Vannak olyan színészek, akiknek nem tudnánk megmondani a nevét, de valahogy minden jó filmben ők játszanak. Nem sztárok, de egy korszak védjegyei. Művészetük megkerülhetetlen. Garanciát jelentenek a minőségre. Ugyanígy vannak zenészek, akik soha nem fognak stadionokat megtölteni, sohasem lesznek mindenki kedvencei, nem az ő dalaik válnak ikonikussá. De valahogy mégis velük dolgoznak azok, akik képesek minderre. És ha meghallgatjuk ezeknek a háttérembereknek a lemezeit, nem tudjuk nem észrevenni, mennyi inspirációt merítettek a híresebb barátaik, kollégáik az ő zeneiségükből.

Ilyen ismeretlen mester Chris Goss is, akinek zenekara az A38 színpadát túrta fel tegnap. Kicsit nagypapásan, az igaz.

A Queens of the Stone Age egy óriási olvasztótégely. Ha valakinek a rockról kellene beszélnie, a legjobb kiindulópontot Josh Homme és zenekara adná neki. Sokfelé el lehet jutni általuk, Dave Grohlon, Alain Johannesen és Mark Laneganon keresztül a grunge-ig, a klasszikus rockig (ZZ Top, Black Sabbath, Judas Priest, Led Zeppelin), az Eagles of Death Metalig, Jack White-ig, vagy az olyan előadókig, mint Iggy Pop vagy PJ Harvey. Tényleg érdemes megfigyelni, kik fordulnak meg a kaliforniai sivatagi rockerek körül.

Ennek a csillagrendszernek az egyik legfényesebb csillaga Chris Goss amerikai producer és zenész, akinek saját zenekara a Masters of Reality (magát a nevet a Black Sabbath-tól kölcsönözte). Chris Goss volt a producere olyan lemezeknek, mint az összes Kyuss, a Screaming Trees csúcsalbuma, a Dust, persze a QOTSA első klasszikus lemezei, és dolgozott a Stone Temple Pilots-szal, az UNKLE-lel, a Culttal. Hosszan lehetne sorolni.
 


Ha az ember belecsúszik ebbe a nyúlüregbe, tényleg azzá a mémmé válik, amikor a srác üvöltve magyaráz az unott fejű lánynak egy házibuliban.

Kit érdekel, hogy a Masters of Reality első lemezén a Ginger Baker dobolt a Creamből? Nyilván ez keveseknek mond bármit. És ez a tegnapi Masters of Reality nézőszámából is kiolvasható. Negyed házzal, alig száz ember előtt (pultosokkal) adtak egy magukhoz képest átlagos koncertet.

Nyilván nem az év koncertje volt, ahhoz kellett volna még sok ember, jobb hangulat, rajongók, több értő fül. Talán sokba is került a jegy (sokba került). Mindenesetre a zenekaron nem múlt semmi. Azoknak a keveseknek, akik ott voltak, úgymond megtörtént az esemény.

Chris Goss zenéje egyszerre QOTSA-szerű (ez persze fordítva van inkább) fuzzos repetitív riffekből építkezik, amire különleges, bizarr, groteszk dallamokat épít, máshol tradicionális, blues-os vagy rock and rollos, Pink Floyd-os, Bowie-s, nagyon sokszor Beatles-es, vagy épp ki mit lát bele. De mindezen összetevők alapja, a lényeg az az egy egyszál gitárral eljátszható dal, aminek van eleje és vége, verze-bridge-refrén, a régi iskola. Ezek a dalok akár lehetnének slágerek is, mert fogósak, visznek, utaztatnak, de nem slágeresek, túl sok bennük a sötét pszichedélia, az álomszerű furcsaság.
 


A koncerten a 68 éves főhős sajnos végig ült (valamiféle gerincproblémája miatt), a mozdulatai bizonytalanok voltak, le is fogyott talán, de a tekintete nagyon is élt, éteri hangjára és erőlködésmentes gitározására nem lehetett panasz. Mesterien vezényelte a nemzetközi brigádot, akik a profinál jobban, magától értetődően minden jelen lévőt iskolázva tették a dolgukat. Goss viccelődött, hogy idén tavasszal kiadtak egy lemezt tizenhat év után, a csodálatos Archert, de ez kit érdekel, mondta ő, hiszen még vagy ötvenezer másikat is kiadtak a tavasszal.

Hát, például engem. Ha még négy napig játszották volna a dalaikat, akkor sem tágítottam volna a színpad elől.

 

 

Borítókép: Chris Goss / forrás: mastersofreality.com