A magyarok újra megszerették a bolgár tengerpartot | Balkáni képeslapok, 2. rész

Bulgária Fekete-tengeri partvidéke olcsóbb az Adriánál, de a Balatonnál sem drágább, sőt. A legtöbb partszakaszon hasonlóak a szabadstrandok, mint a Balkán-félsziget nyugati oldalán, viszonylag kevés szolgáltatással, elvétve egy-egy öltözőfülkével, a forgalmasabb helyeken büfékkel, éttermekkel, és szinte végig finom szemcsés homokkal és tiszta vízzel. Balkáni sorozatom második részében délről északra haladva Burgaszból, Neszebarból és Várnából hozok képeslapokat, hozzácsapva az utamhoz a régi bolgár fővárost, Veliko Tarnovót.

Léteznek kellemesebb dolgok is, mint Plovdivból Burgaszba vonatozni. Ötórányi reménytelen vánszorgás. Mindenesetre minél többet utazik az ember Kelet-Közép-Európában, annál árnyaltabb képet kap a szolgáltatások színvonaláról, és annál kevésbé magabiztosan dobja be egy vitában, hogy Magyarországon minden szar, és még a bolgárok is lehagynak minket, ahogy az ellenkezőjéről sincs kedve győzködni senkit.

Igen, voltunk már éltanulók, és most joggal lehet hiányérzetünk például a vasútfejlesztések miatt, közben mondhatjuk, hogy a bolgárok szépen fejlődnek, de nekik meg van honnan, többek között éppen a vasútfejlesztések terén. És ez elmondható a szerbekről vagy a bosnyákokról, de akár még a horvátokról is, mert ezen a téren ők sem járnak előttünk.

Burgasszal és a szállásommal egyébként szerencsém van, mert a vasútállomástól, a buszpályaudvartól, a sétálóutcától és tengerparttól is csak pár percre található a garzon, amit két éjszakára vettem ki. Pedig a környék egyáltalán nem nyújt szívderítő látványt. Tipikus kelet-európai jelenség: álló munkagépek, feltört aszfalt, konténerek, szemetesben turkáló hajléktalan, aztán belépsz a lépcsőházba, beszállsz a liftbe, benyitsz az ajtón, és egy szépen bútorozott, mindennel felszerelt apartmant találsz. Mémek születnek erről a kettősségről, nem alaptalanul.

Homokos part és hullámzó tenger

A Balkán legtöbb országában, így Bulgáriában is jóval tovább tartott a török világ, mint nálunk – és Magyarországnak is csak egy része tartozott a hódoltsághoz –, aminek jóval mélyebb civilizációs hatásai lehetnek néhány megmaradt mecsetnél. Bulgária 1878-ban szabadult fel az Oszmán Birodalom uralma alól, de Burgasz egészen 1885-ig török fennhatóság alatt állt. Ennek mégis viszonylag kevés nyoma látható más balkáni városokhoz képest.

A szoci világból itt maradt Szabadság tértől a vasútállomásig húzódó hosszú sétálóutca, a nappal színes és forgalmas Aleksandrovska éjszakára teljesen elcsendesedik. Nincs nagy mozgás a belvárost uraló Hotel Bulgaria körül sem, és szinte mindenhol bezárnak a boltok, butikok, büfék, és bezár a Papa Beer kézműves söröző vagy a Mezetto nevű talponálló is, amiket az éjszaka oázisainak gondoltam. Egyedül a magát romkocsmaként definiáló Gravity tart nyitva éjfél után is. Úgy látszik, a nagyvárosi pörgést nem Burgaszban kell keresni, de a magamfajta kíváncsi utazó itt sem unatkozhat.

A tengerparton hosszan nyúlik el a szabadstrand, mellette egy rendezett park, halsütőkkel, sörözőkkel. Errefelé is változó intenzitással zajlik az élet, a háttérben a hullámzó tenger állandó morajlásával. Apró szemcsés homokra lehet leteríteni a törölközőt, a hullámok rengeteg kagylóhéjat sodornak a partra, a víz tiszta, az Adriánál jóval kevésbé sós, és a strandnak egyetlen szakaszán sem alakul ki fullasztó tömeg. A part menti bárok pedig a belvárosi szórakozóhelyek alternatívái, igaz, ezek sem tartanak nyitva éjfélnél tovább.

A Stenata bárban verek tanyát, ez a legszimpatikusabb mind közül. Persze eleve nehéz rosszul éreznie magát az embernek, ha egy tengerparti büfében ihat meg egy korsó sört vagy egy pohár bort. Sült halak is kaphatók itt, és nagy örömömre van halászlé. Halászléből egyébként többfélét is kipróbálok Bulgáriában: van, amelyik csak a vörös színe miatt emlékeztet a magyarosra, van, amelyik inkább a húslevesre vagy a krumplilevesre hajaz, van hígabb és van sűrűbb változat. Némelyikbe még rákot is tesznek, sőt láttam már kagylós változatot is – fene a gusztusukat.

– Mindkettőt te iszod meg? – kérdezi meghökkenve a cserfes pultos lány, amikor a söröm mellé egy negyvenfokos burgaszi rakiját is kérek.

– Magyar vagyok – vágom rá büszkén és magabiztosan, ahogy ilyenkor szoktam, mintha egy magyarnak erre kéne büszkének lennie, vagy büszkébb lehetne ezen a téren másoknál. Amúgy nem először kapom meg ezt a kérdést a Balkánon, de most is meglep.

– Sok szerencsét – húzza fel a szemöldökét egy másik pultos.

Én meg lehúzom a rakiját. Meg se kottyan, mondom magamban, de a következőt már nem kérem ki.

*

Burgaszból a másik tengerparti nagyváros, Várna felé tartva Neszebart is útba ejtem. Az ehhez hasonló, úgynevezett ékszerdobozoknak ugyanaz az előnye, ami a hátránya: túl jó helyen vannak és túl izgalmasak ahhoz, hogy ne kapják fel őket a turisták. Ahogy az Adrián is számos apró szigetre vagy félszigetre épült mesevárost találni zegzugos utcácskákkal, úgy a Fekete-tengeren is akadnak ilyenek.

Az ókori Meszembria helyén épült Neszebarban rengeteg templom és templomrom zsúfolódik össze a kis félszigetet körbevevő várfal maradványai között, de még több az étterem, a cukrászda, a szuveníres, az ékszeres, na meg persze a pénzváltó. A neszebari képeslapok és hűtőmágnesek főszereplője a szélmalom, amely az óvárost az újvárossal összekötő földnyelven áll. A félsziget csúcsa közelében pedig egy egészen kicsi strand kínálja magát: itt kivételesen nem homokon, hanem kagylóhéjtörmeléken lépked az ember, hogy a városnézés után a tengerbe csobbanhasson.

A közelben húzódó, hosszú szállodasoráról és zajos szórakozóhelyeiről ismert Napospartról, a bolgár Siófokról átruccanó turisták ezrei keringenek a kis labirintusban, köztük rengeteg magyar, mindegyik zabál valamit közben, és persze fényképez, mert amúgy bőven van fotótéma. Neszebar és más bolgár üdülőhelyek a rendszerváltás előtt sem voltak ismeretlenek a magyarok előtt, sőt az egész keleti blokkból jártak ide üdülni a népek, de mostanában mintha lenne egy reneszánsza a Fekete-tengeri üdüléseknek. Sokan jönnek ide az Adria vagy a Balaton helyett, vagy csak úgy, kíváncsiságból.

Egy nyolcvanas éveket idéző panzióban alszom, a tulajdonos egy idős házaspár. A néni fordítóprogrammal kommunikál, a bácsi meg azt magyarázza angol-német keveréknyelven, hogy van két, nálam alig idősebb fiuk, mindketten informatikusok, az egyik Szófiában, a másik Plovdivban helyezkedett el. Úgy látszik, hiába születtél a földi paradicsomba, ha testhezálló munkát csak a nagyvárosokban találsz.

Este az Emona étteremben eszem halat, aztán az Albatross borozóban kóstolok helyi borokat. Itt szólal meg újra a régi nóta: a hosszú hajú borász, akit elsőre inkább hippinek néztem, nem tudja leplezni az örömét, hogy Orbán Viktor országából érkeztem, és a terasz túloldaláról is a miniszterelnökünk nevét kiabálja nekem. Na tessék, már megint a kurva politika.

Az már egyáltalán nem lep meg, hogy az óváros éjszakára mély álomba merül, és a pár órája még fel-alá járkáló, fényképező, kebapcsét burkoló, fagyit nyaló és borokat kóstolgató turisták nyom nélkül eltűnnek. Én persze megtalálom a magam oázisát: a Balkon kocsmában kötök ki, ahol éjfél után is van egy kis élet. A Naposparton persze még hajnalban is buli van, itt is lehet hallani, még a szobámban is érzem a basszusok lüktetését, de nem sokáig, mert hamar elnyom az álom.

*

Neszebarból nem könnyű eljutni Várnába, naponta csak néhány közvetlen buszjárat van, vonat nincs. Mindenhol azt hallom és olvasom, hogy jegyet venni csak a buszon lehet, ehhez képest alig engednek felszállni jegy nélkül. Kiderül, hogy rajtam kívül mindenkinek van ilyenje, de végül valahogy mégis felférek, hogy aztán a következő megállónál másoknak már valóban ne jusson hely.

A szállásom Várnában is egy kényelmes lakás, igaz, egy ingerszegény lakótelepen. A hírhedt várnai taxisokat el akarom kerülni, így marad a rengeteg gyaloglás és buszozás. A várnai buszokon elvileg igen, gyakorlatilag nem lehet bankkártyával fizetni, de még papírpénzzel sem, kizárólag apróval. Megtanulom a kényszerbliccelés fogalmát is: lenne pénzem jegyre, de mire odaférnék az automatához, már le is kell szállnom. Ha jön az euró, ezekre az automatákra sem lesz többé szükség.

Várna a harmadik legnagyobb bolgár város Szófia és Plovdiv után, Burgaszt megelőzve pedig a legnagyobb tengerparti város. Egyetemi város, és Szófiához vagy Plovdivhoz hasonlóan ide is sokan érkeznek tanulni vagy dolgozni a világ minden tájáról. Az aranykupolás ortodox székesegyház vagy a római fürdő maradványai kihagyhatatlan látnivalók, de vannak itt magyar emlékek is, és én ezeket is felkeresem.

A város szélén található a keresztény Európa szempontjából vesztes várnai csata emlékhelye Hunyadi János szobrával és I. Ulászló mauzóleumával – és magyar nyelvű emléktáblával. A Retró Múzeum pedig a nagy bevásárlóközpont, a Grand Mall emeletén kapott helyett, a smároló Zsivkov és Brezsnyev fotója, a Trabantok, Zsigulik és Skodák, a mosógépek, porszívók és tévék mellett régi magyar papírpénzekkel és cigisdobozokkal, Munkással meg Fecskével, és az egykori vasfüggönyön inneni világ ezer másik rekvizitumával.

Elsőre viszont elkedvetlenít, hogy a városi strand középső szakasza tele van algával meg hínárral, ráadásul még egy medúza is megcsíp. Másnap viszont a déli strandot célzom meg, ahol kimondottan tiszta a víz. És bár medúzák itt is akadnak, engem már egyre kevésbé zavarnak a csípések. Végig fúj a szél és hullámzik a tenger, de a fürdést így is élvezem.

A Mehana Kashtata tradicionális bolgár kisvendéglőben olcsón és jót eszem – taratort, vagyis hideg joghurtos uborkalevest, meg csípős húsgolyót, mellé pedig sopszka salátát, ami uborkából, paradicsomból, paprikából, hagymából és sajtból áll –, de még az eggyel magasabb árkategóriába tartozó, hajó formájú Mr. Babá ízlésesen tálalt halételei sem megfizethetetlenek.

A strandon jobbnál jobb szórakozóhelyek sorakoznak, ugyancsak nem túl drága italokkal. Egyik este az Animacionerite nevű bolgár funky zenekar játszik a Menthol színpadán, pár nappal később pedig több helyi fiatal rockbanda, a Tlen, a Cvet és mások lépnek fel a Moonlightban, ahogy hallom, főleg saját szerzeményekkel, köztük egészen kiváló dalokkal. Mindig történik valami a várnai tengerparton, sőt úgy tűnik, nyári estéken kizárólag itt történik minden.

Nappal a városközpont széles, szellős és zöld sétálóutcái is tele vannak élettel, éjjelre viszont ezek is kihalnak. Teljesen. A legnagyobb csalódás a Kultura Speakeasy Bar, ami állítólag a legjobb a hely a városban, félig titkos, földalatti kocsma, ahova egy ház liftajtónak álcázott átjáróján keresztül lehet bejutni, de éjfél után a személyzet már közel sem olyan rugalmas, mint a hasonló underground bolgár kocsmákban, és nem enged be senkit.

És akármilyen hangulatos például a Shtaigata söröző is, még szombaton is csak páran lézengenek ott. Nincsenek sokan a Bonjour nevű retrókocsmában sem, itt viszont a pult két oldalán helyet foglalók azonnal bevonnak a beszélgetésbe. Van közöttük bolgár, orosz és francia, szóval nemzetközi társaságba csöppenek. Két orosz nő meséli, hogy orosz és ukrán közösség is van Várnában, és bár nem gyűlölik egymást, azért nem is nagyon keverednek egymással.

Egyik nap egy békés tüntetésbe is belefutok: a felvonulók követelik, hogy engedjék szabadon a sikkasztás vádjával letartóztatott liberális várnai polgármestert, Blagomir Kocevet. Egy fiatal párral elegyedek szóba, akik a populista kormányt kritizálják, és javasolják nekem, hogy csatlakozzam hozzájuk – akár azonnal, akár később.

– Mostanában úgyis mindennap van valami ellenzéki tüntetés errefelé – teszik hozzá.

Ősi szláv világ török beütéssel

Bulgáriai köruramon Veliko Tarnovo a ráadás. Régi város az ország közepén, Várnából Szófia felé félúton. Nem mondanám, hogy turistaparadicsom, pedig elképesztő a fekvése, a Jantra folyó völgyében és a környező dombokon épült, és korábban Bulgária fővárosa is volt. Hasonló jelentőségű a bolgárok számára, mint nekünk Esztergom, Visegrád vagy Fehérvár.

Tarnovo ősi szláv világ török beütéssel, meg a modern élet minden kellékével. Az egyik domb tetején álló középkori Carevec erődből mesés kilátás nyílik a völgyre, de ez a város rengeteg másik pontjáról is elmondható. Még a szállásom erkélyéről is, pedig az csak egy egyszerű, bár minden szükségessel ellátott kis lakás egy tökéletesen unalmas lakónegyedben. Tényleg, mintha egy kilátótoronyban laknék.

Kapkodom a levegőt, ahányszor felkapaszkodom oda vagy lemászom onnan. Az érkezésem és az elutazásom napján is muszáj taxit hívnom, hogy ne kelljen fel-alá cipelnem a csomagjaimat a dögmelegben, de errefelé szerencsére kifejezettem olcsón fuvaroznak. A szállásadó néni nem tud angolul, ezért a beváltnak gondolt metódust alkalmazza: többször és lassabban mondja el a mondandóját a saját nyelvén, hátha akkor a külföldi is megérti.

Az erődnél egy másik régi módszerrel találkozom – az úgynevezett tarhálással. Megjelenik egy ember a szokásos kérdéssel, hogy honnan jöttem, lihegve válaszolok, mire előkapja az igazolványát, hogy az ő neve is Viktor, mint a mi miniszterelnökünké, nahát. És hogy tudós ember, régész, itt tanít a tarnovói Szent Cirill és Metód Egyetemen, és éppen vannak nála ilyen tök régi, kétezer éves pénzérmék, ha érdekel, szívesen ad nekem néhányat, cserébe forintot, levát és eurót is elfogad.

A Stastliveca étteremben fejedelmi töltött paprikát vacsorázom, és persze kipróbálok pár kocsmát is. A kedvencem a Birosfera lesz, ahol éjfélig is el lehet üldögélni a teraszon. Közben bűbájos lányok vonulnak fel-alá a szórakozóhelyek között, a nyomukban pedig hömpölyög a helyi erők izomzata és tesztoszteronja. Mintha lenne egy szabvány a srácok számára, hogy ugyanolyan rövidre kell nyírniuk a hajukat, ugyanannyira kell kigyúrniuk magukat és ugyanolyan fekete pólót kell viselniük.

A bolgárok amúgy kultúremberek, a könyvárusok még késő este is árusítják bolgár és orosz nyelvű könyveiket az utcákon, a tarnovói törökök pedig hajnalba nyúlóan tárgyalják meg a világ dolgait füstölgő vízipipák mellett. Éjszaka a szállásom erkélyről nézem a félig kivilágított, félig elcsendesedett várost. Két emelettel lejjebb, egy másik erkélyen valaki épp rágyújt.

A sorozat előző részében Szófiáról és Plovdivról írtam, a következő részekben korábbi balkáni utazásaimat elevenítem fel az Isztriai-félszigettől Montenegróig, a Vajdaságtól az Ohridi-tóig.