Ma nem mentem kocsmába. Pedig hívtak többen is, de inkább itthon maradtam, hogy megírhassam ezt a cikket. Amúgy nem tartom a száraz novembert, mégis fontosnak éreztem, hogy körbejárjam a témát.
Egy kedves ismerősöm nemrég meghívott a Kék Pont Alapítvány sajtótájékoztatójára. Mondtam neki, hogy szívesen megyek, de azért megkérdeztem, hogy lesz-e ingyenpia. Nem volt, de nem is bántam, amúgy is másnaposan érkeztem. Hahaha. Tudom, a civilizált, művelt, haladó gondolkodású olvasó minderre azt mondja, hogy nem vicces, az ország nagyobbik része viszont általában vevő az alkohollal kapcsolatos mindenféle humorizálásra, amire jó példa Tibi atya vagy éppen Bödőcs Tibor sikere. Az ÖT szerzőinek pedig kedvenc témái közé tartozik a vendéglátás helyzete – én sem titkolom a kocsmák világa iránti vonzalmamat.
A magunkfajta ugyanakkor sokáig, kitartóan, hosszú körmondatokban képes bizonygatni, hogy miért és hányféleképpen nem nevezhető alkoholistának: csak minőségit veszek, csak egyfélét iszom, csak társaságban iszom, csak este, csak hétvégén, amúgy sem sokat, másnaposan egyáltalán nem is kívánom, sőt még bűntudatom is van, amúgy is bármikor le tudom tenni, bármikor abba tudom hagyni, bármikor meg tudok állni. Vagyis bármikor meg tudnék állni, ha akarnék. Csak hát nem akarok. Hahaha.
Amikor először hallottam a száraz novemberről, rettenetesen irritált a dolog. Tipikusan urbánus, jellegzetesen értelmiségi, kimondottan felső középosztálybeli divatnak gondoltam. Próbálj csak meggyőzni egy targoncást, aki naponta ingázik a falusi háza és a városban működő gyár között, hogy meló után ne ugorjon be a kocsmába meginni a két fröccsét meg a két felesét. Javasold neki, hogy lépjen be egy önsegítő csoportba, és menjen moziba vagy jógázzon a kocsmázás helyett. Valószínűleg nem fog neki örülni. És nem azért, mert a vidéki melós butább, mint a nagyvárosi értelmiségi, és nem tudja bekapcsolni az internetet. Oké, az már okozhat némi gondot, ha a faluban nincs mozi vagy jógaoktató. Léteznek ilyen falvak. Amúgy meg akadnak olyan vidéki melósok is, akik le tudnák tenni a piát, simán, egyik napról a másikra. De ha nem muszáj, miért is tennék? Csak azért, mert Pesten megint nem tudják, mit csináljanak jó dolgukban, és most épp ezzel a kihívással szórakoztatják magukat, hogy jelvényeket meg karszalagokat osztogassanak egymásnak?
A száraz novemberről első hallásra három dolog jutott eszembe. Először is az, hogy felőlem csinálják, de engem hagyjanak ki belőle, mivel a névnapom és a születésnapom is novemberre esik, és hadd igyak már annyit, amennyit szeretnék. Másodszor, a saját jeles ünnepeimet leszámítva nincs semmi jó ebben a hónapban, korán sötétedik, egyre hidegebb van, és nehogy már pont ezeken a sáros, esős, ködös éjszakákon ne üljön be az ember egy kellemes kis csehóba, ahol átmelegedhet a teste és a lelke, és ahol vidáman koccannak egymásnak a kövér söröskorsók és a karcsú borospoharak. Harmadszor, a száraz november mozgalmához csatlakozó, jellemzően nagyvárosi és jellemzően értelmiségi ismerősök és ismeretlenek többnyire nem a legveszélyeztetettebbek, nem a legsúlyosabban függők, nem a legdurvábban lecsúszott arcok, sőt a többségük kimondottan privilegizált, de most épp a harmincnapos absztinencia jött be nyugatról, most épp ez a menő, és ők szeretnének a menők közé tartozni. A jó társaságba. Ráadásul biztos, hogy október 31-én eszméletvesztésig vedeltek, és december 1-jén is istenesen be fognak baszni. Naná! Akkor meg mi értelme? Úri huncutság, képmutatás, jóemberkedés az egész.
De mivel nem szeretem, ha megmondják nekem, hogyan is kellene élnem, az sem szerencsés, ha én ítélkezem mások felett. Érdekeltek az érveik, elolvastam néhány cikket, meghallgattam néhány beszélgetést a témában. És persze józan paraszti ésszel is megérthető, hogy miért próbálkozik valaki azzal, hogy legalább egy rövid időre letegye az alkoholt. Ilyenkor mindig Feldmár András és Zacher Gábor jut eszembe: előbbi szerint nem léteznek alkoholisták, csak emberek, akik sok alkoholt fogyasztanak, utóbbi meg azt mondja, hogy ha minden este megiszol két üveg sört – kettőnél többet sosem, de azt a kettőt mindig –, akkor már alkoholista vagy. Feldmár minden bizonnyal téved, elég csak körülnézni a saját rokonságunkban vagy a baráti körünkben: mindenki látott már alkoholfüggőt közelről. És ne hazudjunk magunknak: sokunkkal előfordult már, hogy többet ittunk a kelleténél. Nem is egyszer. Az alkohol igenis okozhat problémát, ez nem kérdés. Zachert viszont túl szigorúnak érzem, nálam ő a másik véglet.
Aki a száraz novemberbe belevág, és esetleg nem divatból teszi, nyilván kiszámolja, hogy mennyi pénzt költ alkoholra havi szinten, és hány vasárnapját tette tönkre, amikor szombat este sokat ivott. Mérlegeli, milyen hatással van az alkohol a munkájára, az egészségére, az emberi kapcsolataira. Belegondol, hogy van-e bármi értelme azoknak az alkoholgőzös beszélgetéseknek, amikre másnap senki sem fog emlékezni. Átgondolja, hogy kibír-e egy koncertet, egy családi vacsorát vagy egy céges bulit pia nélkül. Ezek nem olyan félelmetesen nagy tétek, pláne úgy, hogy ha sikerül, jár érte a közösség vállveregetése. Ha viszont azzal próbálkozik, hogy soha többé nem iszik egy kortyot sem, az már sokkal félelmetesebbnek tűnik.
Egyrészt azért, mert – figyelem, ordas nagy közhely következik – a kultúránk szerves része az italozás. Nincs ballagás, egyetemi buli és esküvő lealjasodás nélkül, isznak a bányászok, a buszsofőrök és a gyári munkások, isznak a zenészek, a színészek és az írók, és ugye Hrabal is megmondta, hogy Közép-Európában nem érdemes kijózanodni. Szóval nem inni nagyjából egyet jelent a teljes elszigeteltséggel. Na jó, ez túlzás, de mostanában Dunát lehetne rekeszteni a függőségről szóló könyvekkel, előadásokkal és podcastokkal, és a miközben a felépülők beszámolnak a józanság megannyi előnyéről, szinte mindig megemlítik azt is, hogy bizony elvesztették a társaságuk egy jelentős részét. Ennél is szomorúbb, amikor rádöbbennek, hogy a jófejnek gondolt barátaik részegen valójában nem is voltak jófejek, és nem voltak azok ők maguk sem. Másrészt pedig, aki a teljes absztinencia mellett kötelezi el magát, az valószínűleg nem azért jut erre az elhatározásra, mert otthon néha felbontott egy üveg bort, és véletlenül megitta az egészet, szombatonként meg a három-négy sör mellé néha egy-két feles is lecsúszott neki. Nem, ezek az emberek többnyire elmentek a falig. Mi más is lehetne a motivációjuk, hogy legyőzzék a mindennapi sóvárgásukat, ha nem az, hogy az alkohol az életük minden területén komoly rombolást végzett?
Miután részt vettem a cikk elején említett sajtótájékoztatón, és egy rövid, de gondolatébresztő beszélgetésen a szervezőkkel, megkérdeztem egy függőségből felépülő barátomat, milyen volt az együttműködése a Kék Pont Alapítvánnyal. „Abszolút pozitív tapasztalataim vannak, a pszichiáterrel együtt nálam kiváltja a pszichológust. Az ártalomcsökkentésen van a hangsúly, tehát a fokozatos szerhasználat-csökkentést tűzik ki célként, és ha ez sikerül, az nyilván pozitív feedback meg dopamin az embernek. Részletesen felmértek mindenféle releváns életkörülményt, családi hátteret, annak esetleges problémáit, szóval az egész előtörténetet. Kaptam egy csomó hasznos anyagot, amik leginkább talán a kognitív terápiához hasonló tippeket, megküzdési ötleteket, sóvárgás esetére alkalmazható kis önátverő praktikákat tartalmaztak. Készült részletes felépülési terv is, a csökkentett fogyasztás után egy harmincnapos tiszta időszak. Ha ezt megugrotta az ember, akkor utána lehetett gondolkodni a hogyan továbbon.”
A beszámolója egybecseng azzal, amit a sajtótájékoztatón is hallottam: a mértékletesség legalább olyas fontos, mint a józanság, és szükség van alternatív programokra is. Aki pedig képes kevesebbet inni és/vagy szünetet tartani, az nagyobb eséllyel maradhat akár teljesen absztinens. „Egy tőről metszett alkoholistának a teljes józanságot tanácsolják, másoknál meg kitalálnak egy ivási modellt. Volt például valaki, aki csak Prágában ihatott, mivel szeretett odajárni. Mivel a harminc napom észrevétlenül elkezdett kitolódni, idővel kevesebbet kellett beszélni a megküzdésről, legfeljebb a sóvárgásról beszélgettünk, de a konzulensem akkor is nagyon figyelmes és empatikus volt, ami tehát felér egy rendes terápiával. Multidiszciplináris csapat, valódi segítséget nyújtanak, a konzultációk és a tervek nem csak arról szólnak, hogy hogyan ne igyunk, hanem arról is, hogyan keressünk örömforrásokat józanabbul vagy teljesen józanul. Nekem például nagyon jó ötletet adott a konzultánsom, amikor arra biztatott, próbáljam ki a gyerekvasutat.”
Ami engem illet, a száraz novemberről nem is olyan régen nekem is változott a véleményem, ráadásul pozitív irányba. Nem sokat, de egy kicsit azért igen. Öt évvel ezelőtt történt, a Covid-járvány második hullámában. A lezárások első, tavaszi időszakát sem volt könnyű átvészelni, de amikor ősszel jöttek az új, egyre szigorúbb szabályok, azt éreztem, hogy az apokalipszis közeleg. Miközben egyre rövidebbek lettek a nappalok, a kocsmák nyitvatartási ideje is folyamatosan szűkült, amíg be nem zárták őket, és akkor ott volt még a kijárási korlátozás meg a kötelező maszkviselés. Embereket is alig láttál, és ha mégis, nem láthattad az arcukat. Olyan volt, mint egy rémálom. Az utolsó hetekben, egy októberi éjszakán szinte szó szerint úgy ittam, mintha nem lenne holnap: benne volt a levegőben, hogy legközelebb már nem lesz kocsma, nem lesznek barátok, és az utcára sem szabad majd kilépni. Az eredmény: valahol elvesztettem a pénztárcámat és az irataimat, és egy metróaluljáróban ébredtem.
Rögtön éreztem, hogy ez így nem oké, nem jó, ha az ember valami helyett vagy valami ellen iszik. Valahogy összeszedtem magam, és eleinte csak pár napig kerültem a kocsmákat, aztán közeledett a névnapom és a születésnapom, amit a barátaim hívása ellenére végül egyedül, otthon és józanon töltöttem. Szintén közhely, de muszáj leírnom, hogy a szorongás oldásának leghatékonyabb ellenszere a cselekvés, és én éppen akkor költöztem, vagyis minden napra jutott valami fontos tennivaló az új lakcímigazoló igénylésétől a bútortok beszerzésén át a takarításig, mindez a nyolcórás munkám mellett. Nem csatlakoztam semmiféle száraznovemberes csoporthoz, nem dicsekedtem a józanságommal, mivel az azt megelőző lealjasodásra sem lehettem büszke, mindenesetre egész novemberben nem ittam egyetlen kortyot sem, sőt még decemberben is kitartottam egy ideig. És mindez nagyon könnyen ment, sóvárgás nélkül. Persze megkönnyítette a dolgomat, hogy bezárták a kocsmákat, mivel otthon ritkán iszom, pláne egyedül. Amúgy pedig nem szoktam unatkozni, sok mindennel le tudom foglalni magam, és írni, olvasni vagy filmet nézni is józanul szeretek igazán. Szóval elvoltam, még ha nem is éreztem jól magam, de nem az alkohol hiányzott, hanem az élet, az a fajta élet, amit megfojtottak az eltúlzott korlátozások.
Ez volt tehát az én „nem hivatalos”, hosszú száraz novemberem, ami október végétől december elejéig tartott. A folytatás már kevésbé sikerült dicsőségesre: egyszer csak átszakadt a gát, és onnantól kezdve mindent megittam, amit éppen otthon találtam, sőt még negyedórával a zárás előtt is leszaladtam a kisboltba néhány üveg sörért. És akkor már a házibuli-meghívásoknak sem tudtam ellenállni. De valahogy mégsem aggódtam magam miatt, mert tudtam, hogy ha egyszer véget ér ez az őrület, és végre megnyitják legalább a teraszokat, többé nem akarok majd otthon inni. És így is lett. A mai napig előfordul, hogy egy-egy üveg ajándékba kapott ital hónapokig áll a hűtőben vagy a polcon, és eszembe sem jut megbontani. Arról viszont nem szívesen mondanék le, hogy a társasági életem egy részének helyszíne a kocsma legyen. A teljes kontrollvesztést nem akarom átélni többé, de a kellemes bódultságot továbbra sem tartom ördögtől valónak.
Ahogy nem ördögtől való a száraz november sem: felfogható egyfajta sajátos böjtnek, megtisztulásnak, méregtelenítésnek, terápiának vagy tesztnek is. Az idei száraz novemberhez kapcsolódóan ráadásul olyan kiváló filmeket is vetítenek a Bem Moziban, mint a Még egy kört mindenkinek, ami azért izgalmas, mert a négy főszereplő éppen a mértékletességét teszteli azzal, hogy csak egy meghatározott mennyiséget ihatnak, aztán megtapasztalják, hogy a mértékkel történő italozásból milyen könnyű átcsúszni a valódi alkoholizmusba. A Kék Pont igyekszik együttműködni vendéglátóhelyekkel is, de talán éppen ez a kezdeményezés legingoványosabb területe. Ha lehet bármilyen negatív hatása az önmegtartóztatásnak, akkor az a kocsmák bevételének csökkenése. Amúgy is egy olyan időszakot élünk, amikor sorra zárnak be a Covid-diktatúrát valahogy még átvészelő egységek, de említhetem a fesztiválok válságát is. Az elöregedő törzsközönségű falusi csapszékek és a lakótelepi talponállók úgy tűnnek el, hogy gyakran nem nyílik a helyükön semmi, a fiatalok szórakozási szokásai pedig nagyon mások, csak hogy egy sokadik közhelyet is bedobjak.
Ha valaki a mértéktelen vedelés helyett a kirándulást, a pingpongot vagy a társasjátékot választja, az nagyon is rendben van, főleg, ha mindez nem jár együtt a vendéglátás elmélyülő válságával. A kocsmák eltűnése ugyanis nem jelenti automatikusan az alkoholizmus visszaszorulását: ha a dohánybolt előtt álldogálva, vagy éppen otthon, egyedül isznak az emberek, az sokkal rosszabb, mintha kocsmába járnának. Viszont a kecske is jóllakhat és a káposzta is megmaradhat, ha a vendéglátósok bővítik az alkoholmentes kínálatukat – ott van például a csehek és a szlovákok nemzeti itala, a gyümölcs- és gyógynövénykivonatok mellett cukrot és koffeint is tartalmazó kofola, ami sok cseh és szlovák kocsmában csapolva is kapható. Náluk például a Gólya helyezte fel az itallapjára, és úgy hallottam, szeretik a népek. Az alkoholos italok persze mindig jobban itatják magukat, mint a mentesek, ergo kevesebb bevételt is hoznak. Tökéletes megoldás tehát nincs, de próbálkozni lehet. Magyarországon köztudottan sok az alkoholista, ugyanakkor láthatóan egyre kevesebb a kocsma. Én annak örülnék, ha ez fordítva lenne.
Borítókép: Kocsma 1962-ben / fotó: Fortepan/Hunyady József
Bejelentkezés