A Miskolcról alkotott kép sokak fejében még ma is szürkébb a valóságnál, pedig aki veszi a fáradtságot, hogy elutazzon oda, már nem a rendszerváltás utáni kilátástalanságot fogja tapasztalni. Ott van például a CineFest Nemzetközi Filmfesztivál sok kísérőprogrammal, és ha az ember beszélget a helyiekkel, még színesebb képet kaphat a városról, felfedezhet például olyan helyeket, amiket magától nem biztos, hogy megtalálna.
Miskolc engem már azzal megvett, hogy a Tiszai pályaudvaron van egy resti. Klasszikus resti, olyan, ahol nemcsak egy sört vagy fröccsöt lehet meginni, nemcsak egy felest lehet lehúzni, amíg az ember a vonatra vár, hanem ebédelni is. Van rántott hús krumplival, vagy például… Szóval, amikor arra járok, általában rántott hús van krumplival, de legalább van rendes resti, amit például Pécs vagy Szeged nem mondhat el magáról. És csak 650 forint egy korsó sör.
Egy bajszos, mellényes, kalapos bácsinak, aki a pálinka mellé inna kísérőt, ez is drága. Akármennyire szeretem is a vasúti restiket, egy ilyen kocsma nem mindig vidám hely, néha csak görbe hátú, üres tekintetű, maguk elő meredő embereket látni az asztaloknál, kevesen és keveset beszélgetnek, van, aki le sem ül, csak kikéri a fröccsét, pár perc alatt megissza, aztán megy is tovább.
Acélváros
Budapestről vagy Nyugat-Magyarországról nézve Miskolc még mindig az egykori iparvárosnak látszik szennyezett levegővel, panelházakkal és cigánytelepekkel, munkanélküliséggel és alkoholizmussal. Pedig a város már maga mögött hagyta a rendszerváltás utáni kilátástalanságot, még ha nyomokban maradt is belőle valami, de ez nagyjából egész Kelet-Közép-Európára igaz. És persze mindenkinek eszébe jut a DVTK csapata és annak szurkolótábora.
A Diósgyőri Acélművek egykori gyártelepe az elhagyott csarnokokkal, silókkal, kéményekkel, az omladozó falakkal, a rengeteg törmelékkel és gazzal ennek a kilátástalanságnak lett a szimbóluma. A gyár nemcsak a város, de az egész megye legnagyobb munkáltatója volt, a bezárással pedig jött az elvándorlás – a kétszázezres város lakosságának negyede eltűnt. Az utóbbi évtizedben aztán a fideszes városvezetés úgy számolta fel a miskolci számozott utcákat, ahol jelentős részben cigányok laktak, hogy ezzel a szegénység problémája egyáltalán nem oldódott meg: a szegregátum egy része a város szélére, a Lyukóvölgybe vándorolt át. Így kevésbé van ugyan szem előtt a nyomor, a belvárosban javult a közbiztonság is, ugyanakkor sokan váltak hajléktalanná.
Szóval minek menjen az ember Miskolcra, ha nincs ott semmi dolga? Nemrég arról beszélgettünk néhány barátommal, hogy rengeteg magyar nem fordul meg Győrben vagy éppen Kecskeméten, ha nem oda jár tanulni vagy dolgozni, ha nincs elintéznivalója a városban, ha nem ott lakik a szerelme vagy a nagymamája. Miskolc is ilyen, pedig megvannak a kirándulóhelyei, maga a város viszont általában nem érdekli azokat, akik szeretnék megnézni a diósgyőri várat (amikor épp nincs felújítás alatt), a miskolctapolcai barlangfürdőt (ha épp nincs bezárva) vagy a Lillafüredi-vízesést.
„Az idő szabályos tagolásáról a Lenin Kohászati Művek gondoskodott, mikor reggel hatkor, délután kettőkor és este tízkor megszólalt a gőzduda” – írja Para-Kovács Imre a Mamut dala című könyvében, felidézve nyomasztó miskolci gyerekkorát. „A gyár kürtje egyébként úgy volt beállítva, hogy az egész városban hallani lehetett, amikor a műszakváltásokat jelezte, átgörgött a rekedt hang a völgyön, aztán visszapattant a hegyekről, és leesett közénk. Sosem értettem, miért van erre szükség, hiszen aki a jelre indult el otthonról, az egészen biztosan elkésett, aki pedig a műszak végét várta, már percekkel a jel előtt a kapuk előtt tolongott, hogy elsőnek juthasson ki a területről.”
A könyv egyébként rendkívül szórakoztató, de nem csinál reklámot Miskolcnak. „A brutális fogamzásgátlók és a könnyen beszerezhető abortuszok földjéről jövök, szabadna-e megkérdeznem, hogy mi a faszt keresek itt? Miért is volt annyira fontos, hogy legyen egy új miskolci krapek, akinek jövője sötét, jelene bizonytalan, múltja szerencsére nincs, hiszen csak éppen most született, de már öreg, szívja a mérgező ködöket, párákat, hallja, hogy fúj a gyár, és nem érti a villamosok számozását?” – teszi fel a kérdést a szerző.
És hát valljuk be, Borsodról, sőt általában egész Észak-Magyarországról sokunknak tényleg a sztereotípiák ugranak be először, és ezeket újra és újra megerősíti valaki, nemrég például a szintén miskolci születésű Aranyosi Péternek a cigánysággal kapcsolatos megjegyzései adtak témát a sajtónak, amely sajtó egyébként is szeret a kevésbé fontos dolgokon rugózni. A Miskolcról alkotott saját képemet az is befolyásolta, hogy sokáig csak olyan miskolciakat ismertem, akik már nem laktak Miskolcon, és sosem hallottam tőlük olyat, hogy szívesen visszaköltöznének.
A változás lehetősége
„A ’90-es évek felszabadult légköre, a változás lehetősége itt is érezhető volt” – meséli Zemlényi Attila költő, tanár, iskolaigazgató, aki a rendszerváltás idején költözött Szerencsről Miskolcra, és akit arról kérdeztem, hogy mennyit változott a város az utóbbi néhány évtizedben.
A szabadság különös levegőjéből, amit annak idején a vele egyidős fiatalok éreztek a budapesti underground világában, a Fekete Lyuk vagy a Tilos az Á koncertjein, Miskolc is részesült. Magánegyetem alakult, a Bölcsész Egyesület, ahol a „kétes egzisztenciák”, bőrkabátos rockerek, tarajos punkok is helyet kaphattak – úgy, hogy előtte Miskolcot és annak egyetemi képzését is a nehézipar uralta. A rendszerváltás eufóriája egybeesett Zemlényiék fiatalságával, a leszereléssel a katonaságtól. Széles baráti kör alakult zenészekből, írókból, költőkből, olyanokból, mint Őz Zsolt vagy Nyilas Atilla, mindenki tele volt közlési vággyal, elindult a Bruthália szamizdat.
Későbbi történet a Műút, aminek Zemlényi szintén alapítója, főszerkesztője volt. A folyóiratot sokáig szerkesztette Kabai Lóránt is, aki három évvel ezelőtt hunyt el, és akivel közösen vezették a Szöveggyár-tábort is. A Vasgyári eklógák című dráma, amit Zemlényi és Kabai ugyancsak közösen írtak, egyfajta városi traumafeldolgozás. „A Lenin Kohászati Művek ma is egy szürke seb a város közepén” – mondja Zemlényi, hozzátéve, hogy ötvenezerrel kevesebben élnek a városban, mint az államszocialista rendszer utolsó éveiben.
Szerinte félrevisz, ha más településekkel hasonlítjuk össze Miskolcot, vagy ha csak annyi hallunk róla, hogy Pataky Attila azt énekli, hogy elhagyja a várost, Bánhidi Lilla pedig megírja, hogy Sorsod Borsod. Félrevisz az is, ha csak a gettót emlegetjük a város kapcsán, mert hasonló városrészei többek között Budapestnek is vannak. „Miskolc identitását nehéz meghatározni, mert minden város identitását a benne élők összességének identitása adja. Nem fáklyásmenet, de nem is szenvedéstörténet a város története. Miskolc élhető, szerethető, nem kell sajnálni.”
Cine és fonákja
Pár éve leszerveztem egy könyvbemutatót Miskolcra. Előtte is megfordultam már itt, de ez az alkalom volt a legemlékezetesebb. A könyvtáros, Papp Dénes – amúgy költő és zenész – körbevitt a városban, és megmutatta többek között az Otthonka nevű helyet, ahol éppen a szlovákiai Kuciak-gyilkosságról vetítettek dokumentumfilmet, és ahol nem sokkal később azt vettem észre, hogy úgy beszélgetek a helyi arcokkal, mintha régi cimborák lennénk.
Éppen a CineFest eseményei zajlottak, izgalmas pezsgést érződött a kellemes kora őszi estében, és bár csak egy éjszakát terveztem ott aludni, kettő lett belőle. Másnap a Csengey-kertben vetítették az akkor húsz éve megjelent Kontrollt egy nosztalgikus Neo-koncerttel egybekötve, a Helynekemben a KFT játszott, és ugyanezen az estén buli volt a Grizzly pubban, buli volt az underground Tintában, emberek beszélgettek a teraszokon, vonultak egyik helyről a másikra.
Most, visszatérve a városba, néhány pillanatra szinte tiszteletbeli miskolcinak érzem magam. A Grizzly teraszán iszom a kávémat, amikor egy fiatal, magas, szemüveges srác lép hozzám, nyújtja a kezét, hogy ezer éve nem találkoztunk, én meg arra tippelek, hogy a múltkori társaságból lehet valaki. Közben látom, hogy ő is elbizonytalanodik. Végül kiderül, hogy mindketten összekevertük valakivel a másikat. Amikor külföldön járok, mindig otthonosan érzem magam, ha helyinek néznek, de az ilyesmi bármelyik magyar város megfordulva is jólesik.
Most is a CineFestre érkeztem, az utolsó két napra – a teljes rendezvény tíz napon át tart. A nemzetközi filmfesztivál Miskolc legnépszerűbb programsorozata, és mindig van olyan téma vagy név, ami önmagában is sok nézőt behúz. Nemes Jeles László új filmje, az Árva mindkét vetítésére elővételben fogytak el a jegyek, ahogy a Bölöni, az erdélyi legenda című dokumentumfilmre is. De ott van például a magyar zenei fesztiválok történetét bemutató Fesztiválország, amit egykori lelkes fesztiválozóként nem hagyhatok ki, és különös érdeklődéssel figyelem a kelet-európai szekciót is, amiből valószínűleg a legnyomasztóbb filmet, a Covid-járvány idején egy bolgár kisvárosban játszódó Made in EU-t sikerül kiválasztanom.
A Csengey-kertben egyik este belehallgatok egy nagyon régi miskolci ska zenekar, a Kabinet Rt. koncertjébe, akiknek nagyjából minden számuk ugyanolyan, leszámítva a Tánya London lánya és a Lipót bácsi című slágereket, amik viszont Bad Manners-feldolgozások. A headliner a Pál Utcai Fiúk, ők már jóval több embert mozgatnak meg a városban, megtelik a Csengey-kert – kár, hogy csak két sörcsap működik, a férfi vécé két piszoárja közül meg egy sem. A Grizzlyben a budapesti Újzenekar koncertezik, tisztességes hosszúságú ráadást játszva a későn érkezők kedvéért.
„A hétköznapokon meg az év nagy részében nincs ekkora pörgés a városban” – mondja Szilágyi Levente, a dokumentumfilm-vetítéseket szervező Kinodomino-csapat egyik tagja. Másoktól is hallom, hogy Miskolc általában csendesebb, a többi városi program pedig inkább tömegigényeket szolgál ki, biztosra megy. Ők a kivételek közé tartoznak, és nem csak a CineFest idején mutatnak be érdekes filmeket. Ezen az estén amúgy a Baksa-Soós János életéről szóló Tejutcagyereket lehetett megnézni a Városháza téren.
A Bükk városa
A dokufilmes csapat egy másik tagja, Szakos Dániel kétlaki életet él, Budapest és Miskolc között ingázik. Szerinte nemcsak Miskolcra jellemző, de különösen igaz rá, hogy elfogyott belőle a fiatal szellemi tőke. „Miskolcon nyilván a fiatalokból van hiány, főleg az élelmesebbekből.”
„Alapvetően sok jó törekvés van, de szerintem egy picit mindig túllőnek a célon, túl nagyot álmodnak” – folytatja. „Az avasi kilátót, bár felújították, két évig nem tudták átadni, ami hasonló blama, mint a diósgyőri vár, és ilyenből sok van. Miskolc harminc éve elvesztette az identitását, és nehezen találja meg az új arcélét, mivel a városvezetés nosztalgiában és teljesíthetetlen víziókban utazik. A város sok egymástól távol eső városrészből áll, olyanokból, mint Diósgyőr, Avas, Hejőcsaba vagy az Egyetemváros. A Miskolci Egyetem szépen fejlődik, van új könyvtára, jönnek külföldi hallgatók, de ez egy város a városban. A Cineversity nevű program egy törekvés arra, hogy az egyetemisták bejöjjenek a belvárosba.”
Szakos egy ideig úgy gondolta, tervezőgrafikusként inkább Miskolcon kamatoztatja a tudását, az ország amúgy is fejnehéz, mégsem tudott teljesen elszakadni Budapesttől. Néhány éve részt vett a ma már nem működő MAG (Miskolci Alternatív Generáció) elnevezésű kezdeményezésben, amelynek Miskolcon élő, illetve onnan elköltözött, de visszavágyó tagjai próbálták vonzóvá tenni a különleges, jellegzetesen kelet-európia vonásokkal rendelkező miskolci identitást.
„A civil szféra üde, pörög, sok a lokálpatrióta. Az új szlogen – Miskolc, a Bükk városa – szerintem jól hangzik. A Bükk tényleg sokat jelent az ittenieknek, a természet közelsége leföldeli az embereket. Azok a barátaim, akik itt maradtak, jól érzik magukat ebben a csendesebb, lassabb, ember- és természetközeli léptékben. A Factory Sport Aréna egy szuper hely. A Kisavas szintén nagyon ment az elmúlt tíz évben, sok-sok hétvégi boros programmal. Többen költöznek haza és újítanak itt fel pincéket. Két évig páran egy Rejtek nevű underground helyett vittünk a Kisavason, ami azután visszaszállt az eredeti tulajához. Ma Zugivóként működik, és fantasztikus underground koncerthely.”
A Zugivóba egyik este én is benézek, valóban bájos közösségi kocsma, éppen egy fiatal debreceni zenész játszik kísérleti elektronikus zenét 3colors néven, de a helyet üzemeltető Tinta Multikulturális Egyesület szervezésében lépett már fel itt kanadai, svéd, portugál, litván és izraeli formáció is, és felolvasóesteket, kiállításokat is rendeznek néha. Eldugott kis zuga ez a városnak, nem biztos, hogy magamtól rátaláltam volna. A belvárosban, a főutcán és mellékutcáiban viszont nem kell nagyítóval keresni a teraszos, sokáig nyitva tartó kocsmákat. A Grizzlyt már emlegettem, de ott van például a Fillér vagy a Forint, az Abszurd vagy a Villanyrendőr, és még hosszan folytatható a sor. Egyszer egy lakótelepi talponállóba is benéztem, de ott nyilván rögtön kiszúrták, hogy nem vagyok törzsvendég.
„A fővároshoz képest Miskolcon sokkal alacsonyabbak az albérletárak, lakást, házat is kedvezőbb áron lehet venni, ennek ellenére a lakosság, illetve a fiatalok száma csökkent az elmúlt években” – meséli Barcsai László, a Helynekem programszervezője és a Slam Poetry Miskolc alapítója. Ő is megemlíti a filmfesztivált és a dokufilmeseket: „A CineFest mára a legnagyobb kulturális esemény lett a városban. Idén először tarkította a fesztivál programját a Shake It Up! Utcazene Fesztivált, ami kevésbé ismert formációknak adott fellépési lehetőséget, a Kinodomino csapata pedig a város különböző pontjain tart közösségi dokumentumfilm-vetítéseket és beszélgetéseket az alkotókkal, nemcsak most, hanem egész évben.”
A város kulturális életéből más pozitívumokat is megemlít: „A kultúra iránt érdeklődőknek ott vannak a Miskolci Nemzeti Színház, illetve a Tudomány és Technika Háza előadásai, valamint a Miskolci Galéria kiállításai. Számos hangulatos kiskocsma található a belvárosban, és persze ott van a Helynekem, ahol a hétvégi állandó éjszakai élet, a Video Disco és az elektronikus zenei rendezvények, a Nextapes mellett pedig rendszeresek a klubkoncertek, amelyeken Azahriah-tól Zságer Balázsig fellépett már mindenki, aki számít.”
Bejelentkezés