Bandar-Abbász. Robbanás. Lángok. 6000 konténer. 57 halott. Több mint ezer sebesült. Én pedig épp Budapesten ültem egy kávézó ablakánál, azon töprengve, hogyan optimalizálhatnám a következő negyedéves exportot. Nem mondom, hogy nem voltak előjelek, de a katasztrófák ritkán szólnak előre. A hírt nem a CNN-től kaptam: egy perzsa nyelvű, remegő telefonos videó érkezett WhatsAppon. Aztán még egy. Egyre több láng, egyre több füst, egyre több kérdőjel. „Ez hol van?” – kérdeztem vissza. „Bandar”, jött a válasz. Pontosabban: Shahid Rajaee kikötő – Irán legnagyobb tengeri kapuja, ahol az ország konténerforgalmának 85–90%-a zajlik. És itt állt 15 konténerem, tele iráni gyártású polimerekkel, úton egy harmadik ország felé.
Április 26-án, délben egy hatalmas robbanás rázta meg a kikötőt. Az iráni média mélyen hallgatott, de a közösségi oldalakon szabadon terjedtek a videók, hangfelvételek, találgatások. Ammónium-perklorát, rakéta-üzemanyag, emberi hiba, szabotázs, túlterhelt rakodózóna – mindenki mást mondott, senki nem tudott biztosat. A valóság valahol a spekulációk és a hallgatás között lehetett. A kár több mint 5 milliárd dollár, a kikötő napokra leállt, és Irán import-exportja megfagyott.
Az én tavaszi kereskedelmi stratégiám szó szerint füstbe ment. A tizenöt konténerem nagy része lángok martaléka lett, a maradék pedig inkább egy félresikerült kísérletre emlékeztetett. Ezek az iráni polimerek háromszög-kereskedelemben voltak, ez egy bevett módszer a régióban, ahol a logisztika így tud csak működni. Külső szemmel Irán piaca zártnak és nehezen átláthatónak tűnhet, de ipari szinten komoly lehetőségeket rejt. Egy ekkora katasztrófa azonban pillanatok alatt keresztülhúzhatja hónapok munkáját.
Ami engem illet, hét éve élek Iránban. Tanulni jöttem: ösztöndíjjal, kíváncsiságból, és nem kevés idealizmussal. Amikor mások a diplomájukkal hazautaztak, én maradtam. Nem kalandvágyból vagy dacból, hanem mert hittem benne: itt olyasmit lehet építeni, amit máshol nem. Magyar nőként, európaiként a nehéziparban helytállni Iránban ritka – szinte statisztikai kivétel vagyok. Egy olyan országban dolgozom, ahol az asztalnál a tárgyalófél gyakran a mellettem ülő férfira néz, mert őt hiszik döntéshozónak. Amikor kiderül, hogy én vagyok az, csend lesz, és meglepett tekintetek.
Itt nincs kiszámíthatóság. Egy üzlet nem egy ajánlattal kezdődik, hanem a negyedik csésze teánál. A „holnap” inkább hangulatjelzés, mint időpont. A szerződések papíron...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.