Nagy elvárások és ábrándos politikai illúziók előzik meg az augusztus 15-i alaszkai amerikai–orosz (–ukrán?) csúcstalálkozót, amely egyben Donald Trump második elnöki ciklusának első találkozója is lesz minden oroszok rettegett elnökével, Vlagyimir Putyinnal.
Biden elnök elhíresült 2022-es címkézése szerint Putyin csupán egy politikai huligán és gyilkos diktátor (a thug, and murderer dictator), egyben ő volt az utolsó amerikai elnök, aki találkozott Putyinnal még a háború kirobbanása előtt, 2021-ben, Svájcban. Joe Bidennel éles ellentétben Donald Trump korábbi élményei, személyes tapasztalatai szerint Putyin elnök „nagyszerű ember, aki nekem nem hazudik” és akivel, így Trump, könnyen megtalálja a hangot. A legutóbb 2025-ös telefonbeszélgetései nyomán azonban már azt mondta, hogy az orosz elnök „dörzsölt, bolond fickóvá” vált, aki képes mindenkit átverni és amúgy a „tűzzel játszik”.
Itt nyilvánvalóan a trumpi szuperlatívuszok világából jól ismert „szívélyes barátság” találkozott nemrég a kiábrándító valósággal (lásd még az elnök és Elon Musk esetét is), és Trump elnök is rájött, hogy Putyin, az egykori KGB-s főtiszt mindenkit képes átverni, kivéve persze őt, aki átlát alattomos szándékain és politikai cselszövésein.
A majdhogynem semleges terepnek számító, egykor orosz birodalmi fennhatóságú Alaszkában rendezett csúcstalálkozó lehet Trump elnök, a „nagyszerű békecsináló” (great peacemaker) nyári diplomáciai nagyüzemének ékköve, amennyiben sikerül tartós tűzszünetet, esetleg békeszerződést is tető alá hozni az alaszkai fjordok partján. A legutóbbi alaszkai amerikai-kínai csúcstalálkozó Biden elnöksége idején, 2021 márciusában nem járt fényes eredménnyel. Ha a hely sajátos szellemét vesszük alapul, akkor a mostani sem kecsegtet nagy sikerrel, hiszen akkor a gazdasági és külkapcsolatokért felelős diplomaták, kormányzati főtárgyalók a kiabálásig is jutottak. Persze ez egy másik alkalom.
Ismert, hogy Alaszka orosz fennhatóság alatt állt egészen 1867-ig, amikor a területet eladták az amerikaiaknak. E híres történetben sem kell sokat keresgélnünk, hogy magyar névre bukkanjunk, hiszen annak idején Pomutz György szentpétervári amerikai főkonzul volt az egyik főtárgyaló a nagy tranzakció lebonyolítása során. Az egykori Kossuth-huszárhadnagy amerikai emigrációja után gyorsan dandártábornok lett Lincoln seregében, majd kimagasló katonai teljesítménye elismeréseképp Johnson elnök oroszországi amerikai konzullá nevezte ki 1866-ban.
Pomutz nélkül Seward amerikai külügyminiszter nem lett volna képes nyélbe ütni az „évszázad üzletét”, és potom 7,2 millió dollárért megszerezni a komoly pénzügyi gondokkal küszködő cári Oroszországtól a mintegy 1,5 millió km2-es területet (a későbbi legnagyobb és legdrágább amerikai tagállamot), még mielőtt esetleg a rivális Brit Birodalom csapott volna le rá. Akkoriban Moszkvában (de Washingtonban is) tulajdonképpen azt sem tudták, hol van Alaszka, ahol csak jegesmedvék és óriás grizzlyk éltek maroknyi aleut, eszkimó és orosz halász meg bálnavadász társaságában.
Washingtonban értetlenkedett is a liberális sajtó, hogy teljességgel „fölösleges, értelmetlen üzlet és túlterjeszkedés” megvásárolni egy „drága, kietlen, fagyos jegesmaciparkot”, míg két évtized múlva felfedezték az aranyat, majd a kőolajat is, és Alaszka értékelése, stratégiai helyzete radikálisan megváltozott az USA-ban.
Nos, az alaszkai csúcstalálkozó előtt természetesen a várakozások is megoszlanak, élesen polarizálódnak az (ultra)liberális progresszív és háborúpárti politikusok és véleményvezérek, illetve a realistább, pragmatikusabb, inkább békepárti konzervatívok között.
Az egyik olvasat szerint semmiképp sem szabad engedményeket tenni Putyinnak, mert az szörnyű precedenst teremtene a területi igények katonai erővel történő érvényesítésére, és bátorítaná, sőt elszabadítaná az expanziós politikát világban. E narratívával Zelenszkij ukrán elnök is – érthető módon – azonosulni látszik, miszerint Putyin gonosz és pusztító szándékkal felborítja a jog- és rendalapú nyugati mintájú nemzetközi világrendet, és ezt a számára sem megengedni, sem megbocsátani nem lehet. Vagyis a nyugati liberális értékek és a nemzetközi rend, a status quo védelmében minden létező eszközzel fel kell lépni, és meg kell akadályozni az orosz vezetést e drámai külpolitikai paradigmaváltás megvalósításában.
Az már más kérdés, a harcias, liberális Nyugat rendelkezik-e az oroszok ambiciózus céljainak feltartóztatásához szükséges katonai, gazdasági nyomásgyakorló eszközökkel, avagy sem. Az olvasóban felmerülő esetleges kételyek eloszlatása érdekében sajnos ki kell jelentenünk, hogy a Nyugat – az amerikaiak kivételével – nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek elrettenthetnék az oroszokat és Putyin elnököt ukrajnai céljai elérésétől. A további állítólagos kelet-európai orosz expanziós tervek vagy célok (amennyiben egyáltalán léteznek ilyenek), melyek az egykori szovjet térségben lévő Baltikumot, esetleg a sokat emlegetett Moldovai Köztársaságot (peremén a szakadár orosz bábállammal, a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársasággal, Transznisztriával), esetleg Romániát érintenék, már teljességgel más megközelítést és precedenst jelentenének, nem mellesleg a nyugati védelmi szövetség, a NATO közvetlen katonai intervencióját vonnák maguk után.
A négylábú nyugati narratívába – nemzetközi jog, béke, gazdasági fejlődés, liberális demokrácia – nem illik bele a háború eszméje és érdekérvényesítő ereje (lásd Fukuyama, Brzezisnki és társaik elképzeléseit). Azonban, ami a nemzetközi kapcsolatok rendszerszemléletét illeti, ezzel az idealisztikus, a valóságtól elrugaszkodott elméleti keretrendszerrel szemben Trump elnök hatalomra kerülése óta Washingtonban hangsúlyosabban előtérbe került a Kissinger- és Mearsheimer-féle, konzervatívnak tekinthető, realistának nevezhető világlátás. E megközelítésnek azonban továbbra sincs mérvadó hatása a meghatározó európai politikai centrumokra. Kivételnek tekinthető a magyar miniszterelnök, a francia elnök különutas politikája, és újabban a cseh elnök véleményváltozása. E realista (konzervatív) külpolitikai paradigma immár a világégés elkerülése érdekében teljességgel más megközelítéssel viszonyul a pusztító katonai konfliktusokhoz, amelyek valójában a külpolitika asszertív folytatásai olyan, a szavaknál jóval meggyőzőbb eszközökkel, mint a harci drónok, a ballisztikus rakéták és a kazettás bombák.
Augusztus közepén kiderül, melyik amerikai elnök rendelkezett jobb emberismerettel: Biden vagy Trump véleménye állja meg a helyét, esetleg bizonyos mértékben mindkettőjüké – már ami Putyin komplex (sokak szerint gyilkos hajlamú, neurotikus, pszichopata) személyiségére utal. Az orosz elnökről sokat írtak, magatartását sokan elemeztek már, azonban egy bizonyos: Putyintól köztudottan nem áll távol a személyes bosszú, politikai ellenfeleinek kíméletlen eltakarítása, azok likvidálása.
Vlagyimir Putyin kvázi a győztes pozíciójából tárgyalhat az ukrajnai helyzetről, valamint a potenciális békekötésről Trumppal, a világ legerősebb emberével, aki persze csupán névlegesen és a percepciók szintjén rendelkezik ekkora hatalommal, mert katonai szempontból az Orosz Föderáció elnöke majdhogynem olyan pusztító potenciállal és „szövetségi rendszerrel” (Kína, Észak-Korea) bír, mint az USA. Ezt természetesen lehet finomítani a részletek elemzésével, és államokra lebontva vitatkozni és érvelni a katonai és gazdasági mutatók potenciáljáról, ugyanakkor érdemes észben tartanunk, hogy az egyesített kínai–orosz–észak koreai tűzerő – ifjabb Bush elnök után szabadon a „gonosz új tengelye” – körülbelül 6500 atomtöltettel már képes lenne nemcsak a nyugati világot, hanem a teljes emberiséget elpusztítani.
Reméljük persze, hogy a józan ész talaján állva, a hírhedt MAD-doktrínát (a kölcsönösen garantált pusztulás elrettentő elve) követve nem szabadulnak el az atomapokalipszis lovasai. Ez esetben ugyanis bekövetkezik Einstein (és Teller Ede) nyomasztó jóslata, miszerint az atomháborút követő esetleges negyedik világháborút a túlélők már biztosan kőbaltával, íjjal és dárdával fogják megvívni, mert a modern, technológiaalapú társadalom elpusztul.
Visszatérve a várható alaszkai tárgyalásokhoz: Ukrajna és az ukrán elnök a kiszolgáltatott, gyengébb fél jogos keserűségével és megalázottságával akár még részt is vehet a nagyok találkozóján a protokolláris tárgyalás vagy egy groteszk fotó kedvéért, illetve, hogy adott esetben egy sorsdöntő aláírást is elhelyezzen a lap alján, miképp tette azt a boszniai vezetés 1995-ben, az ohiói Daytonban, vagy a legyőzött jugoszláv vezetés Koszovó esetében 1999-ben, a franciaországi Rambouillet-ben. Ebben az összefüggésben inkább ne is említsük Apponyi Albertet és a megalázó trianoni békediktátum aláírását, amikor a „békeszerződés” szövegén egyetlen négyzetmétert sem engedtek módosítani a győztes nagyhatalmak a megalázott, megnyomorított magyar „tárgyalófél” javára.
Nyilvánvalóan hamis illúzió, hogy Ukrajna jelenlegi kiábrándító gazdasági és demográfiai állapotában, valamint illékony katonai potenciáljával legyőzheti a 140 milliós Oroszországot a harctéren. Magyarán az oroszoknak tett területi engedmények (a Krím, Donyeck, illetve a „Luhanszki Népköztársaság”) nélkül nemhogy béke, de még tűzszünet sem elképzelhető. Ukrán szempontból, politikai értelemben még győzelemnek is lehetne tekinteni, ha Moszkva belegyezik, hogy az ukrán kormányzat a helyén maradhasson, és szó eshessen az Ukrajna nyugati, euróatlanti irányultságát erősítő potenciális uniós tagságról, vagy a tagság nélküli NATO-partner státusról.
Az optimista forgatókönyv szerint az érintett felek megegyezhetnek a „területért béke” elv mentén, amely, bár lényegében elfogadhatatlannak tűnik az ukrán vezetés számára, a jelen helyzetben mégis az egyetlen reálisan járható diplomáciai útnak tűnik – amerikai biztonsági garanciákkal kiegészítve. Putyin örülhet a félsikerének is, amit a véres területfoglalásainak legalizálása jelent. Zelenszkij elnök politikai karrierje pedig valószínűleg hamarosan véget ér majd, ellenben a beköszönő békével megkezdődhet a mintegy ezermilliárd dollárra tehető ukrajnai újjáépítés megaprojektje, míg a tengerentúlon Donald Trump a Nobel-békedíj várományosaként akár a mennybe is mehet.
Borítókép: Donald Trump és Vlagyimir Putyin 2018. július 16-án Helsinkiben / fotó: Brendan Smialowski / AFP
Bejelentkezés