mindenféle egyéb stallumok esélye, akkor nyilván a fideszes kádereket sem az anyagi-hatalmi előnyök lehetősége tartja meg hűségükben. Mondhatjuk: ezekkel a kérdésekkel egyszerűsíthetünk. Az emberi vágyak és remények pártfüggetlenek. Demokrataként nem is gondolhatunk mást, csak azt, hogy a fideszes elit tagjai hisznek abban, hogy az Orbán-kormány nélkül minden sokkal rosszabb lenne. Éppen úgy, ahogy bizonyára a tiszai hajósok is remélik, hogy velük minden jobb lesz, s tartanak majd attól, hogy kilépésük, visszavonulásuk, elfordulásuk a pártvezetőtől majd Orbán visszatérését hozza, azaz megint minden rosszabb lesz.
Szóval úgy hiszem, barátom téved. A tiszás képviselők, akik most hallgatnak, mert ezt követeli tőlük a pártérdek, máskor is hallgatni fognak, pontosan úgy, ahogy a pártfegyelem majd megkívánja. Engedelmesen követik a vezető utasításait, s még annyira sem lesznek függetlenek, mint a fideszes káderek. Hiszen a Fidesz nagyjai között jó pár olyan személy akad, akinek van valamilyen hátországa, akinek van beágyazottsága a helyi közéletbe, az országos szervezetek szövetébe, egyházi körökbe, vállalkozói hálózatokba. Velük akkor is számolni kell, ha amúgy a demokratikus döntéshozatal deficites. Az erős emberek révén mégiscsak közérdekek kerülnek a legfőbb vitafórumok elé, sokszor jó alkukhoz segítve az adott közösségeket. Ilyen képességei azonban a tiszás jelölteknek nincsenek. Nem látszik, hogy mögöttük lokális közösségek, helyben gyökeret vert egyesületek, szakszervezeti csoportok, vallási gyülekezetek, vállalkozói klubok vagy bármi más szervezetiség állna, és nyilván politikusként is csak lassan fogják megszerezni azt a kapcsolati tőkét, amelynek birtokában ellensúlyozni tudnák majd Magyar Péter esetleges túlhatalmát.
De van valami, ami még ennél is elgondolkodtatóbb: kapcsolati háttér nélkül, társadalmi beágyazottság híján vajon milyen szempontokhoz igazodnak majd a tiszás képviselők, amikor döntéseket kell hozniuk? Vajon nem lesz-e minden felvetésük papírszagú, életidegen, steril ideológia, amely vagy lecsúszik az élet valóságáról, vagy erőszakot tesz rajta?
A dologban az a tragikus, hogy a jelenlegi közvélemény-kutatások jóslata szerint jövőre lényegében kétpárti parlamentünk lesz. És miközben néhány évvel ezelőtt még többen is az ellenzékváltástól várták a magyar demokrácia alapjainak helyreállítását, ma már elég világosan látszik, hogy a most zajló ellenzékváltás nem kecsegtet azzal az eredménnyel, amit olyan sokan reméltek. Nem demokratikusan elkötelezett, kisebb-nagyobb közösségeket képviselő, azokban hitelt és tekintélyt gyűjtő, vitában edződött, érett világnézettel bíró, életszerű jövőképet kínáló emberek váltják le az önmagát elemésztő ellenzéket, hanem egy riasztó képződmény, egy mamelukhadsereg, amelynek összetartó ereje az O1G-indulat, s amelynek mozgásait egy sérült egót hordozó, kérdéses képességekkel rendelkező vezető határozza meg.
Ha eddig azt gondoltuk, hogy a magyar demokrácia is nehezen vészeli át a huszonegyedik századi korsötétülést, hát most, hogy a Tisza Párt a szó legszorosabb értelmében testet öltött, csak arra lett okunk, hogy a polgári szabadság kiteljesedésének lehetőségeit semmiképpen se a politikai térben keressük.
Borítókép: Magyar Péter a Hősök terén 2025. október 23-án / fotó: MTI/Bodnár Boglárka
Bejelentkezés