Közhely, hogy mennyire megváltozott a média, mennyire átalakultak az úgynevezett fogyasztási szokásaink, és mennyire mást jelent ma a rock and roll, mint amit abban a korszakban jelentett, amiből ezek a srácok inspirálódtak. Ha viszont minden úgy lenne, mint régen, akkor új zenekarok sem alakulnának, és nem reflektálhatnának a jelenre úgy, ahogy a Fontaines D.C. teszi. Nem énekelhetné Grian Chatten, hogy „I don’t feel anything in the modern world”, ahogy azt sem, hogy „life ain’t always empty”.
Nemrég Bécsben söröztem és beszélgettem egy ír sráccal, a Vulture Fun nevű bölcsész-kocsma-punkzenekar egyik tagjával. Mondta, hogy Dublinból jöttek, amiben semmi furcsa nem volt, leszámítva, hogy nem Dáblinnak mondta, hanem fonetikusan, Dublinnak ejtette. Elhittem neki, hogy így kell, már csak azért is, mert egy náluk jóval ismertebb, szintén dublini eredetű, ma már londoni székhelyű bölcsész-kocsma-punkzenekar, a Fontaines D.C. egyik számában is így ejtik. Amúgy sosem jártam Dublinban, de ahogy mondani szokás, rajta van a bakancslistámon, ahogy eddig a Fontaines D.C. fellépése is rajta volt. Utóbbihoz nem is kellett Írországig vagy Angliáig utaznom, mert ők jöttek el Budapestre. Nem először, mivel a Szigeten már kétszer is játszottak, de azokról lemaradtam.
Most mindössze két megállót kell utaznia a HÉV-vel Csepelig a részben magyarokból, részben a magyar fővárosban tartózkodó írekből álló közönségnek. A koncertet a Live Nation szervezte, a helyszín pedig a Barba Negra, ami igazából egy hatalmas sörsátor. A színpadtól balra és jobbra is van két-két pult, van egy másik a keverőpult mögött, és további kettő a sátoron kívül, ehhez képest mást sem látni a magyar előzenekar, a Nanana, és a fő attrakció, a Fontaines D.C. koncertje közötti fél órában, mint italért sorba álló embereket. De ugyanez a helyzet a koncertek alatt is, idegtépően lassan haladnak sorok, ami persze nem újdonság annak, aki valaha is járt magyarországi koncerten vagy fesztiválon. Én például nem először csinálok ilyet, de minden alkalommal az az érzésem, ami most is: a pultosoknak mintha ez lenne az első napjuk.
A Fontaines D.C. stílusát leginkább a „posztpunk” címkével szokták jellemezni, de szerintem az „alternatív” jelző is megállja a helyét. Vannak dühösebb, karcosabb és gyorsabb dalok a refrének monoton kántálásával, van társadalomkritika, de legalább annyi lassabb, dallamosabb, melankolikusabb, ábrándosabb darab akad közöttük lírai dalszöveggel, és ezekben sok minden benne van a ma emberének szorongásaiból, bizonytalanságaiból, elidegenedéséből, belső ürességéből. Az eredmény mégsem az a zene, amit hallgatva az ember legszívesebben befeküdne egy fürdőkádba egy üveg whiskyvel, egy vödörnyi gyógyszerrel meg egy konyhakéssel, hanem amit élőben is szeretne hallani, és amiről sejti, hogy remekül fog rajta szórakozni.
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk némi rokonszenvet érezni az írek iránt: két kis nemzetről van szó, amelyek egy-egy nagy birodalom perifériáján küzdöttek a fennmaradásukért. Ezen kívül persze nincs túl sok hasonlóság, az íreknek valószínűleg inkább egzotikus élményt jelent a csepeli paneltömbök tövében adott koncert. A Fontaines D.C. névadását egyébként a Keresztapa kiégett színész-énekese, Johnny Fontane inspirálta, a talányos D.C. pedig nem más, mint Dublin City rövidítése. Az alapítók zenei főiskolára jártak, James Joyce-ot meg Jack Kerouac-ot olvastak, és maguk is írtak verseket. A zenei hatások között is sok mindent fel lehet fedezni – Joy Division, Pogues és sokan mások. Grain Chatten énekes, Carlos O’Connell és Conor Curley gitárosok, Conor Deegan basszusgitáros és Tom Coll dobos nagyjából 2014 óta vannak együtt.
Már az első, 2019-ben megjelent, Dogrel című albumukkal berobbantak, aztán hiába próbálta betiltani az életet a világrendőrség az egész bolygón egy közepesen veszélyes járványra hivatkozva, a lendület nem tört meg. A 2020-as lemez, A Hero’s Death, a 2022-es Skinty Fia, és a legutóbbi, a 2024-ben megjelent Romance is jelezték, hogy itt egy komoly életmű épül egyre kiforrottabb dalokkal. Utóbbi album producere James Ford volt, aki olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Depeche Mode, a Pulp, a Blur, az Arctic Monkeys vagy a Foals. És közben persze megtörtént, ami a legtöbb sikeres zenekarral meg szokott történni a befutásnak ebben a fázisában: a frontember, Grian Chatten 2023-ban egy személyesebb hangvételű szólólemezt is kiadott Chaos for the Fly címmel, ami legalább annyira izgalmas, mint a zenekara albumai. Nem lennék meglepve, ha egyszer saját verseskötettel is jelentkezne.
Az emlegetett sikerekről, befutásról, berobbanásról annyit, hogy a zenekarnak a mai napig nincs például magyar nyelvű Wikipedia-oldala. Tudom, ez nem igazi értékmérő, de talán megmutat valamit abból a fragmentáltságból, ami a mai popkultúrát, azon belül is a könnyűzenét jellemzi. Pár napja a mindenféle alternatív zenekarok koncertjeire sűrűn járó ismerőseimnek említettem, hogy szombaton megyek Fontaines D. C.-koncertre, és fogalmuk sem volt róla, hogy az milyen zenekar. Nem látom magam előtt, hogy harminc év múlva kamaszok tömegei a világ mindenféle városainak mindenféle plázáiban tömegével vásároljanak maguknak Fontaines D.C.-pólókat, miközben a mai kamaszok még simán hordják a Sex Pistols- vagy Nirvana-pulóvereket. Pár éve még nehéz volt belépőt szerezni a Red Hot Chili Peppers vagy a Pearl Jam budapesti koncertjeire, a Fontaines D.C.-re viszont még a koncert napjának délutánján is lehetett jegyet venni.
Szóval akármilyen sikeres ma egy zenekar, úttörő, kultikus, ikonikus már nem nagyon tud lenni. Nem tud már olyan lenni, amit mindenki ismer, és vagy rajong érte, vagy ki nem állhatja, de legalább két-három számát hallotta, vagy legalább tudja, hogy néz ki az énekes, vagy legalább a nevük szembe jött vele, és megjegyezte. A Fontaines D.C. nem ilyen. Pedig van annyira karakteres, és talán Grian Chatten is lehetne idol, de ezek most nem azok az idők: közhely, hogy mennyire megváltozott a média, mennyire átalakultak az úgynevezett fogyasztási szokásaink, és mennyire mást jelent ma a rock’n’roll, mint amit abban a korszakban jelentett, amiből ezek a srácok inspirálódtak. Ha viszont minden úgy lenne, mint régen, akkor új zenekarok sem alakulnának, és nem reflektálhatnának a jelenre úgy, ahogy a Fontaines D.C. teszi. Nem énekelhetné Grian Chatten, hogy „I don’t feel anything in the modern world”, ahogy azt sem, hogy „life ain’t always empty”.
A lényeg, hogy aki a ’90-es években szerette a Blurt, a Pulpot, az Oasist vagy a Radioheadet, tíz évvel később meg az Arctic Monkeyst, a Libertinest vagy a Franz Ferdinandot, annak most itt van a Foals vagy az Idles. Vagy éppen a Fontaines D.C., ami most az összes slágerét elhozta Csepelre. Nem marad ki a Jackie Down the Line, a Televised Mind, a Roman Holiday, a Big, A Hero’s Death, a Boys In the Better Land, a Favourite, az In the Modern World, az I Love You és a Starbuster sem. Mivel most hallom őket először élőben, nincs összehasonlítási alapom, de másoktól azt hallom, hogy Grian Chatten két dal között amúgy sem szokott túl sokat beszélni a közönséghez – leszámítva egy kontextus nélküli „Free Palestine!” bemondást –, így viszont nincsenek üresjáratok, tömény másfélórás koncertműsort kapunk, és hazafelé elégedetten szállhatunk fel a HÉV-re.
Borítófotó: Németh Róbert
Bejelentkezés