Közszolgalélek

Részlet egy készülő regényből

Ebéd után Keresztes államtitkár kabinetfőnöke hív, arra kér, azonnal menjek át az irodájába. Hideg vizet lötybölök az arcomra, fogat mosok és zakóba bújok, a „szarok bele” arckifejezést magabiztosra cserélem. Kopogok az ajtaján, de nem jön válasz. Kopogok újra, semmi. Benyitok. Tamás, a kabinetfőnök csukott szemmel fekszik az irodájába egyáltalán nem illő olajzöld kanapén, a fülében headset. Ahogy a kelleténél határozottabban beteszem magam mögött az ajtót, hirtelen felriad, a szófáról felugorva kirántja a headset zsinórját a telefonjából, elviselhetetlen frekvencián cincog a Szózat: ki-iii-ívül nincsen szá-há-mo-od-raheely.

– Tudsz nekem nagyobb zeneszerzőt mondani Erkelnél? – kérdi lelkesedéssel palástolva zavarát.

– Nem tudom. Annyira nem vagyok oda a komolyzenéért, sőt, a legtöbbször kifejezetten idegesít. Régebben volt egy komolyzenész csajom, aki sűrűn elcibált hangversenyekre. Mondjuk, Sosztakovics háborús szimfóniái tetszenek – próbálkozom.

– Sosztakovics egy köcsög szocialista volt – üvölti erre.

– Na, és Csajkovszkij?

– Buzi.

– Oké, és mi a helyzet Bartókkal?

– Szép próbálkozás… Depressziós.

– Mit szólnál, ha inkább arról beszélgetnénk, amiért idehívtál? Az már kiderült, hogy Erkelnél nincs jobb zeneszerző – mondom ironikusan, de természetes nem veszi észre.

– Oké, beszéljünk a feladatról! Ehhez Erkelnek is van valamicske kis köze. Kellene írni pár interjút Keresztes nevében. Tudod, megint itt vannak a lapzárták.

– Erkelről?

– Na, ne legyél már hülye! Népszavazás.

– De az már az emberek könyökén jön ki.

– Nem baj az, legalább megjegyzik, hogy mire kell szavazniuk. A lényeg, hogy most ne direktbe nyomjuk a propagandát, hanem helyezzük ezt az egész népszavazást egy nagyobb perspektívába.

– Nemzet?

– Ahogy mondod! Leporolhatnánk Katának azt a korábbi beszédét, tudod, amit Keresztes Erdélyben mondott el.

– „Minden magyar felelős minden magyarért”, és az ehhez hasonló faszságok?

– Na-na, azért vigyázz a szádra! Szóval, nemzeti összetartozás. Mindenhová mehet a szokásos karakterszám, és lehetőség szerint most egy kicsit variáljuk át, hogy melyik lapnak milyen hangvételű interjú megy. De tudod már te ezt, ügyes fiú vagy… Na, hajrá!

Tamással beszélgetni körülbelül olyan, mintha meglékelnék a koponyám, és citromlevet facsarnának a pőre agyamra. Az esetek legtöbbjében valami orbitális baromsággal indítja a társalgást, és nem nyugszik egészen addig, amíg a beszélgetőpartnere el nem ismeri, hogy neki van igaza. Kezdetben nehezen tudtam elviselni ezeket a beszélgetéseket, és miután kifordultam az irodájából, rendszerint a mosdó felé vettem az irányt, ahol feszültség-levezetésként beleöklöztem párat a slozi ajtajába. Aztán felfedeztem az analógiákat a Tamással és az apámmal folytatott beszélgetések között, ettől pedig teljességgel megnyugodtam. Rájöttem, hogy az évtizedeken át csiszolgatott technikám Tamásnál is ugyanúgy működik. Egyszerűen azt kell tenni, hogy már az elején belemész a játékba. Ha baromságot kérdez, valami baromságot kell válaszolni neki, ettől majd nyeregben érzi magát. Például az iménti beszélgetést elején mondhattam volna Sosztakovics helyett Mahlert is, és akkor máris azt érzi, hogy sarokba szorították, jégre csalták, immár valami olyasmiről folyik a csevej, amihez neki semmi köze. Fontos, hogy a butaságban mindvégig következetesek maradjunk, és az eszmecsere teljes ideje alatt hagyjuk magunkon a gyermeki naivitás álcáját, csodálkozzunk rá arra, amit mond, és ehhez hasonlók. De arra roppantul ügyeljünk, hogy miközben őt jégre csaljuk, mi magunk ne merészkedjünk annyira be, nehogy beszakadjon alattunk, és ezáltal a saját játékunk áldozatává váljunk.

Nem mondom, hogy ezúttal csont nélkül sikerült a manőver, de a célomat végső soron elértem. A beszélgetésünk nem volt hosszabb az elviselhetőnél, viszonylag gyorsan a szükséges információ birtokába jutottam, és mostanra már csak egy dolog miatt van hányingerem: a gondolattól, hogy hét cikket kell írnom a nemzeti összetartozásról.

Ma annyira nem vagyok kreatív, hogy már az első cikk címadásánál elsütöm Kata szlogenjét, amely az is lehet, hogy tulajdonképpen az Alaptörvényből származik. Hosszasan tépelődöm Keresztes bőrébe bújva azon, hogy a huszonegyedik századi Európa tévesen az értéksemlegesség elvét vallja, velük szemben mi vagyunk a faszagyerekek, mert mi a nemzeti és a valóban európai értékekben hiszünk. Ezt követően Keresztes államtitkár úr egy teátrális gesztussal tövig tolja mutatóujját a rajtunk az Európai Bizottság által ejtett sebbe, durcásan mondja, akár egy ovis, hogy a Bizottság el akarja vonni a nemzetektől a döntési jogokat, és ezzel a feje tetejére kívánják állítani Európát. Majd jön egy habzó szájú kirohanás arról, hogy elutasítjuk a menekültek – pardon, illegális bevándorlók – kvóták szerinti szétosztását, végül államtitkárunk az igazság csillogó szemű Kapitányaként, heroikus – de a cikk természeténél fogva néma – zenekísérettel sommázza az eddig elmondottakat: „szeretnénk, ha Magyarország megmaradna magyarnak, és jövőnk a keresztény kultúra értékrendszere szerint alakulna”.

Miután elkészülök a hét verzióban megírandó szöveg prototípusával, cigizni megyek, ám előtte pofás kis táblát készítek nyomtatópapírból „Hányni mentem, rögtön jövök!” felirattal, és kihelyezem az asztalomra.

Az ajtón kilépve látom, amint Keresztes szürke Škoda Superb-je begördül a parkolóba. Az államtitkár lomha mozdulatokkal kászálódik ki a járműből. Amikor elhalad mellettem, üdvözlöm kellő tisztelettel, de nem viszonozza a köszönésem, sőt, egyenesen átnéz rajtam. Ezen felhúzhatnám magam, de nem teszem, hiszen az emberi arcát amúgy is én kölcsönzöm neki. És még csak hálásnak sem kell lennie ezért, mert ez a munkám. Olyan mondatokat adok államférfiak szájába, amelyeket magam restellnék kimondani, használom őket, mint regényíró a szereplőit, s közben én is használódom, mert azok a mondatok sokszor nem tőlem származnak, és eleve nem tudok egyetérteni velük. Mintha saját testemen át szűrném meg a mérget, mielőtt mást beoltanak vele. Ki tudja, mikor adja meg magát valamelyik létfontosságú szervem, mikor törik el bennem valami végérvényesen.

Végül úgy döntök, hogy ma már nem írok több cikket, holnap korábban bejövök, és friss elmével lenyomom a fennmaradó hatot. Szeretek az ilyen feladatokon gyorsan túllenni, aztán szépen fokozatosan csepegtetem az anyagot Tamásnak, Keresztes kabinetfőnökének, hogy azt higgye, van mit csinálnom, és ne erőszakoljon rám valami újabb nemes feladatot.