Tényleg az a legfontosabb, hogy ki nyer 2026-ban?

Szerintem nem. Persze, fontos, de akadnak fontosabb kérdések is. Nem az éppen regnáló kormány és a kiépült rendszer minden bajunk forrása, ahogy az új kihívó megjelenésének sincs túl nagy jelentősége – nem ő jelenti a legnagyobb veszélyt a fennálló rendre, ha az egyik oldalról nézzük, és nem ő hozza el a megváltást, ha a másikról. De képesek vagyunk-e több oldalról nézni a dolgot?

Persze, jó lenne kilépni a buborékból, mondja egy újságíró két másik újságírónak egy hírelemző műsorban, majd felteszi a költői kérdés, hogy hogyan. Mert ez szerinte annyira nagyon nehéz. Az emberek általában szeretik olyanokkal körülvenni magukat, akik egyetértenek velük, az újságíró-influenszer ráadásul naponta kap pozitív visszajelzést a követőitől, a vele egyetértőktől, és még a túloldali vitapartnerek meg a gyalázkodó kommentelők is őt erősítik, hiszen neki van igaza, azoknak meg nincs, és ha a vitapartner vagy a kommentelő mindezek tetejébe még személyeskedő, aljas, alpári is, akkor készen is vagyunk: a társadalom felosztható jókra és rosszakra. És ha egy újságíró, aki napi tizennyolc órát tölt a hírek, jelenségek, folyamtok értelmezésével, lehetetlennek látja a kilépést a buborékból, vagyis megvizsgálni a saját szempontjai mellett más szempontokat, akkor miért is várnánk ezt el azoktól, akik ennél ritkábban fogyasztanak úgynevezett politikai tartalmakat.

Mintha egy sorozatot néznénk

Néha úgy tűnik, mintha sorozatként fogyasztanánk a politikai vitaműsorokat, a különféle podcast-adásokat, a hírportálok YouTube-csatornáinak interjúit, riportjait, elemző, beszélgető, oknyomozó adásait. Ahogy annak idején a Szomszédok vagy éppen a Trónok harca jól ismert arcai, szimpatikus és ellenszenves karakterei, úgy váltak most családtaggá a közéleti szereplők, az elemzők, szakértők, véleményvezérek és megmondóemberek. Epizódok vannak és évadok, a nyári slágerrel (Mocskos Fidesz!) átvészelt uborkaszezonban már mindenki izgatottan várta az őszi évadot, a tavaszi meg még ennél is izgibb lesz, hú, én is nagyon várom már. A régi arcok visszaülnek a megszokott vagy éppen megújított díszletek közé, feltűnnek, sőt berobbannak újak is, vándorolnak egyik stúdióból a másikba, szakértenek, megmondanak, egyetértenek és vitáznak, utóbbi persze sokkal érdekesebb, sőt még szerencsésebb, ha nemcsak vitáznak, hanem össze is csapnak, ütköznek, csattannak. Sokadszorra is kiderül, amit már addig is tudtunk, de hát annyira jó újra hallani. Az egyik oldal azt mondja, hogy itt nem lehet élni, a másik meg azt, hogy sosem volt ennyire jó magyarnak lenni. A jók kijelentik, hogy a gonoszok hazudnak, a gonoszok erre újabb hazugsággal vágnak vissza, engem pedig megerősítenek benne, hogy mindenben igazam van, hiszen a kedvenc karaktereim is ugyanazt gondolják, amit én.

Ez persze nem most kezdődött. Ott volt például a Heti Hetes, ami egyszerre akart politizálni és szórakoztatni, és bár a vélemények nem mozogtak széles skálán, egy darabig működött a dolog. De a közélet nem volt szórakoztató, három diploma és ötven év alatt szinte senki nem nézett vitaműsorokat, azok csak később váltak fiatalosabbá, látványosabbá, harsányabbá, ahogy maga a politika is bulvárosabb, valóságshow-szerűbb lett. A Covid-karantén idején aztán exponenciálisan nőtt a podcast-csatornák száma, ma már annyi van belőlük, hogy aki kicsit is érdeklődik a közös ügyeink iránt, a hét összes napján, a nap minden órájában nézheti-hallgathatja ezeket. Vannak YouTube-csatornák, amelyek létezése tökéletesen felesleges, és akadnak egészen kiválóak is. Van pár ismerősöm, akinek az Önkényes Mérvadó volt a kapudrog a politikához, mások azt kérdezték tőlem, kire fog szavazni a Hont, mert azt ők is fontolóra veszik majd, az utóbbi években eseményszámba mennek Tölgyessy Péter elemzései a Partizánon, és sokan várjuk már izgatottan a Szondi utca új évadát. Apropó, Szondi utca: mivel én nagyon kedvelem ezt az animációs sorozatot, és sok barátom is szereti, hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindenki ismeri, legalább az én generációmban. Pedig ez egyáltalán nincs így.

Mocskos Fideszen innen és túl

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, a NER első két ciklusa alatt tüntettem, dühöngtem, szomorkodtam, aztán megint tüntettem, megint dühöngtem és megint szomorkodtam, ahogyan azt egy rendes ellenzéki fiatal teszi, és persze vitatkoztam, próbáltam meggyőzni másokat az igazamról. Az viszont fel sem merült bennem, sem a Szigeten, sem Orfűn vagy Bánkon, hogy a többi rendes ellenzéki fiatallal azt skandáljuk, hogy „Mocskos Fidesz!”, Gombaszögön meg pláne nem (ott speciel azt skandálták sokan, hogy „Az a szép, az a szép, miénk lesz a Felvidék”). Szóval akkoriban ez nem volt menő, pedig én bírtam volna. Örültem volna, ha más is annyira gyűlöli a kormányt, mint én. Ezért is értem meg a mai mocskosfideszező fesztiválozókat, mivel lassan tizenhat éve ugyanazokat az arcokat látják a hatalomban, így nem csoda, ha mindenért őket teszik felelőssé, és átérzem azt is, hogy attól tartanak, a tizenhat évből simán lehet húsz vagy huszonnégy.

Nem értem ugyanakkor azokat, akik ebből a jelenségből azt a következtetést vonják le, hogy itt rendszerváltó hangulat van. Azt már sokan elmondták és leírták, hogy a mocskosfideszező fiatalok csak a fesztiválozó fiatalság egy részét jelentik, és a fesztiválozó fiatalok is csak egy szűk kasztját adják a magyar fiatalságnak. Ez így van, azzal viszont már vitatkoznék, hogy aki megengedhet magának egy napijegyet vagy egy bérletet, az olyan gondtalan életet él, hogy a fiatalságából egyenesen következő tudatlanságon és meg az életkorára amúgy is jellemző lázadáson túl semmi oka nincs kritizálni a kormányt vagy a rendszert. Bayer Zsolt vagy Nagy Feró fiatalságát ugyanis nem lehet összevetni egy mai huszonévesével, már csak azért sem, mert a Kádár- és az Orbán-rendszer között – akármennyire is imádjuk a párhuzamokat – több a különbség, mint a hasonlóság, ráadásul a mai huszonéves lakhat Pasaréten meg Orosházán is, és a pasaréti huszonévesnek is meglehetnek a maga problémái, vagy legalább átérezheti az orosházi huszonéves problémáit. Az orosházi mindenesetre egészen biztos sok problémával küzd, hacsak nem a polgármester vagy egy helyi nagyvállalkozó csemetéjéről van szó.

Vegyük például a lakhatás kérdését, ami számomra az egyik legégetőbb probléma, mióta elköltöztem a szüleimtől. Ez nem mostanában volt, és nem is látom, hogy mikor oldódik meg a helyzet. Arról van szó, hogy aki nem örökölt lakásvagyont, annak ebben a pillanatban szinte lehetetlennek tűnik, hogy valaha is legyen neki olyanja. Emlékszem arra, amikor Budapesten még ötvenezer forintért lehetett bérelni egy bútorozatlan minigarzont, na de akkor a fizetésem is alig volt százezer felett. Aztán amikor százezer fölé emelkedtek a minigarzonok árai, a jövedelmem még mindig nem érte el a háromszázat, és így tovább. A Covid-karantén idején megtorpant az albérletárak növekedése, hogy aztán jöjjön egy még meredekebb emelkedés. Most nagyjából kétszázezerért, de inkább kétszázötvenezerért lehet bérelni egy egyszobás kislakást.

Évekkel ezelőtt beültem egy beszélgetésre, az egyik vendég a frissen megválasztott – és azóta is regnáló – főpolgármester volt. A végén a közönség soraiból én is feltettem egy kérdést: látja-e, amikor érhetünk el oda, hogy a fiataloknak nem kell a keresetük felét lakhatásra költeniük. Nagyon szomorúan nézett rám, és nagyon kedvesen azt felelte, fogalma sincs, ezt csak több évtized alatt lehetne megoldani. Annyira szomorú és annyira kedves volt, és szinte már megsajnáltam. Közben a kettővel mellettem ülő ismerősöm, egy turbóellenzéki külpolitikai elemző odasúgta, hogy höhöhö, Karcsi, menj el focistának, höhöhö, azok jól keresnek mostanában, höhöhö, akkor lesz majd lakásod. Ez majdnem olyan, mintha én lépnék oda egy hajléktalanhoz, hogy tesó, zuhanyozzál már le, menj el fodrászhoz, borotválkozz meg, és keress valami melót, mert hát csak az nem dolgozik, aki nem akar, és akkor majd lesz hol laknod. Ezt persze soha nem tettem meg, de így leírva is vicces, nem?

És ha már lakhatás, akkor írhatnék akár a tizenöt évnyi Fidesz-kormányzás után bedobott Otthon Startról is, ami először egész jól hangzott, sőt túlságosan is jól. Pedig ennek is rengeteg buktatója van, mondjuk az, hogy a havi törlesztőrészlet nem haladhatja meg a nettó jövedelem öten százalékát, vagyis a havi kétszázötvenezeres törlesztőrészlethez legalább félmilliós nettó jövedelem kellene. Oké, ne akarjon saját lakásban lakni, aki annyira béna, hogy még ennyit sem képes összeszedni egy hónapban, és ugye szokás emlegeti ilyenkor, hogy a fejlett Nyugaton is rengetegen élnek albérletben. De itt meg behozhatjuk a szintén ezerszer hallott ellenérvet, hogy Magyarországon nincs elég bérlakás, azt meg már én teszem hozzá, hogy a meglévők jelentős része is felújításra szorul, a tulajdonosok hozzáállása pedig egy külön téma lehetne. A lényeg, hogy a bérlő soha nem érezheti biztonságban magát. De hozzá kell tennem, bár a tulajdonosi oldalt nem ismerem, mivel sosem volt saját tulajdonom, hogy ők is joggal féltik az ingatlanjukat, nekik is sok a rossz tapasztalatuk a bérlőkkel. A megoldás a bérlakásépítés lehet, amit a Tisza Párt sok minden más mellett már meg is ígért, bár ezt is sokan megtették már előtte.

Az is jellemző egyébként, ahogyan a sajtó beszámol a kedvezményes hitel és a bérlakásépítés tervéről. A kormánypárti sajtó szerint a kormány végre megold egy régóta feszítő problémát, és lakáshoz juttatja a fiatal és kevésbé fiatal magyarokat, míg a Tisza örök életre albérletbe kényszerítené őket, ezzel szemben a másik oldalon azt olvashatjuk, hogy a Fidesz eladósítaná a lakáshoz hozzájutni vágyókat, míg Magyar Péter bérlakásépítési programjával végre megoldaná az égető lakhatási válságot. Na de a lényeg: akár a banknak fizet milliókat a saját lakással nem rendelkező, de valahol lakni akaró ember, akár a nála gazdagabb lakástulajdonost gazdagítja tovább albérlőként, a problémáját sem az újabb fideszes győzelem, sem egy esetleges tiszás kétharmad nem fogja megoldani. Vagy ha igen, az nem 2026 tavaszán fog megtörténni. És nem is 2030-ban, de talán még 2034-ben sem.

Amit viszont sokan nem értenek: egy mai fiatal könnyebben vehet meg egy fesztiválbérletet (vagy legalább napijegyet) vagy utazhat külföldre (persze nem túl hosszú időre és nem túl messzire), és ez kívülről nézve jólétnek tűnhet, de ha tíz-húsz éven át nem költ semmi ilyesmire, és ha éjjel-nappal dolgozik és mindenen spórol, akkor sem biztos, hogy szülői segítség nélkül saját lakáshoz jut. A rendszerváltással a magyarok számára is kinyílt a világ, az élet ma sok szempontból kényelmesebb, de a lakhatási válság példáján keresztül talán megérhető, hogy nem mindenki számára ugyanolyan egyszerű és kényelmes. És akkor még nem említettem az olyan aggasztó jelenségeket, mint a tömeges migráció és az arra adott reakciók, a világ megbolondulása a Covid-járvány idején, azt azóta kitört és mai napig zajló háborúk, és az, hogy májusban néha hidegebb van, mint februárban, miközben a szeptemberi éjszakák forróbbak, mint a júniusiak.

Nem mentek jól a dolgok, aztán kiderült, hogy lehet rosszabb

Egy pillanatra visszatérnék a buborékokhoz, pontosabban egy olyanhoz, amibe néha én is belépek, hogy aztán újra és újra kimeneküljek belőle. Az írók, irodalmárok, könyvesek világáról van szó, annak is a nagyvárosi, jellemzően baloldali és liberális társaságairól, melyek tagjai már a NER kezdeti időszakát is diktatúraként élték meg, az érzés az évtized közepére csak felerősödött, azóta meg egészen hisztérikussá vált. Nekem is, mivel részt vettem benne, könnyen átérezhető: kiadók, folyóiratok és írószervezetek szűnnek meg, és akármennyire is tehetséges meg szorgalmas valaki, nemcsak az írásból nem tud megélni (ezt amúgy is kevesen gondolják komolyan), de egy tanári vagy szerkesztőségi állásban is csak küszködve.

És miközben az írótársadalom szenvedett, mások egész jól megvoltak a NER első évtizedében. Konjunktúra volt, de ezt nem mindenki élte meg ugyanúgy. És itt nemcsak a munkanélküliből lett közmunkásokra meg a kisvállalkozóból lett nagyvállalkozókra gondolok: máshogy élte meg ezt az időszakot a könyvelő és a középiskolai tanár, máshogy az újságíró és a bolti eladó, de még a fesztiválokon, városi ünnepségeken, falunapokon rendszeresen fellépő zenész és az állami támogatást egyáltalán nem kapó független színházi rendező napi tapasztalatai között is ég és föld volt a különbség. Egyetlen közös volt bennük: aki diktatúráról, szellemi igénytelenségről, elszegényedésről beszélt, nem értette, hogy az istenbe’ beszélhet a másik stabilitásról, fejlődésről, prosperitástól, és ez az értetlenség fordítva is igaz volt.

De visszatérve az írókra, irodalmárokra, könyvesekre: a Fidesz kultúrpolitikájának gyakorlatilag minden lépését fenyegetésként élte meg ez a közeg, ráadásul joggal. Na de mi történne egy kormány- vagy rendszerváltás után? Oké, lehet módosítani a könyvek áfáját, lehet államilag támogatni a könyvkiadást vagy a tehetséggondozást. De vajon több szépirodalmat olvasnának az emberek? Többen fizetetnének elő az irodalmi folyóiratokra? Egy biztos: a megoldást és a végromlást sem 2026 tavasza fogja elhozni.

2010-ben még nem éreztem át a fideszes kétharmad veszélyét. Részben azért, mert éppen egy apolitikus korszakomat éltem, részben meg azért, mert nem nagyon lehetett elképzelni, hogy ne a Fidesz nyerjen, és hogy ez a győzelem ne legyen fölényes. Nem örültem neki, de elintéztem egy vállrándítással. 2014-ben csalódott voltam, de nem dőltem a kardomba. Előfordult már olyan a rendszerváltás óta, hogy a kormánypártok a következő ciklusban is a helyükön maradtak, és bele is buktak, szóval volt remény. Ráadásul még csak a húszas éveimnek értem a végére, nyilván nem éreztem magam reménytelenül öregnek. 2018-ban viszont már kimondottan dühös voltam. És értelemszerűen néhány évvel idősebb is, bár még mindig viszonylag fiatal, de annyira azért mégsem, hogy ne gondoljak bele, valamikor betölthetem majd a negyvenet, sőt az ötvenet meg a hatvanat is. Ami önmagában is szörnyű, de még borzalmasabb elképzelni, hogy 2045-öt írunk, hatvanegy éves vagyok, az ország miniszterelnöke pedig a nyolcvankét éves Orbán Viktor.

Lehet még ennél is rosszabb?

Igen, lehet. És nem, nem Magyar Péterre és a Tiszára gondolok, mert szerintem túlértékeljük a kérdést, hogy a mai ellenzék vezetőjéből lesz-e miniszterelnök, képes lesz-e valódi pártot szervezni maga köré, lesznek-e valódi szakértői, országgyűlési képviselői és miniszteri munkára alkalmas emberei. Vagy igen, vagy nem, a találgatást meghagyom másoknak, bár fogy az idő, már csak nyolc hónap maradt minderre.

De egy pillanatra visszatérnék arra, mit éreztem a kétharmados Fidesz-győzelmek után, mert az előbb nem fejeztem be a sort. Szóval a 2014-es csalódásomat és a 2018-as dühömet a 2022-es közöny követte. Mert hiába éreztem tíz éven át, hogy nem mennek jól a dolgok: 2020-ban berúgta az ajtót a pandémia, nyomában pedig a lezárások és korlátozások diktatúrája. Itthon természetesen az addig sem szimpatikus kormány hozta az intézkedéseket, kivéve, amikor egy nemfideszes polgármester zárt le egy-egy parkot, hadd legyen még rosszabb a közérzete a bezártságba amúgy is belefásult embereknek, de ilyen, sőt ennél szigorúbb és értelmetlenebb szabályok léptek életbe más városokban és más országokban is szerte a világon. És persze visszaesett a gazdaság, amit előre lehetett tudni, mégis mindenki eljátszotta, hogy meglepődik. Nem menekülhetett senki, és bár mindenkit a saját kormánya zárta a négy fal közé, a kormányok keze is meg volt kötve. És hasonló a helyzet, ha a migrációra, a háborúkra vagy a klímaváltozásra gondolunk.

A magyar gazdaság a Covid-karantén óta nem állt talpra. És most már nemcsak azok elégedetlenek, akiknek eddig sem tetszett a rendszer: hiába keres valaki a magyar átlag felett, akkor is érzi az inflációt, és akkor is bosszanthatják a vállalkozása megnövekedett terhei. 2024 tavaszán olyan elégedetlenséget – egyben a Tisza megjelenésével olyan reménykedést – tapasztaltam magam körül, mint az azt megelőző tizennégy évben soha. Engem viszont nem ragadott magával az áradás, és attól tartok, ha marad a Fidesz, akkor is összeomolhat a rendszer, és ha a totálisan felkészületlen Tisza nyer, akkor is káoszba süllyedhet az ország. De mit tehet ilyenkor az ember? Játszhatja például azt, hogy ahol a Fidesz-szavazókat szidják, ott ő is fideszes lesz, ahol meg a Tisza-szavazókat, ott tiszás. Nem fogják szeretni, de ha egyébként is úgy élünk, mintha a napjaink egy sorozat epizódjai lennének, legalább szórakozzunk rendesen.

Borítókép: Fishing On Orfű 2025 / fotó: Uhlár Brigi