Alma és vascső – mit keresünk mi a Nyugat nyomában?

Orbán Viktor megint ígért valamit az MCC Feszten: még 4–6 év, és utolérünk valamit. A szokásos most már tényleg csak egy utolsó hajrá-hangulatban. Már csak egy kicsit kell kibírni, még egy választást, még egy megszorítást, még egy pedagógust, aki külföldre megy mosogatni. De egész pontosan mit is akarunk utolérni? És miért?

Ezt a szöveget nemhogy 35 éve, hanem lényegében már a hetvenes évek óta hallgatjuk. Akkor is azzal noszogattak minket, hogy „ha mi is rendesen dolgozunk”, majd lesz jólét – az uniós csatlakozáskor pedig egyenesen az volt a mézesmadzag, hogy Bécsben kávéházat nyithatunk, amiből annyi lett, hogy azóta magyarok mosogatnak már Ausztriában is.

Ha azt mondjuk, hogy el akarjuk érni a nyugati életszínvonalat, az olyan, mintha egy almát próbálnánk összevetni egy vascsővel. Mi vagyunk az alma: meghasadt, férges, de élő, szerves, helyi. Ők a vascső: kemény, ipari, szabványosított, hideg. De miért akarna az alma vascső lenni?

Nem lehet, hogy a probléma nem is az, hogy mások vagyunk, hanem az, hogy ezt állandóan hátrányként értelmezzük? Miért volna kívánatos, ha lecserélnénk a szerveset a szabványosra, a saját életminőségünket egy mások által előírt életszínvonalra?

Történelmi ív, vagy inkább gúzs?

Vegyük már észre, hogy mi periféria vagyunk. Nem azért, mert lusták lennénk, vagy mert nem vagyunk elég versenyképesek, hanem mert így rendezték be a világot. Aki – hogy úgy mondjam – korán kelt, az Afrikából és Ázsiából gyarmatosított, rabolt és fosztogatott, és abból csinált polgárságot, jóléti államot, középosztályt, sőt, háromhetes olasz nyaralást is. Mi pedig? Mi épp akkor voltunk a török félhold alatt. Aztán osztrák pórázon, majd a két világháború frontvonalában, ezek nyomán békediktátumoktól sújtva, végül pedig szovjet zsebkendőben összecsomagolva.

És mindezek után, most, 2025-ben is csak azt halljuk: még egy kicsit kell dolgozni, még egy kis GDP-növekedésre van szükség, még egy kis kínai hitelt kell felvenni, és majd lesz itt is olyan, mint Münchenben. Hát nem lesz.

Mert München nem attól München, hogy sokkal jobban nőnek az inflációhoz igazított reálbérek, hanem attól, hogy évszázadok óta ők diktálnak, mi pedig – ha nem vigyázunk – most is más tollával próbálunk ékeskedni.

A Nyugat mint délibáb

A Nyugat – amit annyira szeretünk bálványozni – ma már nem az a szabadságföld, amit Kossuth Lajos látott belőle, és nem is az, amire az 1956-os menekültek vagy a nyolcvanas évek magyar társadalma vágyott. Ez már a bezárkózás, a munkaerőhiány, a társadalmi szorongás, a kétségbeesett klímaváltozás-tagadás, és a kapitalizmus poszthumán tombolásának földje. A mai Nyugaton már rég nem hisznek abban, hogy a fogyasztás boldoggá tesz, csak épp képtelenek kiszállni belőle. A H&M-es leárazás, a Black Friday, a tömeges antidepresszáns-fogyasztás meg a tizenkét különböző jógabérlet nem az élet csúcsa, hanem a kiüresedés vége.

Társadalmi bizalom nincs, az egyéni szabadságot algoritmusok szabályozzák, a kapcsolatok helyét okosórák és appok vették át. A túltermelés és az identitásválság most már együtt jön egy dobozban – ingyenes kiszállítással, közösség nélkül.

Mi közünk van ehhez az egészhez?

Ehhez az egészhez semmi közünk. És mégis, állandóan ezzel mérjük meg magunkat. Ha lemaradunk, dühösek vagyunk, ha felzárkózunk, ünnepelünk. Mintha nem is lenne saját történetünk, csak másolat lennénk, egy sikertelen remake egy olyan filmből, amit igazából sosem értettünk.

Mert amíg a Nyugat a gyarmatokon keresztül exportálta a fejlődést, addig mi az erőnket is csak importált rendszerben használhattuk. Amíg ők profitot halmoztak, addig nálunk maximum túlélési technikák fejlődtek ki – csak ezeket ma már senki sem becsüli, pedig az életminőség alapjai lennének.

Magyarország nem Nyugat-Európa. És nem is lesz az. Nem is kell, hogy az legyen. Saját modellt kellene építenünk. Olyat, ami nem a fogyasztás bűvöletére épül, hanem közösségre, a földhöz fűződő viszonyra, életszínvonal helyett életminőségre, állandó növekedés helyett elégséges jólétre. Lehet, hogy kevesebb Teslánk lenne, de több közösségi ünnepünk. Lehet, hogy nem lenne GDP-verseny, de lenne tanár, orvos, méltóság.

Lehet, hogy nem lesznek dizájnkonyháink, de lesz közös asztal. Lehet, hogy nem lesz fintech-számlánk Svájcban, de lesz időnk egymásra, meghallhatjuk, ha a másik sír. És ha az életminőséget nem abban mérjük, hogy mit veszünk, hanem hogy kivel élünk, akkor az egész verseny értelmét veszti.

A Nyugat nem cél, csak egy út volt – ami már másfelé kanyarodott 

A kapitalizmus – különösen annak nyugati formája – ma globális öngyilkosság felé viszi a bolygót. És mi épp oda akarunk becsatlakozni, a „csak még négy év” türelemmel? Kérem, hagyjuk már ezt az illúziót. Nem a Nyugatot kell utolérni, hanem magunkat megtalálni. És ebben nem segít sem a vascső, sem a pénzcsap, sem az, ha Orbán Viktor minden évben újabb céldátumot nevez meg. Nem felzárkózni kell, hanem kiszállni a versenyből.

Ki kell lépnünk abból a versenyből, amely eleve egyenlőtlen feltételek mellett zajlik — országként és egyénenként is. Nem kell más országokat másolnunk, nem kell úgy élnünk, ahogyan máshol élnek. A saját lehetőségeinkből, adottságainkból kell kiindulnunk, és ezek alapján kell kialakítanunk a saját életformánkat, saját országunkban.

A gazdasági mutatók helyett az emberek életminősége legyen a mérce. A tiszta ivóvíz elérhetősége, a megélhetést biztosító, nyolcórás munka, az oktatáshoz, kultúrához és egészségügyi ellátáshoz való egyenlő hozzáférés fontosabb, mint a GDP vagy a milliárdosok száma. Az a cél, hogy a társadalom tagjai tisztességes munkával, eladósodás nélkül tudjanak megélni.

A magyar állam ne adókedvezményekkel vagy közpénzzel támogasson külföldi nagyvállalatokat és bankokat. A gazdasági önállóság nem azt jelenti, hogy kormányközeli személyekből válik nemzeti nagytőkés. Ez nem rendszerépítés, hanem közpénzből történő magánvagyon-gyarapítás. A globális tőke érdekeivel szemben csak a demokratikus, elszámoltatható nemzetállam léphet fel – ha van erre politikai akarat.

A fogyasztásra épülő társadalmi modell nem válthatja ki a tartalmas életet. Nem attól lesz valaki értékes tagja a közösségnek, hogy mit vásárol, hanem attól, hogy részt vesz a közös munkában: a családjáért, a városáért, az országáért, a természeti környezetéért. A társadalmi megbecsülés alapja a részvétel, nem a látszat. Nem a legújabb tárgyak vagy kapcsolatok tesznek boldoggá, hanem az, ha valódi értéket teremtünk.

Lehet, hogy nem steril, makulátlan országot építünk, de olyat építhetünk, ahol emberhez méltó élet vár mindenkire.

A „fejlett Nyugathoz” való tartozás illúziója helyett érdemes felismernünk: a lemaradásunk nemcsak teher, hanem lehetőség is. A megkésett iparosítás, a még létező kis falvaink, a földrajzi helyzetünk nem akadály, hanem lehetőség. A Kelet és Nyugat közti közvetítő szerep nem hátrány, hanem stratégiai erőforrás. Nem vagyunk a világ peremén – ha másként tekintünk magunkra, akár a középpontjává is válhatunk.

Ne más nemzetek mintáihoz mérjük magunkat, hanem a saját valóságunkhoz. Nem vagyunk gyarmattartók: éppen ellenkezőleg, ma is gyarmati logikával kezelnek minket – gazdaságilag, kulturálisan, szellemileg. Ezen változtatni csak mi tudunk. És változtatnunk is kell.

Mert a cél nem az, hogy gyorsabban fussunk, hanem hogy tudjuk, merre megyünk. Ha már almák vagyunk, legyünk érettek. A vascső pedig maradjon az, ami: egy hideg és merev tárgy.

Borítókép: A La Défense üzleti negyed Párizsban / fotó: Bruno DE HOGUES / ONLY FRANCE / Only France via AFP