Nagy Dénes Kurtág-töredékek című dokumentumfilmje Kurtág Györgyről érzékeny, szép, néhol kíméletlen, mindenesetre nem egy tipikus portréfilm, szerencsére. Így a film nemcsak azoknak nagy élmény, akik ismerik és szeretik a Kurtág-életművet, hanem azok számára is, akik még nem találkoztak a zenéjével, sőt, talán azok számára a legérdekesebb.
Az utóbbiak táborába tartozom magam is, viszont a film hatására eldöntöttem, hogy megismerkedem Kurtág György világával. Olyan izgalmas és nagy hatású művész portréja rajzolódik ki előttünk, hogy kénytelenek vagyunk bevonódni. Érezni, hogy ez az életmű kihagyhatatlan, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette. De a film úgy is hatással van az emberre, ha nem vesszük figyelembe, hogy egy zseniális és körülrajongott zeneszerzőről van szó.
Az első képsorokon egy idős férfi ül háttal, a zongora fölé hajolva, és halkan beazonosíthatatlan hangokat pötyög. Egy nő enni hívja, de nem mozdul, aztán egy másik nő érkezik, aki a legújabb kottákat keresi, de a bácsinak láthatóan fogalma sincs, hol lehetnek. Ezen a ponton egy pillanatra meghökkentem, mert azt hittem, egy félig-meddig szenilis, valaha volt nagy zeneszerzőről fogok dokumentumfilmet nézni, és előre unatkozni kezdtem, hogy biztos tele lesz visszaemlékezésekkel, archív felvételekkel, sőt már azon morfondíroztam, hogyan lehetne kibújni a megnézése alól, amikor kiderült, hogy a bácsi nem szenilis, és az archív felvételek is ritkák, viszont mindig hangsúlyosak, szimbolikusak. Aztán meglett a kotta is, és onnantól kezdve épülni kezdett egy kiszámíthatatlan, mégis megkomponált, csöndekkel tűzdelt, óriási katedrális, amivé Kurtág az életét emelte, és amit Nagy Dénes pontosan, valósághűen és kegyetlenül mutat meg. Kegyetlenül, mert Kurtág kegyetlen önmagával és másokkal is, de ez inkább valamifajta igényt jelöl, ami elől a jelenlétében senki sem menekülhet.
Olyannyira nem, hogy képes neves, tehetséges zenészeket egy pillanat alatt frusztrálttá tenni az instrukcióival vagy akár csak a jelenlétével. Indulat, hidegség, undor és bujkáló megvetés érzékelhető a rezdüléseiből, amikor a próbákat nézi. De van benne gyengédség, szeretet, bölcsesség és megértés is. Mindenesetre felkavaróak azok a jelenetek, amikor a zenészeket instruálja. Például Steven Isserlist, aki úgy csüng a szavain, mint gyermek az édesanyja csecsén. Ez megható, és egyben taszító is, hiszen mindig kérdéses, meddig egészséges rajongani valakiért (ha egyáltalán), és olyan mértékben adni a szavára, hogy aztán egy negatív értékeléssel a porba sújthassa az embert. És nem Isserlis volt az egyetlen, akinek kidomborodtak a nyaki erei, vagy úgy befeszült és megnyúlt az arca az instrukciók hatására, hogy az volt az érzésem, menten elájul.
Kurtág arcán is jól látszik minden. Csodálatos, sokkoló, néhol meg félelmetes, amit ez az arc kifejez. Az egész életét elmeséli úgy, hogy szinte meg sem szólal. Az arca, ahogy a saját zenéjét hallgatja próba közben. Az arca, amikor Víkingur Ólafsson, a világhírű izlandi zongorista Mozartot játszik neki. Az arca, amikor a kis tetőtéri ablakon át a felhőket nézi és a feleségére, Mártára gondol. Mégis, ami a leginkább belém égett, ahogy a saját zenéjét hallgatja a próbákon, és küzd, és mondja, és próbálja a zenészeket rávezetni a lényegre, de mintha mindig elégedetlen volna, mintha mindig mindenki távol esne a tökéletestől, attól, amit elképzelt, amit belül hall. Az sugallja, hogy ami benne van, azt csak ő maga tudná minden elemében, tökéletesen megmutatni, ez pedig tragédia, mert ez nyilvánvalóan lehetetlen.
Nem tudom eldönteni, hogy miért látszik minden Kurtág, Isserlis vagy Ólafsson arcán. Ha közel megyünk embertársainkhoz, és igazán figyelünk, vajon mi is megláthatjuk az átsuhanó gondolatokat, vagy Nagy Dénes és stábja jelenléte és figyelme kellett hozzá, hogy ezek a pillanatokat megteremtsék? Az biztos, hogy az alkotók lankadatlanul figyeltek, kíváncsian és tisztelettudóan, soha nem tolakodóan. Egyetlen pillanatra sem érezni éhes kíváncsiskodást, erőltetett sztorihajhászást. Talán ettől olyan különleges ez a film.
Szimbólumaiban is mérsékelt, pedig folyton felhők úszkálnak, és a tenger is állandóan hullámzik, ami leírva közhelyesnek hathat, de ebben a filmben egyáltalán nem az, hiszen mélyen és elválaszthatatlanul kapcsolódik Kurtághoz, ugyanis a BMC (Budapest Music Center) egyik vendéglakásában lakik, ahol csak egy tetőablak van, és onnan csak a felhőket látni. A felhőkhöz kapcsolódik Kurtág egyik legszebb vallomása néhai feleségéről, Mártáról. Ez a naivnak tűnő, szinte gyermeteg vallomás, ami más környezetben, más szájából akár nevetségesnek is hathat, itt mélyen megérinti a gyanútlan nézőt. Mindez a kínosság határát súroló, hosszú csönd után következik be.
A film előzetese:
Hasonlóan gyönyörű az is, amikor arról beszél, hogy az édesanyjával azért volt jó négykezesezni, mert egy-egy pillanatra összeért a könyökük. Mintha csak erre volna kihegyezve minden, hogy megérintsük valahogy a másikat, és ha nem a könyökét, akkor a lelkét, vagy a kettőt egyszerre. Ólafsson is arról beszél, hogy amikor elkészült a Kurtág-lemezzel, és elküldte neki, hogy hallgassa meg, Kurtág azzal hívta fel, hogy nagy baj van, mert nincs kép Ólafsson feleségéről az albumban, erre ő fellélegzett, de a mester figyelmeztette, hogy nem viccel, ez tényleg komoly probléma. Azt az embert látjuk, aki a házasság gyakorlatinak tűnő, gesztusértékű, de elhanyagolhatatlan részeire is figyel. Ezek a szeretetkörök, de ott vannak a lelkiismeret-furdalás, a fájdalom, a gyász, a kegyetlenség körei is, amikor csak döfködi a ceruzát a papírba, ökölbe szorított kézzel. Ebből lesznek egyszer csak a hangjegyek, aztán a zene. És egyébként is, Kurtág láthatóan tele van érzelmekkel, szinte kibírhatatlan hőfokon ég folyamatosan.
Van még egy jelenet a vége felé, amit kiemelnék, amikor Kurtág zongorán gyakorol, és a fia (ifj. Kurtág György) leállítja, hogy ez nem jó, ez rossz, de ő csak játszik tovább. Talán ez az egyetlen olyan jelenet, ahol Kurtág szerencsétlen öregemberként mutatkozik meg előttünk, ahol végre valaki őt is instruálja, és valakinek éppen az nem tetszik, amit ő csinál. Ez a felállás csak ebben a relációban képzelhető el, mert a zenei világ szinte hajlong előtte, mint szélben a fűszálak, imádják és félnek tőle egyszerre. Üdítő és megrendítő, hogy végre kiderül, ő is csak egy ember: apa, férj és nagypapa, és nem is tévedhetetlen. Aztán feloldódik kicsit a feszültség, hiszen továbbra is kitartóan játszik a zongorán, mire a fia egyszer csak azt mondja, hogy ez viszont szép, ez most gyönyörű.
Holnap este Víkingur Ólafsson Kurtág-darabokat, valamint Kurtág-féle és saját Haydn- és Bach-átiratokat játszik a Müpában. Péntek este az egykori Kurtág-tanítvány, Keller András vezette Concerto Budapest ad ünnepi Kurtág-koncertet ugyanott – világklasszis szólisták (Maria Husmann, Pierre-Laurent Aimard, Szűcs Máté, Fenyő László) közreműködésével.
Borítókép: Kurtág György / fotó: Mozinet
Bejelentkezés