Orbán Viktor tihanyi beszédére annak elhangzása óta számos magyarázat született. Ezek – általában a megfejtő politikai alapállásától függően – alapvetően két lehetséges narratíva köré szövődnek. Az egyik vegytisztán cinikus, a másik bölcsen taktikus megfontolást lát az apátság ősi falai közt elhangzó meghökkentő szavak mögött. A két vélemény között áthidalhatatlan szakadék húzódik, ám egy közös mégiscsak van bennük: akár az előbbi, akár az utóbbi motiválta a kormányfőt, súlyosan téved.

Ezek az elveim – de ha nem tetszenek, vannak mások is

Az ellenzéki nyilvánosságban uralkodó nézet szerint a miniszterelnök azért beszélt elismerően George Simionról, mert az európai hatalmi játszmákban keres szövetségest, s ennek oltárán simán feláldozza az erdélyi magyarságot. Ha így van, akkor ez jó eséllyel felesleges áldozat lesz. A szélsőjobboldali AUR jelöltje ugyanis mondhat szépeket Orbánról és rendszeréről, s ezzel szerezhet jó pontokat a naivabb magyarok és az illiberális válaszok iránt fogékony románok körében – de a magyar kormánynak aligha lesz megbízható szövetségese az Unión belül.

Ez az elképzelés ugyanis agyaglábra épül, amelyet érdekes módon ellenkező előjellel ugyan, de a magyar ellenzéki és kormánypárti közeg is javarészt tényként kezel. E szerint Simion békepárti/oroszbérenc (a kívánt rész aláhúzandó) politikus, aki határozottan ellenzi, hogy az EU támogatja az oroszok ellen viselt önvédelmi háborúban Ukrajnát. Ez viszont legfeljebb részigazság.

A soviniszta elnökjelölt valóban többször is megfogalmazta kételyeit a Kijevnek nyújtott segítség kapcsán, a kampány során pedig kifejezetten a magyar kormányzati kommunikációt idéző asztalcsapkodó odamondogatásai is voltak. Csakhogy pártja az Európai Parlamentnek abban az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) frakciójában foglal helyet, amelynek két meghatározó ereje, a volt lengyel kormánypárt, a PiS, valamint az olasz miniszterelnök Goergia Meloni vezette FdL, akik euroszkeptikus nézeteik mellett kőkemény atlantisták is. Ez a háború kapcsán elfoglalt álláspontjukra is rányomja bélyegét. Olyannyira, hogy az ECR-be való belépés egyik feltétele egy Ukrajnát támogató nyilatkozat aláírása. Ezt az AUR tavaly júniusban meg is tette.

Hogy mit gondol valójában, vagy hogy mit tervez elnökként Simion, azt nem tudhatjuk – az utóbbit remélhetőleg nem is tudjuk meg. Az ECR egyelőre lelkesen támogatja, hiszen számukra – különösen, miután Lengyelországot elbukták – kulcsfontosságú lenne egy uniós tagország vezetésének megszerzése. Az azonban nehezen képzelhető el, hogy Meloni, vagy pláne az oroszellenességben európai szinten is verhetetlen Kaczyńsky a Kijev támogatását megkérdőjelező kilengéseket a kampány lecsengése után is eltűrné. Márpedig a mindenkori román elit számára az olaszokkal és a lengyelekkel ápolt hagyományosan jó viszony mind gazdasági, mind geopolitikai szempontból sokkal fontosabb, mint hogy kockára tegyék a jóval csekélyebb súlyú Magyarországgal kialakítandó törékeny és eleve rengeteg sérelemmel terhelt alkalmi szövetség miatt. Ha például az Orbán Viktor által megígért, szankciók elleni védelemre szorulnának rá, Melonira biztosan számíthatnának.

Egyszerűen nem tudunk olyat ígérni Simionnak, amije nincs meg már most is. Úgyhogy az uniós szintű politika terén jó eséllyel előveszi majd Groucho Marx közismert bon mot-ját: „Ezek az elveim – de ha nem tetszenek, vannak mások is.” Ugyanezt viszont a magyarellenesség kapcsán aligha teheti meg.

Ez a köpönyeg nem tud fordulni

Egyrészt azért, mert politikai pályafutását a hungarofób hisztériakeltés alapozta meg, igazán ismertté pedig az úzvölgyi magyar katonai temetőnek még a román szélsőjobb történetében is kirívóan visszataszító meggyalázása tette. E gondolatiság mellett végig, töretlenül kitartott, és a mostani elnökválasztási kampány során sem engedte el. A magyar kormány körbeudvarlását nem kísérte az erdélyi magyarság felé tett semmilyen gesztus, de még minimális vállalás sem. Persze ettől még hatalomra kerülve elvileg követhetne más politikát, hiszen ennél durvább köpönyegpörgetéseket is láttunk már a közép-európai, pláne a balkáni közéletben.

A kormánypárti nyilvánosságban Orbán Viktor tihanyi beszéde után gyorsan meg is jelent az a magyarázat, hogy a kormányfő valójában bölcs taktikusként csak előre felkészül arra az eshetőségre, ha Simion győz. Gesztusokat tesz neki, ezzel bebiztosítva, hogy hatalomra kerülve visszavesz a magyarellenességből. Jól hangzó szöveg, de sajnos illúzió.

Ezt ugyanis egyszerűen nem tehetné meg, mert az egész mozgalmának bázisát jelentő szélsőjobboldali közeg árulásnak tekintené, hiszen a román sovinizmus legfontosabb üzemanyaga a magyargyűlölet. Ha erről lemond, életképtelenné válik.

És akkor azokról még nem is beszéltünk, akik a második fordulóban szavaznak majd át Simionra. Őket ugyanis jelentős részben szintén a hungarofóbia veszi majd rá, hogy végül mellé álljanak. Kétségtelenül rengeteg voksot hoztak számára a rendszerkritikus szólamok, ám vasárnap már nem lesznek ott a szavazólapon a hagyományos román politikai elit képviselői, ellenfele, Nicușor Dan sem tartozik közéjük. Legfontosabb potenciális tartalékát a posztkommunista utódpárt szimpatizánsai, Ceaușescu és Iliescu árvái jelentik. Számukra ugyan az AUR tűnhet szélsőjobbosok és vallási fanatikusok kétes gyülekezetének, de a „magyarveszéllyel” szemben sokan közülük felsorakoznak majd mögéjük. George Simiont az elittel szembeni düh emelte fel ilyen magasra, de hatalomra a román társadalomban a radikális jobboldalon messze túlnyúló sovinizmus juttathatja. És csak addig maradhat ott, ameddig ennek a talajáról nem mozdul el.

Simion ≠ Fico és Vučić

A miniszterelnök tihanyi szavainak kormánypárti magyarázataiban vissza-visszatérő elem a korábban szintén magyarellenes politikát vivő Robert Ficóval és Aleksandar Vučić-tyal kialakított szövetségesi viszony, amely az utóbbi években megóvta kisebbségi nemzettársainkat a súlyosabb atrocitásoktól. Ez legalább részben igaz (bár a felvidéki és délvidéki hétköznapi valóság azért jócskán árnyalja ezt a képet), de ez a sovinisztaszelídítő mutatvány román viszonylatban aligha fog sikerülni.

Északi és déli szomszédunk vezetői ugyanis nem elsősorban az Orbánnal ápolt jó viszony miatt csavarták lejjebb a hungarofób szólamokat, hanem azért, mert ezeknek a harsogása politikailag már nem eléggé kifizetődő.

A szerb nacionalizmus fő ellenségképe az elmúlt évtizedekben nem a magyarság, hanem a horvátok, a bosnyákok és az albánok voltak. Vučić ebben az irányban változatlan hevességgel hadakozik (újabban egyre szorosabb és egyre nehezebben értelmezhető szövetségben a magyar kormánnyal). A magyarok az ellenséglistán (amelyet nemcsak Sheldon Cooper, de minden rendes soviniszta is gondosan vezet) hátrébb szorultak. (Azért húzósabb helyzetben a szerb elnök simán előkapta a vajdasági „szeparatista veszély” 80-as, 90-es években már agyonjátszott retróslágerét is.)

Ráadásul a Nyugat-ellenes tirádák ellenére Belgrádnak – legalábbis névleg – még mindig fontos stratégiai célja az EU-hoz való csatlakozás, e tekintetben pedig Budapest nagyon fontos ajánló és patrónus.

A szlovák sovinizmus bestiáriumában kétségtelenül a magyarok a legfélelmetesebb szörnyek – ám ezeket a rémmeséket ma már sokkal kevesebben veszik komolyan, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Ennek sajnos nem csak a közhangulat változása az oka, hanem a felvidéki magyarság demográfiai és politikai súlyának folyamatos csökkenése is. Az egyre fogyó és jelentőségét vesztő ellenséggel már nem lehet olyan hatékonyan riogatni. Fico pontosan tudja, hogy az Orbánnal ápolt politikai románcot ma már az ultranacionalisták nagy része sem tartja árulásnak.

Csakhogy romániai, illetve erdélyi viszonylatban a fenti feltételek egyike sem áll fenn. A magyarok lélekszáma ugyan itt is csökken, ám jelenlétük sokkal markánsabb, mint a Felvidéken vagy Délvidéken (két romániai megyében is jelentős többéget alkotnak), politikai erejük pedig a szomszédos országok közül itt a legnagyobb. Egy eperjesi szlovák vagy egy kragujevaci szerb valószínűleg bajban lenne, ha meg kéne neveznie a magyar pártot, de az UDMR (az RMDSZ román rövidítése) ismerősen (és sokak szemében gyűlöletesen) cseng Szucsáván vagy Craiovában is.

Mások a történelmi gyökerek is: a román sovinizmus számára lényegében születése pillanatától a magyarság az elsőszámú ellenség (persze a bolgárok, oroszok, szerbek, ukránok és sok más náció mellett, ahogyan az itt Ká-Európában lenni szokott.) Ami persze nem is csoda, hiszen 1918 előtt Magyarországon élt a legtöbb külhoni román, Trianon óta pedig Romániában él a legtöbb elszakított magyar. Ez a képlet Európa szerencsésebb régióiban sem lenne garancia a jó viszonyra, mifelénk pedig olyan méreg a két nemzet viszonyában, amelynek ellenszerét egy évszázad alatt sem találtuk meg. A mai Romániának az I. világháborút követő létrejötte óta egyik legfontosabb belső feszítő ereje a soknemzetiségű jellege, s e tekintetben első helyen a „magyarkérdés” áll.

A román politikai és értelmiségi elitet, a fegyveres erőket, a közigazgatást, a kultúrát, az oktatást és a társadalmat az akadémikusoktól a segédmunkásokig minden szomszédos országnál jobban áthatja a hungarofóbia. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden román magyarfaló bolond lenne, keleti szomszédunkban is sok nyitott gondolkodású, etnikailag toleráns ember él, és még több, akit ez az egész különösebben nem érdekel. Ám a többségben az elmúlt száz évben sikeresen ültették el, ha nem is a gyűlölet, de minimum a gyanakvás és szorongás magvait. Ezek pedig a soviniszta uszítás öntözése nyomán milliók lelkében szökkenhetnek szárba.

Simionnak tehát hatalomra kerülve még csak nem is kell rögtön adminisztratív intézkedéseket hoznia, jogokat megnyirbálnia ahhoz, hogy az erdélyi magyarság sokkal rosszabb körülmények közé kerüljön. Lesz épp elég hivatalnok, tisztviselő, rendőr, vagy épp munkahelyi vezető, aki felbátorítva érezheti magát, hogy egy-egy kiszolgáltatott magyarba rúgjon bele.

Nem engedjük el a kezeteket!

És épp ezért nagyon nem mindegy, hogy az anyaország milyen üzenetet küld Bukarestbe, Marosvásárhelyre, vagy akár Székelyudvarhelyre. Minél erőtlenebb a kiállás, annál bátrabbak lehetnek a román soviniszták, és bátortalanabbak a magyarok. Gyurcsány Ferenc 2004-es ámokfutása nem csak azért volt iszonyúan kártékony, mert a határon inneni és túli nemzetrészek közé vert éket, hanem azért is, mert az utóbbiakban azt a benyomást keltette, hogy már Magyarország sem áll ki mellettük.

Orbán Viktor tihanyi beszéde nem azért volt súlyosan elhibázott, és válhat történelmi léptékű vétekké is, ami elhangzott benne. Hanem sokkal inkább azért, ami kimaradt belőle: az a kitétel, hogy a két ország közt minden együttműködés nulladik feltétele az erdélyi magyarság békén hagyása. És hogy ezt árgus szemekkel fogják figyelni Budapestről. Ez a mindenkori magyar kormánynak egyébként is kutya kötelessége, de, amikor a román sovinizmus a hatalom kapuján dörömböl, akkor ezt jó hangosan és világosan ki is kell mondani.

A miniszterelnök ezt elmulasztotta, de a magyar társadalom még megteheti. És ez fontosabb is lehet, mint bármilyen politikai deklaráció. A civil szervezetektől és influenszerektől a sztárokon és celebeken át a hétköznapi emberekig mindenki kiállására szükség van. Ha van erdélyi rokonunk, barátunk, kollégánk, ismerősünk, most akár egy telefonnal, sms-el vagy chatüzenettel is jelezhetjük, hogy odafigyelünk rájuk.

Az esélylatolgatás, választási matekozás és taktikázás közben nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagypolitikai játszmák árnyékában emberek élnek és emberek félnek. Vasárnap a szomszédban magyarok százezrei követik majd késő estig vagy másnap hajnalig az elnökválasztás eredményét, akik közül sokan szorongva gondolnak arra, hogy másnap is ki kell lépniük az utcára, be kell menniük a hivatalba vagy a munkahelyükre. (Ez még akkor se biztos, hogy könnyű lesz, ha Simion végül alulmarad, hiszen ez a választás még így is a magyargyűlölet rég nem látott erődemonstrációja lesz.) Nekik üzennünk kell: nem engedjük el a kezeteket!

Az elmúlt négy évtized kevés igazán felemelő momentuma között volt, amikor a falurombolás, a forradalom, majd a marosvásárhelyi pogrom idején anyagi helyzettől, státusztól és világnézettől függetlenül szinte az egész ország összezárt az erdélyi magyarság mögött. Rémálmunkban sem hittük volna, hogy erre újra szükség lehet, de ez a lidércnyomás most legalább alkalmat ad arra, hogy ismét előkotorjuk a jobbik énünket. Ha megvan még.