Április végéig még megtekinthetjük drMáriás – polgári nevén Máriás Béla – Munkácsy Mihály-díjas festőművész, író, zenész, énekes, a Tudósok zenekar frontemberének retrospektív kiállítását az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézet négy szintjén Éljen a diktatúra! címmel.
A tárlat a művész 60. születésnapjához és a Tudósok zenekar 40 éves fennállásához kapcsolódik, és egy különleges, exkluzív album kíséri, amelybe a kiállítás megtekintése után bele is lapozhatunk. A tárlaton tematikus blokkokban bontakozik ki a nyolcvanas évek vajdasági undergroundjától egészen a kortárs politikai szatírákig ívelő életmű, és eljut az „Orbán-szentély” és a „Magyar Péter játszótere” című termekig, amelyek egyben a kiállítás utolsó állomásai. Az egyik teremben egy szavazófülke is található a nemzeti konzultációkra emlékeztető kérdéssel. „Egyetértesz-e azzal, hogy a következő négy évben, vagy akár mindörökre mi legyünk hatalmon a te legnagyobb szerencsédre minden elszámoltathatóság és felelősségre vonás lehetősége nélkül.” A „Kérjük, húzd alá a kívánt választ!” felszólítás után kizárólag egy „Igen” látható, a sorok között lehet csak nemet mondani.
A tárlat bemutatja a művész kamaszkori punk szabadságérzetből táplálkozó korai munkáit is, amelyek a graffiti nyers energiáját ötvözik barlangrajzszerű jelképiséggel. Külön rész foglalkozik a papírcsipke képekkel, amelyek kifinomultságukkal, érzékenységükkel és poétikai tartalmukkal gyökeresen eltérnek a harsány színvilágú, gyerekrajzokat idéző korábbi munkáitól. Bemutatásra kerülnek a legújabb festmények is, és egy válogatás a művész legkritikusabb, legnépszerűbb politikai témájú munkáiból.
A kiállítás négy szintet foglal el, melyek között egyre nehezebb a közlekedés a meredek kőlépcsősorokon, de garantáltan megéri. Viszont legalább három órát érdemes szánni rá, hogy pihenhessünk közben, és hogy a politikusokról, celebekről, művészekről szóló szatírák melletti rövid írásokat is elolvashassunk, amelyek szarkasztikus, fanyar humorukkal emelik meg a vizuális élményt. Csak néhány példa a címeket felsorolva: „Orbán Viktor megkereszteli Baby Yodát az európai parlamentben”, „Ferenc pápa, Teréz anya és II. János Pál Erdő Péter pápai alkalmasságáról egyeztet Max Ernst műtermében”, „Árad a Tisza, Magyar Péter aura farmingolva szörföl rajta Hokusai műtermében”, „Orbán Viktor álma – Ursula Von Der Leyen Frida Kahlo műtermében”, „Mészáros Lőrinc szarkával Chagall műtermében”, „Az elnök magányos kedvessége – Áder János megmossa Áder János lábát különböző Áder Jánosok társaságában”. Ezeken a képeken drMáriás híres művészek stílusait megidézve helyezi szimbolikus, abszurd helyzetekbe „hőseit”.
A különböző korszakok és termek részletes ismertetését kihagyva, a választások közeledtével, önkényesen az Éljen a diktatúra! körüli politikai és társadalmi jelenségekre koncentrálnék, amelyek akarva-akaratlanul a kiállítás középpontjába helyeződnek. Maga a kiállítási anyag is drMáriás írásos elmélkedésével kezdődik a diktatúráról, amelyből kénytelen vagyok ideidézni néhány mondatot:
„Diktatúrában születtem. Tito diktatúrájában. Sokáig nem is tudtam, hogy az. Mert annyian szerették, és úgy gondolták, hogy annál nem is lehet semmi jobb. És egyeseknek igazuk volt.
Ma is diktatúrában élek. Orbán Viktor diktatúrájában. Sokáig nem is tudtam, hogy az. Mert annyian szeretik, és úgy gondolják, hogy annál nem is lehet semmi jobb. És egyeseknek igazuk van.
Diktatúrában fogok meghalni. Valakinek a diktatúrájában. A valós választási lehetőségek hiányának a diktatúrájában. A történelmi sebek, a gyűlölet, a naivitás és a remény diktatúrájában. És sokan fogják szeretni, és úgy gondolni, hogy annál nem is lehet semmi jobb.
És egyeseknek igazuk lesz.
Mert a félelem és az ígéretek diktatúrájában fogunk mindig is élni. Szeretem a diktatúrát! Én már nem tudok mást remélni, másban gondolkodni, másért kiáltani. Mert magam is a diktatúra része lettem.”
Minden terem, korszak és annak motívumai, a Tudósok zenekar „kicsi szentélye”, a folyamatosan szóló zene, amely termenként változik, az AI-videók, a politikusokról és művészekről festett szatirikus képek mind-mind arról mesélnek, hogy nincs menekvés, ebben élünk, ebbe születtünk bele. Közben a közszereplők, a politikusok, sőt még a művésztársadalom is gyűlölködve fröcsög, a kommentszekcióról nem is beszélve. Aztán vannak az önjelölt megmondóemberek, akik mindkét oldalon megmondják a tutit, számon kérnek, vádaskodnak, kinyilatkoztatják az egyetlen követendő utat, és ha nem azon jársz, kirekesztenek.
A művész nyitottsága, iróniája, humora gyógyír ezekben a napokban. Közhely, hogy a nevetés felszabadít, hogy segíthet, akár abban is, hogy felfogjuk, mennyire hiányoznak a tévéből a kabaréműsorok, a közéletből a humor, a karikatúra, nem beszélve a vitakultúráról. Szívesen néznék például vitaműsorokat „ellenséges táborba” tartozó politikusokkal és művészekkel. Kíváncsi lettem volna például egy Nagy Ervin–Vidnyánszky Attila vitára, de mivel Nagy Ervin ezt egy Magyar Péter és Orbán Viktor közötti vitától tette függővé, ez valószínűleg sosem fog megvalósulni.
És egyébként is,
merjünk nevetni a „hőssé lett” Magyar Péteren és a mellette teljes mellszélességgel kiálló Nagy Ervinen, mert a másik oldalon meg ott van Orbán Viktor és hűséges „udvari” színésze, Eperjes Károly. Merjünk nevetni azon, hogy a forradalmi hevület és a fanatikus elköteleződés, amely most jellemzi az ellenzéket, milyen kísértetiesen hasonlít az Orbánt 2010-ben megválasztó tömeg hiszékeny fanatizmusához, és próbáljunk nem hinni a politikusokban, hanem úgy tekinteni rájuk, mint amik, egyszerű tisztségviselőkként, de semmiképpen sem hősökként vagy megmentőkként. A nevetni tudáshoz egyfajta kritikus hozzáállás szükségeltetik, és ez a kiállítás sokkal inkább segít feleszmélni, komplexebben látni az eseményeket, mint egy újságcikk vagy politikai témájú beszélgetés (manapság melyik beszélgetés nem az?).
Üdítő volt látni a kiállításon napjaink két meghatározó politikai szereplőjét, Orbán Viktort és Magyar Pétert kifacsart, eszement helyzetekben, nem beszélve a róluk készült AI-videókról, ahol Orbán Viktor balett-táncosként könnyekig meghatja híveit, Magyar Péter pedig szőrős mellkassal, fegyverrel, westernhősként és szexszimbólumként is funkcionál. A Magyar Péter-teremben, melynek címe „Magyar Péter rárúgja a magyar rendszerváltások temetőjére az ajtót és keményen bemutat Polke műtermében”, drMáriás a „hős” Magyar Pétert örökíti meg attól a pillanattól kezdve, amikor bajtársi szövetséget köt Nagy Ervinnel, aztán altatót énekel Orbán Viktornak, majd cowboy-párbajra áll ki vele, később lázadóként zászlót lobogtatva hősiesen menetel, aztán Menczer Tamás megtámadja, Ursula von der Leyen pedig meggyógyítja, és az egész odáig eszkalálódik, hogy „aura farming”-szörföl a tengerré áradt Tiszán.
Az Orbán Viktor-terem címe „Orbán Viktor tripla Popeye-ként megalapítja a Digitális Polgári Köröket Jeff Koons műtermében”. A leírás felteszi a kérdést, hogy nevezhetjük-e tájképfestészetnek azt, ha portrét festünk Orbán Viktorról, hiszen a mai tájképfestészet tárgya nem is lehet más, mint Orbán Viktor, mert mindenhol őt látjuk. Az egyik képen Orbán Viktor Jézus Krisztusként jelenik meg Leonardo Utolsó vacsorájának parafrázisán, aki kézmosásra tanítja a Covid-járvány idején a világ vezetőit és honfitársait. A migrációs kérdést pedig úgy oldja meg, hogy megkereszteli Baby Yodát az Európai Parlamentben, így már nem idegen tőlünk. Gustav Klimt csókjában II. Erzsébettel láthatjuk, ahogy a szerelmük feltámasztja a monarchiák világát, de feltűnik Brüsszel imperializmusa ellen küzdő harcosként és a kommunizmus ellen harcoló Popeye-ként is.
És valahogy a kiállítás végén felszabadulunk a nyomás alól, hogy politikusainkat komolyan vegyük, és ez kimondhatatlanul jólesik és szükségszerű is.
Borítókép: drMáriás: Bajtársi vacsora Leonardo műtermében / forrás: drMáriás Facebook-oldala
Bejelentkezés