Már csak ti beszéltek erről

„Belépés kizárólag érvényes védettségi kártyával. A közös helyiségekben kötelező az orrot és a szájat eltakaró maszk használata.” Mindezt néhány hete olvastam egy angliai utazás előtt, egy liverpooli hostel leírásának apróbetűs részében. Nem 2020 szeptemberében vagy 2021 májusában, hanem 2024 novemberében. Egy pillanatra összerándult a gyomrom. Megint kezdődik? Azzal nyugtattam magam, hogy biztos csak véletlen, elfelejtették frissíteni az oldalt. Az Almásfüzitői Timföldgyár homlokzatán is ott virít még a felirat, hogy „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”. Azt is pont annyira vették komolyan, mint a pandémia jelmondatát, hogy „Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra”. Szóval semennyire. Vagy épp ellenkezőleg, túlságosan is. Önmaga paródiája lett.

A Kádár-nosztalgiát már megszoktuk, talán el is telt már annyi idő a rendszerváltás óta, hogy objektíven lehessen vizsgálni, hogy képesek legyünk megérteni. A Covid-nosztalgia viszont egy egészen új jelenség. Onnantól kezdve, hogy feloldották a lezárásokat, néhányan, akik nem tudtunk olyan gyorsan napirendre térni a szabadságjogok túlzott korlátozása felett, megkaptuk másoktól – olyanoktól, akik könnyedén elfogadták, esetleg még szorgalmazták is azt –, hogy már csak mi beszélünk erről. Felejtsük el, mintha nem is lett volna. Most meg egyre gyakrabban hallom és olvasom, hogy nem volt az olyan rossz. Oké, persze, sokan meghaltak, és – a jó ég tudja, honnan – jött egy gazdasági recesszió, de legalább nem kaptunk meghívást a pszichopata főnök meg sem rendezett születésnapi bulijába, helyette lehetett pizsamában sorozatot nézni. Régi szép idők.

Nemrég megjelent egy cikk a Telexen, megszólaltatva egy pszichológust mint szakértőt. A szakértő olyasmiket állít, hogy a karantén idején mindenki ugyanazzal a problémával küzdött, megerősödött a közösségi szolidaritás, enyhült a munkahelyi nyomás, az emberek kötelezettség nélkül élvezhették a szabadságot, beleértve az élet olyan apró örömeit, mint egy séta az erdőben. Megemlíti azért, hogy bizonyos csoportoknak okozhatott bizonyos nehézségeket a bezártság, de oda se neki, az újságíró, a szakértő, meg a barátaik, rokonaik és üzletfeleik biztos jókat olvasgattak a kanapén elnyúlva, amíg a futár meghozta a mindenmentes vacsorát.

Nem, nem küzdött mindeni ugyanazzal a problémával, mivel az embereket más és más élethelyzetekben találták meg a lezárások. Nem, nem erősödött meg a közösségi szolidaritás, sőt sokan tudomást sem vettek mások problémáiról. Nem, nem enyhült mindenkinél a munkahelyi nyomás, bár azok a szerencsések, akiknek tönkrement a vállalkozásuk vagy elvesztették a munkájukat, valóban felhőtlenül örülhettek a nyakukba szakadt, kötelezettségek nélküli szabadságnak. Az volt ám a boldogság! Már ha akadt elég megtakarításuk, és képesek voltak fizetni a számláikat. Az erdei sétát adom, de addig, amíg az ember elért az erdőig, minden és mindenki arra figyelmeztette, hogy mégiscsak jobb lett volna szépen otthon maradni.

De legyünk igazságosak! Ahogy a Kádár-nosztalgiát, úgy a karanténromantikát is meg lehet próbálni megérteni. Én például nem szerettem iskolába járni, ezért most feltettem magamnak a kérdést, vajon hogy reagáltam volna tizenegy évesen, ha bejelentik, másnaptól nincs suli. Majdnem rávágtam, hogy gyerekpezsgőt bontok örömömben, aztán eszembe jutott, hogy mégsem lehet olyan nagy buli ugyanazzal a néhány családtaggal ugyanabban a kicsi lakásban beláthatatlan időre összezárva lenni. Az iskolát – egy sor másik probléma mellett – éppen azért utáltam, mert börtönben éreztem magam, de utólag a házi őrizet sem tűnik csábítóbbnak. Viszont megfosztott volna olyan élményektől, amik miatt mégiscsak el lehetett viselni a közoktatásban eltöltött éveket.

Ha nagyon akarom, a karanténidőszakból is előáshatok szép emlékeket. Jobb lakásba költöztem, befejeztem egy régóta húzódó projektet, lettek új barátaim, sőt bajtársaim, akikkel tartottuk egymásban a lelket, és együtt vártuk, hogy vége legyen a rémálomnak. Mert rémálom volt, és a legjobban az ébredést szerettem benne.

A home office-t sem azért bírtam, mert kötelezővé tették, hanem mert jobban passzol hozzám és a munkámhoz. Most is éppen itthonról dolgozom, nem hiányzik az ébresztőóra meg a zsúfolt metró reggelenként, ha viszont három napig nem lépek ki az utcára és nem látok magam körül embereket, tudom, hogy nem kerek a világ. Sosem követelném, hogy tiltsák be az életet az egész bolygón csak azért, mert nekem gyakran esik jól egyedül lenni és nem menni sehova.

Na meg ott van a higiénia. Ahányszor azt látom egy vasúti kocsi vagy egy szórakozóhely mosdójában, hogy nincs folyékony szappan és/vagy kézfertőtlenítő, mindig eszembe jut, hogy mi van a fertőzésveszéllyel? Most már hátradőlhetünk? Nem lesz meg a böjtje ennek a rengeteg érintkezésnek? Pedig a járványok velünk maradtak, nem? Vigyáznunk kell magunkra és egymásra, nem? Ezt akkor mindenki komolyan gondolta, ugye? Azóta is mindenki félévente oltakozik, ugye? Gondolom, aki akkor rendőrt akart hívni rám, továbbra is hordja a maszkot. Nyilván akkor is minden körülmények között megtette. És nem csak azért, hogy jó embernek tűnjön a többi jó ember előtt, és rászólhasson a felelőtlen suttyókra. Tényleg fontos volt neki, ugye?

És vajon hányan jutottak előrébb az önismeret rögös útján? Tapasztalja bárki, hogy embertársai nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, toleránsabbak, szolidárisabbak lettek? Hogy hidegebb fejjel állunk a világot átformáló újabb társadalmi és politikai jelenségekhez? Hogy felvérteződtünk az újabb krízisekkel szemben?

Ja, amúgy a liverpooli hostelben végül nem kértek védettségi igazolványt, és maszkviselésre sem köteleztek a közös helyiségekben. Azok az idők elmúltak. Egyszerűen elfelejtették frissíteni az oldalt, én meg elfelejtettem szólni nekik, hogy frissítsék. Ki beszél már erről?