Úgy tartja a történelmi emlékezet, hogy többször is elhangzott 1956 októberének végén a szabadság hangjának is aposztrofált Szabad Európa / Szabadság Rádió, illetve az Amerika Hangja és a BBC magyar nyelvű műsorában a szovjetek és hazai kommunista pártrendszer őrzői ellen élet-halál harcot folytató magyar szabadságharcosoknak szóló, ellenállásra buzdító üzenet Nyugatról, miszerint „tartsatok ki, mert jön a segítség”. Amint tudjuk, a forradalmárok végül hiába vártak a segítségre. A közismert, keserű magyar történelmi toposz szerint a bajban a magyarok többnyire magukra maradnak – annak minden jó és rossz vonzatával egyetemben.
E leegyszerűsítő gondolatot tovább fűzve, amennyiben a magyar történelem keserűségeit egy mondatba szeretnénk sűríteni, akkor elmondhatjuk, hogy Keletről a pusztító mongol-tatár és török hordák, majd az orosz-szovjet csapatok érkeztek hazánkba, míg Nyugatról általában germán szomszédjaink (osztrákok, németek) támadtak hátba, illetve a végletekig kihasználtak bennünket saját, jól felfogott nemzeti érdekeiket követve. A kisnemzetek túlélő harcában is csak a történelmi másodhegedűs szerepet játszó szomszédos szláv népek, a szlovákok, a szerbek, no és a „szövetségesi hűségükről” világhíres románok többnyire a maradék magyar koncra vártak, és alkalmasint lecsaptak a közös zsákmányra, valahányszor erre megfelelő esélyük, alkalmuk adódott a történelem során. Mindazonáltal – a magyar balsors feletti merengés mellett – különösebb civilizációs örökségvizsgálat és közgazdasági méricskélés nélkül azt is megállapíthatjuk, hogy Nyugatról sokkal több pozitívum és építő jellegű történelmi, kulturális hozzáadott érték érkezett a Kárpát-medencébe, mint amennyi kárt okoztak a nyugatiak az itt letelepedő és államot alapító magyar nemzetnek – ha mindezt összevetjük a „keleti veszedelmek” pusztításaival.
Nos, ’56-ban is érkezett valami, épp csak nem az, amire hagyományosan a szabadságért küzdő magyarok számítottak volna, vagyis a fegyveres támogatás. Jött viszont eszmei, erkölcsi és – a jelszavak szintjén – buzdító lelki, politikai propaganda-támogatás a rádió hullámain keresztül, aminek egyik fontos mellékhatása volt, hogy a magyar forradalom és szabadságharc, mondhatni, megdicsőült Nyugaton. A hírhedt Vasfüggönyön túli „szabad világ” polgárainak szemében a „sátáni, gonosz vörös birodalom” ellen lázadó és harcoló magyar nemzet elismertsége korábban nem tapasztalt magasságokba emelkedett, és az amerikai, konzervatív Time magazin az év emberének választotta a „magyar szabadságharcost” 1957 januárjában.
Érdekes, de inkább visszataszító mozzanat volt számos prominens nyugati baloldali értelmiségi – a francia Nobel-díjas író-filozófus, Jean-Paul Sartre és társai – szűklátókörűsége és ideológiai elfogultsága. Nem tudták, vagy nem akarták elhinni, hogy valóban olyan szörnyűségek történtek a kommunizmust építő Magyarországon, mint amikről például a szociáldemokrata Faludy György is beszámolt nyugati „elvtársainak”. E paradox, tudathasadásos állapot egyébként visszatérő motívum az eszmék és illúziók dimenziójában élő, tulajdonképpen valóságtagadó értelmiségiek, véleményvezérek esetében. (Az igazi probléma akkor keletkezik – és torkollik katasztrófába –, amikor a torz lelkű közéleti személyiségek politikai vagy katonai hatalmat kapnak, miképp az már számos alkalommal előfordult a történelemben.)
Utólag visszatekintve már tudjuk, hogy naiv, délibábos optimizmusra vallott az, hogy a pesti srácok vezetői, a forradalom ifjú harcosai, vagy akár a reformkommunista Nagy Imre bíztak a várható nyugati segítségben. Részben a Nyugat-Németországban állomásozó amerikai, de leginkább az ENSZ-csapatok intervenciójában hittek – ahogyan az néhány évvel korábban már megtörtént Koreában.
A korabeli nemzetközi kapcsolatok rendszerét meghatározó kétpólusú világrendben, ahol Magyarország szovjet fennhatóság alá került a jaltai, majd potsdami megállapodás értelmében, az amerikai politikai vezetés és személyesen Eisenhower elnök, a reálpolitika talaján állva, nem kockáztattak egy világméretű konfliktust, nukleáris háborút azzal a Szovjetunióval szemben, amely akkor már a szuperbombával, hidrogénbombával is rendelkezett. A kutathatóvá vált amerikai levéltári dokumentumok, a már elérhető korabeli titkos nemzetbiztonsági feljegyzések nyomán immár ismert, hogy a CIA és a Pentagon felvetette, akár taktikai atomfegyvert is bevetethetnének a szovjet csapatok feltartóztatására a magyar határnál, a Nyírségben vagy Kárpátalján. Erre válaszolt lakonikusan Eisenhower elnök, korábbi ötcsillagos amerikai tábornok, hogy „nem akarok megsemmisíteni egy nemzetet, amelyet valójában szeretnék megmenteni”.
Amerikának érdekében állt a szovjet tömb „kuktafazékját forrásban tartani” („keep the pot boiling”) a belső feszültségek fölszításával és támogatásával, egy esetleges önrobbanást elősegíteni, amely az amerikai felőrlés–feltartóztatás–visszalökés-stratégia szerves része volt a hidegháború első időszakában. Egyértelműen ezt a célt szolgálták az amerikai külügy és a hírszerző szervezetek felügyelete alatt álló, globális sugárzású rádióadók, amelyek ellenállásra biztatták, buzdították a szovjet tömb rabigájában sínylődő népeket Lengyelországtól Romániáig. E külső hatások mellett természetesen létezett a nemzeti reformer belső ellenállás is a kommunista tömb pártszervezeteiben, mely elutasította a sztálinista terrorállamot, és olyan prominens, hithű személyiségei voltak, mint például a magyar Nagy Imre. Az 1945-ben Moszkvából hazatért Nagy Imrére kevésbé hatott az amerikai szovjetellenes propaganda, ahogy a nyugati civilizáció és kormányzati rendszerek vonzása is; sokkal inkább az emberarcú, nemzeti kommunizmusba vetett hite, eszményképe irányította. Ennek folytán Tamás Gáspár Miklós filozófus vitatott értékelése is hordozott némi igazságot, mely szerint 1956 „szocialista forradalom” is volt a kisiklott sztálinista állampárt diktatúrája ellen.
Mivel a nyugati fegyveres támogatás elmaradt, a magyar szabadságharcosok és a reformszocialista politikai elit tagjai Nagy Imrétől az Országház épületében egyedül maradt Bibó Istvánig ugyanazt a kijózanító keserűséget érezhették, mint évszázadokkal korábban számos magyar szabadságharc vezetője. Ahogy többek közt II. Rákóczi Ferenc fejedelem is, aki Párizsig ment, hogy a francia Napkirálynál kilincseljen segítségért a Habsburgok ellen, vagy Kossuth Lajos, aki 1851-ben a törökországi száműzetéséből egészen Washingtonig hajózott, hogy fegyveres támogatást kérjen a levert magyar szabadságharc folytatása érdekében.
Kossuthot hősnek és államfőnek kijáró tisztelettel, óriási népünnepéllyel fogadtak New Yorkban, és bárhol, ahol megfordult Amerikában, viszont lényegében semmilyen politikai vagy fegyveres támogatást nem sikerült szereznie Amerikában, sőt kevesebb pénzzel jött vissza Európába 1852 nyarán, mint amennyivel az Egyesült Államokba érkezett fél évvel korábban. A 19. század közepén a washingtoni politikai elit ugyan támogató rokonszenvvel figyelte Kossuth ügyét és a magyarok Habsburg-ellenes harcát, azonban nem ismerték, nem értették, és tulajdonképpen abszolút nem érdekelte őket, hogy mi zajlik a zavaros Közép-Európában, egy óceánnal odébb. Főképp, hogy mindezt egy megosztott, polgárháború küszöbén álló amerikai politikai közegből szemlélték.
Néhány évtizeddel később, az első világháborút követően, Párizsban Woodrow Wilson, a betegeskedő Demokrata párti amerikai elnök is inkább közönyösen, sőt tanácsadói és cseh barátai –Masaryk és Beneš – befolyása alatt inkább ellenségesen viseltetett a szétszabdalásra ítélt történelmi Magyarország ügye iránt. Ennek aztán a teljes amerikai politikai közöny és a trianoni tragédia lett a következménye.
A hidegháborús közegben a kettéosztott Európa nyugati felében, és főképp a „vörös frászban” (Red scare), a szovjetellenes őrületben élő Egyesült Államokban kétségtelenül óriási szimpátiát váltott ki az 1956-os magyar szabadságharc. Ennek egyedülálló és ékes példája volt a Szuezi-csatornához vezényelt egyik óriási amerikai hadihajó esete is 1956 novemberében. A Nápolyi-öbölben horgonyzó USS Coral Sea repülőgéphordozó matrózai zsoldjukból több ezer dollárt gyűjtöttek a magyar menekültek számára, és a megnyomorított Magyarország ügye iránti támogatásuk kifejezéseképpen az „Isten segítsen” (God Help You) feliratot is kirakták a repülőfedélzeten felsorakozott katonákból. Az amerikai haditengerészek ugyan csak erkölcsi támogatásuk kifejezésére kaptak engedélyt Washingtonból, ám ez a gesztus ezzel együtt is kimagasló, példaértékű támogató cselekedetnek számított.
Nem lehet azonban eleget hangsúlyozni, hogy a világpolitika nagyszínpadán álló, Washingtonból kitekintő amerikai hidegháborús külpolitikai stratégiába – és propaganda-üzenetekbe – már nem fért bele az, hogy a magyarországi beavatkozással egy pusztító, potenciálisan akár több tízmillió áldozattal járó atomháború lehetőségét kockáztassák. Egy ilyen lépés bizonyára felszabadította volna Magyarországot a szovjet befolyás alól, de valószínűleg le is törölte volna a térképről a korabeli háborús forgatókönyvek és Allen Dulles amerikai külügyminiszter értékelése szerint.
A szovjet csapatok által vérbe fojtott magyar szabadságharc után közel kétszázezer magyar menekült indult el nyugatra, és negyvenezer érkezett az Egyesült Államokba, és talált új, befogadó hazára a tengerentúlon 1956 után. Az ’56-osok, vagy leszármazottaik közül számosan – olyanok, mint Andy Vajna filmproducer, Zsigmond Vilmos operatőr, Drew Barrymore színésznő, Gróf András, az Intel társalapítója, Oláh György Nobel-díjas kémikus, vagy Pavlics Ferenc űrmérnök, a holdjáró tervezője – világhíres közéleti személyiségek, színészek, üzletemberek vagy tudósok lettek új hazájukat, Amerikát is gazdagítva.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa.
Borítókép: A USS Coral Sea repülőgéphordozó 1956-ban / fotó: Fortepan / Béla I. Barabás
Bejelentkezés