Melyik a legnyugatosabb és egyetlen latin nyelvű állam Kelet-Európában, amely az európai országok közül egyben a legkeletiesebb és legellentmondásosabb társadalmi, kulturális és politikai jegyeket is magán viseli? Igen, Románia az, a többnyire lenézett szomszéd, amely nem túl népszerű államalakulat idehaza, de Erdély nemzeti liberális köreiben sem az (nos, igen ilyen politikai reliktumok is léteznek még itt-ott, zárványszerűen Székelyföldtől Kolozsvár egyetemi kávézóiig), és az ellenszenvnek nyilvánvalóan komoly történelmi és kulturális okai, lenyomatai vannak.

Románia viharos, felettébb vérzivataros történelmi hagyományaihoz és kiszámíthatatlan politikai kultúrájához méltóan legutóbb egy igencsak viharos, ellentmondásos elnökválasztási párharcot produkált, amely ideig-óráig a címlapokra került nemcsak a régióban, hanem a nyugati világpolitikai központjaiban is Brüsszeltől Washingtonig. Mint kiderült, még Moszkvában is jelentős figyelemmel kísérték, sőt nem csekély nyomásgyakorlással is próbálták a „helyes” irányba terelgetni a romániai politikai eseményeket.

Az ország fontos földrajzi területen fekszik Kelet és Nyugat civilizációs határvidékén, amelynek geostratégiai fontossága nagyban felértékelődött az utóbbi évtizedekben a NATO délkeleti szárnyának egyik legnagyobb államaként, nem beszélve a követlen szomszédságában a Duna-delta túloldalán, már az ukrajnai dunai kikötőkben is dúló háborúról.

A posztmodern világ információs zuhatagában, az ezernyi szakértő korában természetesen számos „háborús szakértőből” lett romániai „választási szakértő”, akik számos, felettébb groteszk és sekélyes elemzést produkáltak az elmúlt időszakban. Ami engem illet, erdélyi származásom, az ott eltöltött viharos két évtized, a gimnáziumi évek igencsak felemás benyomás- és tapasztalathalmazt hagytak bennem az országgal kapcsolatban. Az országgal, amelynek immár több mint száz éve Erdély és Székelyföld is szerves része, tetszik vagy sem. E sajátos és mély ellentmondásokkal terhelt ország és nemzet (mármint Románia) megértéséhez azonban nagyon is szükség van némi történelmi, kulturális mélyfúrásra, amire az alábbiakban teszek kísérletet.

Románia mint a románok nemzetállama (az ott élő körülbelül egy tucatnyi nemzeti kisebbségről jellemzően nem nagyon szeretnek tudomást venni) ilyen néven és kvázi állami formában csupán 140 éves múltra tekint vissza, és mind a mai napig képtelen megemészteni és bedarálni az óriási Erdélyt mint régiót és különálló entitást – a konokul kitartó Székelyföldről már nem is beszélve. Vagyis rögtön adott a belső-külső ellenség képe, amely mindig kéznél van, bármilyen politikai, gazdasági problémával is küzdjön e felettébb különös ország. Nevezetesen, ott a magyarkérdés, amely gyakran még a román nemzetbiztonsági dokumentumokban is nevesítve volt/van, mint a román nemzetállam biztonságát fenyegető kihívás és kockázati tényező, ha nem is feltétlenül közvetlen módon, de állandóan jelen lévő fekélyes veszélyforrásként.

Így volt ez a sajátosan hibrid formájú román kommunista diktatúra idején, kiváltképp a különutas nacionalista-kommunista Nicolae Ceaușescu önkényuralma alatt 1989 decemberéig, valamint az azt követő zavaros időszakban, az 1990-es években. Mindez fennmaradt és tovább él napjainkban is a hírhedt magyargyűlölő szervezet, a Román Tűzhely (Vatra Romaneasca) és utódpártjai révén, amelyek különféle szélsőjobboldali, ex-állambiztonsági (Securitate, majd SRI) ügynökök és futballhuligánok laza hálózatából épültek fel a mindenkori politikai hatalom burkolt vagy nyílt támogatásával.

A hírhedt kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar (magyar származású nagypapával) és Corneliu Vadim Tudor szellemi örökösének tekinthető a véresszájú ifjú román hős, George Simion ex-államfőjelölt is, aki a nyugatias patriotizmus és a keresztény konzervativizmus hamis álarcát felvéve képes volt sokakat megtéveszteni Romániában, Magyarországon, és nyilván a naiv Nyugaton is.

Simiont korábbi botrányos tettei (ld. az úzvölgyi világháborús magyar katonatemető meggyalázása) és megszólalásai ismeretében szélsőségesen etnofasisztának, sovinisztának, zsidó- és magyargyűlölőnek, a román gárdista és legionárius mozgalom követőjének tekinthetjük, aki jelentős román nemzetbiztonsági, csendőrségi bekötésekkel is rendelkezik. Tudni érdemes, hogy a közel 100 ezer főt számláló román titkosszolgálati apparátusrendszer egyes értékelések szerint az izraeli, orosz és francia szolgálatok után talán a legkiterjedtebb és leghatékonyabb ügynökszervezeti hálózatnak számít Európában még napjainkban is. Ez a kiterjedt román hálózat alvóügynökökkel és bérgyilkosokkal rendelkezett még az USA-ban is, ahol többször is megkísérelték meggyilkolni Ion Mihai Pacepa kiugrott román hírszerző tábornokot, illetve az idős erdélyi magyar írót, Wass Albertet is (őt floridai otthona közelében, az 1980-as években). Az 1990-es marosvásárhelyi „fekete március”, a véres magyar–román etnikai konfliktus eseményei, Sütő András erdélyi magyar drámaíró brutális megverése is jórészt a román szolgálatok machinációjának volt betudható.

A „román mélyállam” vagy „az állam az államban” óriási mértékben felelős Románia politikai és társadalmi problémáiért, amely érthető is az ország létrejötte és történelme ismeretében. Románia életét valamilyen formában mindig a bukaresti, az erdélyi, valamint a jászvásári és a moldovai román politikai és kulturális elit szűk körű csoportjai mozgatták, alakították a 19. század eleje óta. Románia mint állam egy maroknyi, igen magas műveltségű (német, francia elitegyetemeken, illetve Pesten tanult) román elitszereplő sikeres projektjének is tekinthető – az ország a többségében írástudatlan paraszti társadalomra épült, melyet mély lenézéssel, de némi együttérzéssel kezeltek a bukaresti vagy jászvásári elit tagjai évszázadokon keresztül.

A 19. század második felében, az elbukott magyar szabadságharc után a részben görög származású és erdélyi gyökerű román elit létrehozta az Egyesült Román Fejedelemségeket, majd a Román Királyságot egy német hercegi család, a Hohenzollernek révén, akik nem mellesleg rokoni kapcsolatban álltak a brit Windsor és az orosz Romanov uralkodóházzal is. Románia a felülről lefele zajló civilizálódás mintapéldája, hiszen a nyugatos műveltségű elit például 90%-ban vette és ültette át a belga alkotmányt a román közegbe, illetve az erős, bigottan vallásos ortodox hittel rendelkező lakosságot erőteljesen a latin eredetű kultúra és nyelv felé terelték.

A román nemzetépítő célt szolgálta a Magyarországon és Bécsben, Berlinben tanult román kulturális elit tagjai által gründolt híres kulturális szerveződés, az Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană), amely megajándékozta a románságot a latin abc használatával, európai szintű irodalmi alkotásokkal és a vitatott dák-román kontinuitás, folytonosság teóriájával is. Az utóbbi – légből kapott, ellenben gyorsan népszerűvé vált és politikai célra használható – legitimációs történelmi elméletet napjainkban is tanítják és terjesztik. Eszerint a római légiók és a dák őslakosság keveredéséből létrejött ősromán nemzet már vulgáris latint, majd órománt beszélt évszázadokkal a hunok, avarok, majd magyarok megjelenése előtt a Kárpát-medencében. Nem sok történelmi, nyelvészeti bizonyíték támasztja alá ezt az elméletet, de ez egyáltalán nem zavarta a román politikai elitet, hogy elsőbbségük és nemzeti dominanciájuk, legitimitásuk hangsúlyozására használják azt. Például Erdély tekintetében. Erdély kilenc évszázadon keresztül a Magyar Királysághoz tartozott, és a legrégebbi román ortodox templom is csak a 13. századból származik a területén.

A történelmi kontextus furcsasága, hogy Erdélyben a románság számaránya már a 18. században meghaladta a magyar, székely és szász nemzet arányszámát, bár politikai képviseletük nem volt a 19. század közepéig. A sokat hangoztatott magyar dominancia és elnyomás román narratívája ellen történelmi tények sokasága szól, többek közt, hogy sok szempontból Erdély számított a román kultúra fellegvárának a Magyar Királyságon belül. Oly mértékben, hogy a 20. század elején már több román tannyelvű (kb. 1500) iskola működött Erdélyben, mint az egész Román Királyságban vagy Óromániában. Az erdélyi románság több mint fele tudott írni-olvasni, míg ez az arány Romániában csak 30% körül mozgott több mint száz évvel ezelőtt (sajnálatosan még napjainkban is 2% körüli az írástudatlan emberek aránya Romániában – ez az egyik legrosszabb ilyen mutató egész Európában).

Románia megalakulásakor és utána is évtizedekig a legszegényebb, legelmaradottabb országnak számított Európában. Mindeközben a nyugatos román politikai és kulturális elit a német származású román királlyal és skót királynőjével a sáros, poros fővárosból, Bukarestből néhány évtized alatt Kelet-Párizsát varázsolta nagypolgári palotákkal, Operaházzal, pályaudvarokkal és promenádokkal. A század eleji román elit az írástudatlan tömegek milliói fölött olyan híressé vált személyiségeket adott a világnak, mint Mircea Eliade vallástudós, Emil Cioran filozófus, Constantin Brâncuși szobrászművész, George Enescu zeneszerző vagy Eugène Ionesco drámaíró. Közös tulajdonságuk volt a nyílt vagy burkolt magyargyűlölet, és egyben saját népük megvetése, amely főképp a mélyen pesszimista, francia identitásúvá lett Ionescónál és Ciorannál jelentkezett a legmarkánsabban. A szellemes filozófiai írásairól is ismert Cioran úgy vélte, hogy „románnak lenni egy istencsapása, és az ördög biztosan magyarul káromkodik.” Műveit amúgy csak az utóbbi évtizedekben adták ki románul.

E kettős állapot és ellentmondásos érzület napjainkban is megfigyelhető és tetten érhető Romániában, ahol nagyon sok helyen még mindig nincs csatornázás, áramellátás, egészségügyi ellátás, míg a nagyvárosokban, mint Bukarest, Konstanca, Brassó vagy Temesvár, európainak mondható, a budapestit elérő vagy meghaladó az élet- és bérszínvonal. Mindemellett a politikai és gazdasági kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság Románia egyik védjegyévé vált, az átlag nyolchavonta jelentkező kormányválságokkal és -váltásokkal, és az egymásnak ellentmondó társadalomátalakító és gazdaságélénkítő tervekkel.

Mindez azt eredményezte, hogy az utóbbi három évtized során mintegy 5 millió román állampolgár hagyta el szülőhazáját, hogy elsősorban Nyugat-Európában próbáljon szerencsét – és utalja haza éves szinten a román GDP kb. 20%-t az otthon maradott családtagok megsegítésére. Az erdélyi magyarság is nagyjából megfeleződött napjainkra. Körülbelül egymillió főre apadt a tömeges elvándorlás, illetve az erdélyi szórványban erőteljes asszimiláció nyomán. Körülbelül 150 ezer erdélyi magyar az anyaországban talált jobb lehetőségeket oktatás és karrierépítés terén, ellenben nagyon sokan még tovább, az USA-ba vagy éppen Ausztráliába mentek.

A gazdaságilag leszakadó, elszegényedő románok milliói, főleg az elmaradottabb vidéki régiókban a misztikus ortodox vallásosságba és a román kiválasztottságtudatba, nacionalizmusba menekültek. Problémáik okai szerintük a nyugati „karvalytőke”, a nemzeti szintű kizsákmányolás, a korrupció, és persze mindig kéznél vannak a veszélyes szeparatizmusra, autonómiára törekvő magyarok ügyei. A román vidéki régiók mellett az egyre nagyobb európai román diaszpóra tagjai is túlnyomórészt a szélsőséges Simionra szavaztak, mintegy 65% arányban. Elemzők szerint elsősorban mintegy dacos tiltakozásképp az otthoni korrupt, és felettébb gyenge teljesítményű román politikai elit ellen, akik miatt el kellett hagyniuk hazájukat a jobb megélhetés érdekében Nyugat-Európa irányába. (Itt érdemes megjegyezni egyébként, hogy a 2016-os Brexit egyik legfőbb kiváltó oka a tömeges román bevándorlás és a román bűnözői csoportok megjelenése volt.)

Az elégedetlenkedő románok és a szélsőséges problémamagyarázók már nem a romániai zsidókat jelölik meg bűnbakként, mivel az 1940-es években a romániai zsidóellenes pogromok során bestiális kegyetlenséggel végeztek több mint 300 ezer zsidóval, főképp Moldvában, így mára már nyomokban is alig lelhető zsidó közélet Romániában. A magyargyűlöletben és az antiszemitizmusban élen jártak azok a román értelmiségi felbujtók, akik létrehozták a notórius Mihály Arkangyal Legionárius, majd a paramilitáris Vasgárda mozgalmat is. Utóbbiak politikai merényletekben és komoly vérengzésekben is részt vettek a barcasági és csíki székely falvakban 1944 őszén, telén.

A „történelem nem ismételi önmagát, de hajlamos hasonló mintákat követni”, így sajnálatosan a román szélsőséges soviniszták szellemi utódai ott vannak George Simion mögött, az AUR pártszervezetiben, valamint a focimeccsek ultrái között is, és egy „kórokozók” nélküli, tiszta, ortodox román nemzetállamot vizionálnak. Románia múlt vasárnap látszólag visszalépett a szakadék széléről és ellenállt a sötét mélység vonzásának (nem kis részben köszönhetően a közel 900 ezer magyar szavazatnak), de az is lehet, hogy csak önmaga körül jár egy nagy várárokban, amit saját magának ásott.

 

A szerző erdélyi származású, nemzetközi kapcsolatok kutatój