Végre videón nézhetjük a gyerekbántalmazást, most már buknia kell ennek a rohadék kormánynak

Hetedikes koromban féltem a nyolcadikosoktól, közülük is a két legelvetemültebb sráctól, akik mindig a mi osztályunkat zaklatták. Volt bennük valami számomra teljesen idegen gátlástalanság – tizennégy éves gyerekekről beszélünk, de egy tizenhárom éves számára az egész világon rá leselkedő veszélyek közül az ő jelenlétük, tekintetük, szavaik és mozdulataik tűntek a legfenyegetőbbnek. Ha ugyanabban a tornatermi öltözőben voltuk összezárva, minden pillanatban ott volt a megszégyenítés lehetősége. Ráadásul le is fociztak minket a pályáról, igaz, utána megnézhettük, ahogy a nyolcadikos lányok kézilabdáznak – ez volt a közös tesiórák kellemesebb része. Én szerencsére alig kaptam a bullyingból, a legtöbbször valahogy ki tudtam maradni a dologból, de volt két fiú, akit kipécéztek maguknak, és őket egyáltalán nem kímélték. Egyszerűen nem tetszett nekik a pofájuk, és valakin le kellett vezetniük az agressziójukat. Amikor az ügy az egyik tanár fülébe jutott, behívta a két zaklatót az osztálytermünkbe, és beleverte a fejüket a szekrénybe, ahogyan azt ők szokták tenni a kisebbekkel. Megérdemelték, gondoltam akkor, sőt egy kicsit enyhének is tartottam a büntetést, de közben meg is rázott – egy tizenhárom éves fiú bonyolult érzései voltak ezek.

Hogy tényleg helyes volt-e így megbüntetni őket, azon csak jóval később gondolkodtam el. Az említett tanár amúgy is széles eszköztárral rendelkezett a fegyelmezés terén. Néha rálépett egy-egy gyerek lábára, majd megkérdezte tőle, hogy miért állt a lábával az ő lába alá, máskor csak meghúzta valaki fülét, de előfordult olyan is, hogy kihívta egy osztálytársunkat a táblához, mintha feleltetné, azt tudakolta, hogy melyik lány tetszik neki az osztályból, és amikor a delikvens megilletődötten bámult maga elé, újabb kérdést tett fel neki: inkább a fiúk tetszenek? A kilencvenes években, egy kisvárosi általános iskolában ezek a módszerek nem tűntek különösebben aljasnak, a tanár bácsi általában amúgy is azokat alázta meg, akik valami rosszat követtek el, ráadásul még humora is volt. Féltünk tőle, de valahol kedveltük is – talán még azok is, akiket bántott. Azon is csak felnőttként tűnődtem el, hogy mindez rendben volt-e.

A hasonló eseteket hosszan lehetne sorolni: volt olyan tanár, aki az osztály előtt hangosan felolvasta a legrosszabbul sikerült dolgozatok legrosszabbul sikerült mondatait, és volt olyan, aki kokit osztogatott az ügyetlenkedőknek a tornaórákon. Előbbit ma már verbális megszégyenítésnek mondanánk, utóbbit fizikai erőszaknak, de akkor még nem így gondoltunk egyikre sem, bár kellemetlen volt az ilyesmivel elszenvedni, de még passzívan szemlélni is. A gimiben volt olyan tanárunk, aki a feleltetések előtt és után megkérte a lányokat, hogy riszálják a feneküket, miközben kimennek a táblához és visszamennek a helyükre. Abúzus, mondanánk ma, joggal, még ha annak finoman szólva nem is a legbestiálisabb formája. Egy másik tanár pedig falunapokat szokott tartani, vagyis az adott napon csak a faluról származó diákokat feleltette, ami meg ugye hátrányos megkülönböztetés, bár komolyabb lelki törést talán nem okozott senkinek.

„A kormány mindig tudja, hogy ki a hibás”

Azt hiszem, ezek nem voltak mindennapos estek, vagy ha mégis, akkor valahogy belesimultak az akkori világ rendjébe. De azért vissza-visszatérően előfordultak, és nem véletlen, hogy huszonöt-harminc év távlatából is beugranak. Ha ma valaki azt mondja nekem, hogy egy pedagógus nem viselkedhet így, kénytelen vagyok egyetérteni vele. Én viszont úgy nőttem fel, hogy a pedagógus igenis így viselkedik. Nem jó, hogy így van, de így van – az ég kék, a fű zöld, a vonat késik, a politikus hazudik, a tanár fegyelmez, büntet, megszégyenít. Az iskola amúgy is börtön, ott kell lenned minden áldott nap, tanulnod kell akkor is, ha inkább játszanál helyette – mi lehetne nagyobb büntetés egy gyerek számára, ha nem ez. Reggel kirángatnak az ágyadból, és elvárják tőled, hogy ugyanolyan ügyesen mássz fel kötélre, mint amilyen jól tudsz énekelni vagy számolni, és ha éppen nem viselkedsz rosszul, akkor biztos, hogy a törihez vagy hülye, ha meg nem ahhoz, akkor mondjuk a kémiához. A kudarcélmény garantált, valamelyik tanárod úgyis le fog baszni, rosszabb esetben meg is aláz. Ilyen volt a suli az én időmben, régebben pedig még sokkal ilyenebb.

Abból kiindulva, hogy ma már az úgynevezett atyai pofon sem olyan bevett szokás, mint néhány évtizede, talán az iskolákban is jobb lett a helyzet, leszámítva persze a szegényebb régiókat. De tudjuk, hogy a pedagógusokat nem fizetik meg rendesen, és hogy egyre kevesebben választják ezt a pályát. Ez a kontraszelekció pedig ugyanúgy jellemző a javítóintézetekre, sőt. A magamfajtának, akinek az előbb felsorolt problémákkal kellett megküzdenie gyerekkorában, legfeljebb halvány elképzelése van róla, milyen lehet állami gondozásban felnőni, és mi vezethet oda, hogy valaki már gyerekkorában bűnelkövetővé válik. Logikusnak tűnik, hogy annak a bántalmazásmennyiségnek, ami egy általános vagy középiskolában előfordul, a sokszorosa történik meg egy nevelőintézetben. Engem legalábbis nem lepett meg, amit a héten a Szőlő utcai javítóintézetben történtekről nyilvánosságra került videókban láttam, még ha bennem is viszolygást keltenek azok a felvételek, amelyeken a nevelők a fiatalokat bántalmazzák. És tankönyvbe illő az is, ahogyan a társadalom az ügy kirobbanására reagál. Kár, hogy oly sok honfitársunk tanulta ebből a tankönyvből a relativizálás és felháborodás tudományát.

Először is ott van a kormányoldal: a kancelláriaminiszter leszögezi, hogy a javítóintézetben élők valójában fiatalkorú bűnözők. Tolvajok, bántalmazók, gyilkosok. Ebből ugye az következik, hogy őket sem kell ám félteni, és bár az erőszak elítélendő, azért tudjunk róla, hogy nem olyan könnyű kezelni ezeket a problémás fiatalokat. Főleg akkor, ha cigányok is vannak közöttük. Mert hát tudjuk, hogy vannak. Amúgy sem mi szültük őket, a belügyminiszter is megmondta. A konzervatív szavazó tiszteli a tekintélyt, és különben is úgy gondolja, hogy belőle is azért lett rendes ember, mert gyerekként kapott néhány sallert, ha rossz fát tett a tűzre. A túlkapásokat persze nem szabad engedni, de az ilyesmi előfordul, a bűnösöket megbüntetik, ezek minden bizonnyal elszigetelt esetek, nincs itt semmi látnivaló. És persze ott van az ellenzéki oldal, ahol most mindenkit ez az ügy tart lázban: a NER másfél évtized alatt egészen odáig züllesztette le az országot, hogy a pedagógusok már gyermekeket vernek, ami akkor sem helyes, ha elkövettek kisebb-nagyobb bűnöket. És bár eddig is elviselhetetlen volt ez a félázsiai diktatúra, de ez most már tényleg tűrhetetlen, Orbánnak végre takarodnia kell.

„És az ellenzék tiltakozva asszisztál”

Aki a kormányoldalról érkező reakciókon meglepődik, az elmúlt tizenhat évben csukott szemmel és befogott füllel élt ebben az országban. De nem kell csodálkozni az ellenoldal felhorgadásán sem. Érdekesebb megnézni viszont, hogy milyen hasonló esetek váltottak ki ekkora felháborodást, és hogy mi következett azokból. 2018-ban például a kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes a felebaráti szeretet jegyében az Országgyűlés elé terjesztett egy javaslatot arról, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodást szabálysértésnek minősítsék, a honatyák pedig annak rendje és módja szerint meg is szavazták a törvényjavaslatot. Emlékszik még valaki, hogy mekkora botrány lett az ügyből? Hogy több százezren vonultunk utcára, hogy hónapokig tüntettünk, hogy felgyújtottuk a Parlamentet, és hogy elzavartuk a kormányt? Ha mindezt esetleg nehéz lenne felidézni, az csak azért lehet, mert nem történt meg. Kimentünk tüntetni páran a Kossuth térre, aztán meguntuk és hazamentünk. Pár hete néztem végig egy jelenetet, ahogy három rendőr késő este felébreszt egy alvó hajléktalant az aluljáróban, ő pedig engedelmesen feláll, összeszedi a cuccait, és elsétál. Hogy hova? Talán csak egy másik aluljáróba. Mert az állam a hajléktalanságot is úgy bünteti, ahogy a droghasználatot – amikor éppen kedve van hozzá.

A bicskei gyermekotthonban történt zaklatások és a kegyelmi ügy kapcsán megszerveződött 2024-es influenszertüntetés már jóval nagyobbat szólt, és a mostani, 2025-ös Szőlő utcai botrány miatt is látványosan nagyobb a felháborodás. Ebben biztosan benne van, hogy a hajléktalan nem olyan erős hívószó, mint a gyermek. És az is, hogy 2018-ban még futott a szekér, (majdnem) mindenki jobban élt, mint előtte, 2024-re viszont rengeteg feszültség halmozódott fel, nem mellesleg a Covid-járvány idején bevezetett korlátozások miatti gazdasági válságot sem sikerült még kiheverni. Azóta ráadásul megjelent egy új, a korábbiaknál népszerűbb kihívó is az ellenzéki oldalon. Felmerül tehát a kérdés, hogy az emberek valóban azért mennek nagyobb számban tüntetni, mert az adott ügy rádöbbenti őket, hogy egy társadalmi csoportot éppen módszeresen elnyomnak, és ez őszinte dühöt vált ki belőlük, vagy azért, mert amúgy is dühösek, rosszul érzik magukat, és gyűlölik Orbánt meg a rendszerét. Mert hiába mutatta meg a NER a legrosszabb arcát már a megalakulása utáni első években, sokáig senkit nem érdekeltek a hajléktalanok vagy az intézetben élő fiatalok. Ja, bocs, a hajléktalanok most sem érdekelnek senkit.

A Covidot amúgy nem véletlenül hoztam szóba. Akkor ugyanazt a következetlenséget és álszentséget éreztem sokaknál, mint amit most érzékelek – természetesen tisztelet a kivételnek. De most komolyan, érdekelt bárkit is a pandémia előtt, hogy egy vasútállomás vécéjében van-e szappan meg kéztörlő? Ha valaki náthás lett, akkor talán otthon maradt, nehogy megfertőzze embertársait? Hordott bárki is maszkot egy keményebb influenzaszezon idején? És mi van most, miután lecsengett a járvány? Érdekel bárkit is, hogy egy vasútállomás vécéjében van-e szappan meg kéztörlő? Ha valaki náthás lesz, akkor talán otthon marad, nehogy megfertőzze embertársait? Hord bárki is maszkot egy keményebb influenzaszezon idején? Mondjuk az utóbbira speciel igen a válasz, de az már legyen az ő bajuk. Legalább következetesek, az is valami.

„Talán ha végre egyszer komolyan vennék őket”

Ami engem illet, a Covid-járvány idején nemcsak az aránytalan intézkedések és az értelmetlen szabályok zavartak, hanem a kommentfalak felhergelt népe, akiknek egyik napról a másikra lett fontos, hogy vigyázzunk egymásra, és az agresszió, amivel mindenkire rá akarták erőltetni az általuk egyedül célravezetőnek vélt módszereket. Aki nem értett egyet ezekkel a módszerekkel, azt nagymamagyilkosnak bélyegezték, így aztán te, aki nagymamák halálát kívánod, egy vitában nem lehettél egyenrangú partnere egy civilizált européer humanistáknak. Stay the fuck home, mondták felemelt mutatóujjal angol nyelvterületen. Maradj szépen otthon, mondták nálunk nem kevesebb arroganciával, és kisebb csoda, hogy ebből a magyar verzióból kimaradt a káromkodás, bár nem volt nehéz belehallani egy bazmeget. Na de mi van most a nagymamákkal? Ugyanúgy aggódik értük az, aki négy-öt évvel ezelőtt a világ lezárásáért küzdött, és rendőrt akart hívni arra, akinek kilógott az orra a maszk alól? Vagy erről nem most kell beszélni, mert most éppen a gyermekekről kell? Apropó, foglalkozott bárki a gyerekek lelkével a karanténidőszakban, amikor több évadon át tartó szobafogságra ítélték őket?

És meddig érdekel minket egy ügy? Mennyire vagyunk szolidárisak egymással a hétköznapokban? Mennyire viseljük valóban a szívünkön a nálunk kiszolgáltatottabbak sorsát? Amikor kiálltunk az ukránok mellett, azért tettük, mert legalább harmincöt barátunk cserélte le az addigi vakcinás vagy szivárványos profilképét egy ukrán zászlós verzióra, és mert a kedvenc influenszereink is erről posztoltak és erről készítettek podcast-adásokat? Valóban érdekel minket, hogy mi van az intézeti gyerekekkel? Ööö, hát izé, ja, engem tényleg nagyon érdekel. Lécci, gyere el a tüntetésemre, és támogasd a mozgalmamat! Gyere el a tüntetésemre, és szavazz a pártomra! Orbánnak buknia kell!

Persze, az ellenzék létezésének nem is lenne értelme, ha nem tárna fel ügyeket és nem robbantana ki botrányokat. Ha nem mutatna rá az állam működésének hibáira, és nem próbálná meg elhitetni az emberekkel, hogy hatalomra kerülve jobban csinálná. Be kell csatornázni az elégedetlenséget, na meg tematizálni kell a közbeszédet, ahogy a politikai elemzők szokták mondani. A kormánynak pedig nyilván az az érdeke, hogy lehűtse a kedélyeket – a fontosabb dolga meg ugyebár az lenne, hogy javítson a javítóintézetek helyzetén. Mindenesetre jó lenne, ha többet lehetne beszélgetni az efféle ügyekről, de megnehezíti a helyzetet, ha valaki az érzelmekre próbál hatni az érvelés helyett. Te hagynád, hogy az adóforintjainkból fenntartott állami intézményben gyermekeket bántalmazzanak? – kérdezheti a tiszás. Ha a te lányodat erőszakolta volna meg egy ilyen szarházi, te sem sajnálnád, hogy megrugdossák – mondhatja a fideszes. A beszélgetés innentől értelmetlen.

Amikor éppen a felháborodások szezonját éljük, akkor azok is felháborodnak az aktuális felháborodnivalón, akiket a felháborodásszezonon kívül egyáltalán nem foglalkoztat a saját kis világukon kívüli más életformák létezése. A művelt (gyakran virtuális) közösségek tagjai előírják egymásnak, hogy mit kell gondolni a #metoo-ról, a Covid-karanténról, az orosz–ukrán háborúról vagy a Pride-ról, és meghatározzák, hogy ma éppen a bántalmazott nőkért, a nagymamákért, az ukránokért vagy a melegekért kell-e kiállni. Vagy az intézeti gyerekekért, esetleg a hajléktalanokért. Ez a felháborodás és a kiállás pedig nagyjából addig tart, amíg ki nem robban az újabb botrány. Vagyis nem, még addig sem.

Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, mennyire álszent társadalomban élünk. A bevándorlók kitoloncolása embertelenség, de azért lehetőleg ne az én környékemre költözzenek. A cigányok között is vannak rendes emberek, de azért ne az én gyerekem iskolájába járassák az övéiket. Sajnálom a fiatalokat, akiknek kisebb vagyont kell albérletre költeniük, de én is kénytelen leszek emelni a lakért, mert kell a lóvé a nyaralásra. Sajnálom a pokrócokba csavarva fekvő hajléktalant, de azzal a rohadt büdös csatornaszagával ne szálljon már fel a villamosra. Persze látok magam körül olyanokat is, akik valóban őszinte a felháborodással mennek tüntetni, de attól tartok, ők vannak kevesebben.

A három alcím három idézet a Kibaszott Emberek zenekar A Nem Kívánt Gyerekek Tábora című számából.

Borítókép: A Szőlő utcai eset kamerafelvétele / forrás: Youtube