Szabó Róbert Csaba legújabb, Pokoltó című regényének kiindulópontja az 1977-es bukaresti földrengés, innen tekintünk vissza a múltba, a főszereplő fiatalkorának emlékezetes és olykor traumatikus eseményeire, a világtörténelem borzalmaira, és a természeti katasztrófákra, amelyek szélsőséges helyzetekbe sodorják a regény hőseit, így óhatatlanul kibomlik személyiségük, és betekinthetünk gondolkodásmódjuk és érzelmi világuk rejtett zugaiba is.
Szabó Róbert Csaba Pokoltó című regényének főhőse, Ila az 1977-es bukaresti földrengés idején éppen válás előtt áll. A hetvenes évek Romániájában, a Ceaușescu-korszakban, az abortusztilalom idején a válás nem volt annyira elfogadott esemény, mint manapság. Hogy el tudjanak válni, a férj bolondokházába vonul, amire olyan következetesen és lelkesen készül, mint egy esküvőre, persze ez szándékos túlzás a szerző részéről, mert ilyesmire azért akkoriban sem volt szükség. A földrengéskor azonban Ila férjét átszállítják máshová, így sokáig nem találja, nem is tud beszélni vele, de amikor hosszú keresés után mégis rábukkan, kiderül, hogy kezelést kapott, amiből időbe telik majd felépülnie. Közben Eller Gizi, akit Ila még kislánykorában ismert meg Pokoltón, az öregek otthonába hívja, és arra kéri, intézze el neki, hogy a halála időpontja 1944 legyen. Eller Gizi története nem lineárisan ugyan – mert a szerkezet mozaikos, ugrálunk időben és térben is –, de szépen, lassan kibomlik, és egy végtelenül izgalmas életúttal és személyiséggel ismerkedhetünk meg.
Somlyói Eller Gizella valós személy, ő volt az első erdélyi újságírónő, aki ráadásul társadalmilag érzékeny témákkal foglalkozott, például nőjogokkal, ami akkoriban még egyáltalán nem volt a közbeszéd tárgya. Írt egy riportsorozatot egy, a feleségét súlyosan bántalmazó férfiről, aki aztán becsületsértési eljárást indított ellene, és az egész ügy nagy port kavart akkoriban. Férje rábeszélte, hogy hagyjon fel az újságíróskodással, mert riportjai miatt egy év alatt annyi sajtópert akasztott a nyakába, hogy már alig tudta cipelni a terheit. Férje és a lap vezetőségének tanácsára abba is hagyta az újságírást, és illatszerboltot nyitott Brassóban. A bolt csődbe ment, a férj pedig állítólag egy tervezett napilap előfizetéseinek összegéből automobilt vásárolt, és Párizsba utazott. Eller Gizit nem vitte magával, ő Kolozsváron próbált életben maradni, de aztán elvált férjétől, és visszaköltözött Szilágysomlyóra, a Szőlő utca utolsó házába.
Mindezt csak azért említem, mert a történet így, ahogy van, belekerült a regénybe. Érdekes – és a regényben szintén központi téma – Eller Gizella elhalálozásának éve, ami bizonyos feljegyzések szerint 1944. A szerző hosszas kutatás után rábukkant a születési anyakönyvi kivonatra, ahol halálának pontos időpontjaként 1972. július 9-e van megjelölve. A szerző tehát Eller Gizi titkainak nyomába ered, és mindezt egy kitalált női sors, Ila életútján keresztül teszi, aki szintén súlyos titkot hordoz a lelkében. A szerző Eller Gizelláról írt cikke a Transtelexen jelent meg, én is ebből informálódtam, de a regény és a cikk elolvasása után is megmaradt a kíváncsiságom Eller Gizi különös életútja iránt, hiszen a szerző nem ad magyarázatokat, inkább csak találgat, fantáziál, és meghagyja a titkot titoknak. Ez egy nagyvonalú gesztus, ha arra gondolok, hogy mennyire vágyjuk a magyarázatokat, amikor azt gondoljuk, hogy jó, jó, izgalmas ez a titkolózás, de a könyv végén azért derüljön már ki az igazság. Itt nem derül ki semmi, és ami kiderül, az sem biztos, hogy igaz. Egyszerűen azért, mert az emlékezés megcsalhatja az embert, főleg akkor, ha valamilyen mélyen eltemetett traumáról van szó.
A főhőst kislánykorában az anyja Pokoltón hagyja egy idegen nőnél, aki mostohaként bánik vele, szidja, dolgoztatja, kihasználja. Eller Gizi, akit akkoriban ismer meg, anyja helyett anyjaként bánik vele. Eller Gizi úgy tudja, hogy Ilát megerőszakolták, aztán egy ollóval leszúrta a férfit, és később a babát a Pokoltóba ölte. Ezt a történetet meséli el később titokban Ila férjének, Lacinak, akinek a lelkére köti, hogy soha ne mondja el Ilának, hogy tud róla. Ilának meg azt tanácsolja, hogy soha ne mondja el a férjének, hogy mi történt vele. Hogy Gizi mindezt miért teszi, nem tudjuk meg soha. Ila sem az erőszakra, sem a gyilkosságra nem emlékszik, csak arra, hogy meghalt a babája, aki a férjéé volt. Az igazság sosem derül ki, a szerző tudatosan lebegteti a történetet. Ha Ilát valóban megerőszakolták Pokoltón, akkor, tekintve Eller Gizella újságírónő tevékenységét, aki a valóságban is egy bántalmazó férfiről írt riportsorozatot, a regényben is egy bűntény „tanújává” válik. Viszont ha eljátszunk a gondolattal, hogy az erőszak és a gyilkosság nem történt meg, és minden úgy van, ahogy Ila emlékszik, hogy a meghalt gyerek a férjéé volt, akkor hogy hihette azt, hogy el tudta titkolni a férje elől, hiszen a férjnek látnia kellett, hogy a felesége terhes. És ha nem is erőszakból és nem is a férjétől született a gyerek, akkor kitől és mikor? Vagy nem történt meg az egész, és csak a főhős sötét fantáziája szülte ezt a vérfagyasztó történetet a pokoltói magányban, amikor már a „mostohája” is elhagyta? De miért mondana egy ilyen hátborzongató történetet fogadott lányáról Eller Gizi a szerencsétlen férjnek, ha nem igaz? A szerzői szándék mindenesetre eredményes, mert válaszok hiányában a történet bennünk marad, gondolkodunk róla.
Ezt a balladisztikus, traumákkal és katasztrófákkal sújtott eseménysorozatot feltűnően egyedi nyelven jeleníti meg a szerző, ellensúlyozván a szörnyűségeket. Ugyanis van itt földrengés, árvíz, bombázás, a második világháború borzalmai, zsidóüldözés, gettó, abortusztilalom, bolondokháza. Mégsem érezzük sokkolónak, és megkockáztatom, talán még borzalmasnak sem, mert olyan gyönyörű nyelv szövi körül ezeket a jeleneteket, hogy néha megfeledkezünk róla, mit is olvasunk valójában. Például éppen a nemi erőszak leírásánál.
„Ekkor éreztem, hogy a bokámat lágyan átnyalábolja valami, egy puha tenyér vagy langyos víz selymes simogatása. Ahogy lenéztem, csavarodó indát láttam átfonódni a lábszáramon. Toppantottam, amire az indaszár meglazult, hogy aztán a következő pillanatban még szorosabb hurokban kapaszkodjon belém. Lehajoltam, a kezemmel tépni kezdtem a kacsokat, de nem segített, az indák újabb rohamot indítottak, miközben éreztem, hogy nemcsak szorítanak, hanem húznak is, és végül ledöntöttek a lábamról. A padlón fekve láttam, hogy minden irányból szőlőhajtások nyomulnak felém, fölkúsznak a karomra, a vállamra, a csípőmre. Kapálóztam, rúgtam, és sikerült kiszabadulnom egy pillanatra a szorításból. A zsebemből előhúztam a félkarú ollót, és azzal téptem, vagdostam tovább az indákat. A folyosó végén, az utolsó kabin ajtajában Jónást pillantottam meg. Állt és nézett. Kiáltani akartam, de mint mindannyiszor máskor is, a jelenléte megbénított. Tudtam, hogy nem fog segíteni, és már a szőlőindával sem bírtam harcolni. Jónás megindult felém. A kacsok, levelek, vesszők, hajtások félrehúzódtak előle, ahogy hozzám sétált.”
Igazi „perverz” kíváncsisággal, csemegeként olvastam a bombázás, az árvíz vagy a földrengés érzékletes, megdöbbentően hatásos leírásait is, amelyek nyelvileg mind kifejezetten szépek.
A balladisztikus hangulathoz is jól illeszkedik, és Ila kislánykori határtalan képzelőerejének bizonyítéka is lehet a hegyekben bujkáló sárkány, amit csak ő lát. Ez a mesei elem tulajdonképpen mindent megkérdőjelez. Mert ha a főszereplő sárkányt lát, akkor vajon mi igaz abból, ami történt vele? Mi a képzelete szüleménye és mi a regény valósága? Egyébként is folyton szembetalálkozunk ezzel a kérdéssel, mert nemcsak Eller Gizella életének valós eseményei keverednek itt a képzelőerővel, hanem a földrengés, a háború, az árvíz és a Szőlő utcai ház valósága is meg van merítve a fantázia világában. De mennyi helyet hagy a regény a fantáziának az emlékezés terén? A valós életben is állandóan lyukakat tömünk ki a képzeletünkkel, amikor emlékezünk, és ilyen értelemben folyton átírjuk a történetünket, aztán amikor elmeséljük, ez még tovább módosul. Vagyis hiába tudjuk, hogy a földrengés leírása a regényben a 77-es bukaresti földrengés tapasztalatain alapul, mégsem gondolhatjuk, hogy igaz, mert a valóságban is mindenki másként élte meg, másként emlékezik, vagyis valahol ugyanolyan fantáziavilág az egész, mint a főhős sárkánya.
Mindezek mellett olvasás közben elgondolkodunk azon is, hogy mi a szerepe és helye az embernek a katasztrófák idején. A regény azt sugallja, hogy védtelenek, árvák és szinte naivak vagyunk, hogy inkább csak sodródunk az eseményekkel, amelyeknek még megtippelni sem tudjuk a kimenetelét, de a végsőkig reménykedünk, hogy a szerettünk mégsem halt meg, hogy megtaláljuk, hogy újraépítjük, és hogy mostantól majd minden másképp lesz. Hiába történik meg minden újra és újra a történelem folyamán, mi hisszük, hogy ebbe a hibába többet nem esünk bele, többé nem lesz holokauszt, vérengzés, háború, és pontos számításokkal, az építkezés forradalmasításával képesek leszünk kivédeni a földrengéseket is. Aztán mégsem.
Viszont katasztrófák idején a lélek képes kinyílni egy ismeretlen mező felé, ahol észreveszünk olyan dolgokat is, amelyekre korábban sohasem figyeltünk volna fel. A regényben azt látjuk, hogy az egyes ember semmilyen befolyással nincs és nem is volt ezekre az eseményekre, csak elszenvedője és kiszolgáltatottja a történéseknek. Ez egyfelől igaz, másfelől egyáltalán nem. Eller Gizinek például – a valósnak és a regénybelinek is –, valamilyen oknál fogva sikerült még a halálának időpontját is megváltoztatnia. Hogy miért? Csak találgathatunk. És mint ahogy a szerzőt is megihlette, az olvasót is még sokáig izgatni fogja, hogy mi sarkallhatott arra egy embert, hogy még életében úgy érezze, valójában már sokkal korábban meghalt.
Borítókép: 1977. március 5., Nicolae Ceausescu román pártvezető a Bulevardul Gheorghe Magherun az egy nappal korábban történt földrengés után / fotó: AFP
Bejelentkezés