Palócok – Vérmegye közepe
verses regény
(részlet)
Belső Trianon, kiabálja az egész nép, mikor az első vérző Krisztus-
fej a Garzonon felvilágít, bevilágítja az egész főutcát, egészen
a húsig, az erekig világít, a génekig hatol, kinek milyen van,
ki honnan jött és miért, most egyszerre nem számít és nagyon is
fontos, óriási röntgengépekkel jönnek a majdnem-hivatalnokok,
minden egyes embert aláraknak, átvilágítanak, minden egyest
elkapnak, belevágnak a gépbe, van, aki ordít, habzik a szája, vagy
éppen kivérzik a szeme a sugártól, akkor félrehúzzák, kicsit
állítanak az erőn, visszább veszik vagy ki tudja, és nem számít,
hogy férfi, nő vagy éppen gyerek, hatalmas vaskarmokkal csak
rakják, rakják őket, mintha öles fákat raknának a havas erdőkben,
a főúton a félelem járgányai, a boltok előtt egy-két hulla odahányva,
akik nem bírták a génvilágítást, akik nem bírták lelkileg, hogy
besúgó volt apuka, anyuka, hogy besúgó volt a nagybácsi, aki
később kiment, akikről kiderült a besúgó-gén, hiába éltek eddig
példás életet, vonul a hatalmas nagy folyam és szedi áldozatait,
megfelelt, nem felelt meg, meghalt, még nem, nem kell neki,
legalábbis nem most, lakások ablakait is betörik és kitépik
mind a tévé előtt pöffeszkedőket, mind a gépbe bedobják,
az meg kattog, szuszog és világít le a génekig, roncsolva
kezet, lábat, arcokat, valakinek szétég a bőre, lefolyik a
szeme az arcán, nekünk tiszta arcok kellenek, zúg egy hegy
nagyságú hangszóróból, nekünk feddhetetlen gének kellenek
az új világot felépíteni, a szép újat, ahol a génekig egyenlőek
az emberek, az állatok, az istenek, ahol génekig szorítjuk le
az időt, ahol nincs történelem, nemhogy vége lenne, egyszerűen
nincsen, csak láncolat van esemény és esemény között, csak
kapocs van, közben törnek a kirakatok széjjel, meg bomlanak
a ház falai, mállanak, akár az emlékezet, és a kis utcákból is
kitépik az embereket a génvilágítás robotjai, hiába menekülnek,
bújnak a repedésekben el, szétvágva magukat teljesen a
kétségbeeséstől, hogy akkor most mi lesz, ha nem megbízhatók
génügyileg, ha génárvák vagy éppen megbízhatatlanok a génjeik,
és hiába a város közepén a fénylő Krisztus-arc az épületen,
hiába valami csoda ígérete, már megint, és megint, úgy, ahogy
az lenni szokott, most itt a vég, és egyre több hulla támaszkodik
a házak alján, egyre több vér, húscafat és belek, aki megússza és
megfelel, sírva a családtagjait keresi, a kavarodásban egyre több
roncs lélek imbolyog, hol a feleség, hol a gyerek és az anya,
rosszabb, mint a háborúk, üvölti egy barázdás arc, amíg szét
nem robban a feje, a főút betonútján egyre több az ürülék, közben
kifogástalan társadalmat ígérnek nekik, de kell az áldozat,
prüszkölik a hangszórók egyre többen, még többet, még nagyobbakat
hoznak, kell az áldozat, barátaim, hogy a következő generációknak
jobb legyen, a mi szenvedésünkből csinálnak ők majd aranyat,
viseljétek hát boldogan, csőrős maszkban orvosok jönnek később
osztályozni a megfelelő géneket, hadseregnyi csőrös orvos
válogat, válogatnak, mindennek flottul kell mennie, mert a Flott
az nagyon fontos, gyárak kürtjei harsannak és sírnak felváltva, a
legnemesebb társadalmat építjük mi meg, a legcsudásabbat,
csak szépen várjatok, csak szépen addig szenvedjetek, egyenlőség
lesz majd a Földön a szenvedők felmenői között, közben a hamis
vér és a fekália szaga egyre elviselhetetlenebb, mert sok szerencsétlen
bevizel és beszarik, a hamis gén jobban fáj, a hamis gén világ-
fájdalom, két ház összeomlik, pár menekülőre esik hanyatt, emberfüst
kavarog mindenhol, és hol, hol vannak ilyenkor az istenek, ordítja
valaki, és hangszóróból Nirvánát ígérnek nekik, a kiválasztott
maradóknak, békét, demokráciát, békét, demokráciát, slussz-passz.
Borítókép: Illusztráció, DNS kettős spirál / fotó: RUSLANAS BARANAUSKAS / SCIENCE PHO / RBU / Science Photo Library via AFP
Bejelentkezés