Lavazza-szeánsz

Zima néni ruháért jön. Nincs tüzelője, nem tudja megvenni ötezerért zsákjával, ezért szürke csíkos szövetnadrággal, vörösesbarna kopott garbóval és fekete kalappal fűt. Most éppen. Még elvisz két nagy zsákkal a hasonlókból, és száraz akácokról álmodik. Ólmos füstöt pöfögnek a kémények, kíméletlen égett műanyagszag terjeng az utcán. Húzza maga után a két nagy fekete zsákot, az aljuk a súrlódástól elkezd hámlani, és az egyik csücske ki is szakad, egy kardigán ujja bújik ki rajta. Olyan, mintha valaki integetne belőle. Hullazsák.

Zima nincs formában. Akár egy nyugdíjas kötéltáncos egyensúlyozik az utca közepén. A közönség a kisbolt előtt figyel, szurkol neki. Féltaps, rikoltás. A kisbolt jó, a kisbolt a barátunk, van pult alól negyvenfokos házipálinka, a fogalomzavar fel sem tűnik senkinek. Műanyag felespohár, bűn az élet. A néni összevissza szedi a gyógyszereit, színek szerint válogat, de van, amikor abban is téveszt, így legtöbbször kötéltáncosra szedálja magát. Azt mondja, agydaganat, epilepszia, tüdőbaj. Van pumpája, de minek. Mindennap betér a közösségi házba, telefonál egyet a lakásgazdálkodási osztályra, adjanak már neki másik lakást, mert itt meg fog fagyni télen, víz sincs és vécé sincs, a kút meg az utca elején. Nem bírja hordani a vizet. Ezer forintért hoznak egy kanyart. Az egy kanyar: két vödör, különböző méretűek. Néha a szomszéd Klári segít neki hordani, de sokszor nincs otthon, folyamatos műszak, tizenkét óra. Klári harminc, orrpiercingje világít a sötétben, egy rossz lépésnél kilöttyen a víz, a nő megugrik, mintha árammal rázták volna meg. Élettársa bent a meleg lakásban egy meccs közepén van éppen, az ellenfél lesen.

A lakásgazdálkodási osztályon zúg a kávéfőző, a Lavazza most akciós: nyolcezer egy kilóval. A munkatársak darálják, fontos az íz meg a harmónia. Egész krémesre főzik, Zima hangja mintha zavarosra keverné. Három lakást utasított már vissza a néni, mindig volt valami kifogás. Majd szólunk, ha összeül a bizottság, hogy maga mindenképp kapjon, mielőtt bejönnek a nagy hidegek, majd szólunk, igen. A polgármesteri hivatal súlyosan piros ajtajai egyszerre roppannak egyet. Még a szocializmusból visszamaradt nyílászárók, rengeteg ígéretet túléltek már. Zimának vagy túl magas a lépcső, vagy kicsi a fürdő, és különben is eltéved a városközpontban, nem neki való környék. Már a jóskártyát is eladta, a múltkor ötszázezret akartak behajtani rajta, a Csordás egyhavi fizetését, mert a végén mégis kirúgták a cégtől, pedig Zimának mást mondtak a lapok. Akkor is a jó figura jött ki, bárki bármit is mond. Mindegy, néha azért bejön melegedni, ha nem baj, túr valami ruhát az unokáknak, nemcsak fűteni viszi.

Kardokkal jöttek rá azért a háromszázezerért, de neki honnan lenne annyi pénze. Elvitték a tévét, most majd a menye vesz fel hitelt, hogy újra tudjon mit nézni. Felforgatták azt a sötét harmincegy négyzetmétert, kiborogatták a fiókokat, halomba szórták az összes ruhát, rosszabbak voltak, mint a rendőrök. Az egyik olyat rúgott a fiókosszekrénybe, majdnem összedőlt az egész, ő meg állt középen és zokogott. Kicsit be is pisilt. A szégyen azóta is csípi odalent. A mennyasszonyi ruháját is szétszaggatták. Negyven éve őrizgette, a csipkék még nem is annyira sárgák rajta, de az unokának már újat kell venni, ha férjhez megy végre. Pedig ismeri mindegyiket, a Lacikát meg a Ferikét mennyit ringatta kiskorukban, még egy tépett fénykép is van róluk. Valami nagy ünnepség volt, bográcsos pörkölt, házi kenyér.

Neki olyan receptje van, hogy gyere le, jó isten! Régen egy szakács akart adni érte százezer forintot, a receptért. Egy vékony paraszt. Hogyan lehet egy szakács egyszálbél? Még a férje előtt meg egy harisnyagyáros akarta megszöktetni. Amerikába. Most nem lenne gond a tüzelővel, az hétszentség. Ötezer egy zsákkal. Meddig elég az? Disszidálni kellett volna azzal a harisnyagyárossal, most mekkora kandalló előtt ülne a mekkora házban. Nem volt jóképű. A férje az volt, de húsz évvel a lakodalom után ment a vonat alá. Azóta nem visel harisnyát. Egyszer jött haza a cementgyárból a Dezső, a kocsmában ivott, még hallotta is, ahogy elsétált az épület előtt, ahogy énekel. Nem ment be. Aztán már csak a szétszakadt test sziluettjét látta, ahogy letakarják éppen. Ha bement volna akkor, az a test később akkor is szétszakad. Az utca végén voltak a sínek, csak fel kellett mennie a töltésen, várni, míg jön a gyors. A temetés után megátkozta a sírját.

Mocskosfehér színű platós Ford kanyarodik az udvarra, önkormányzati fákat hoznak, és elkezdik legurítani a platóról a földre. Hatalmas, öles ingyen fák a helyieknek, ketten alig tudják megmozdítani. Széltől cserzett bőrű emberek az erdőirtásról. Kétnaponta hozzák, de ekkorákat senki nem tud elvinni, és elvágni se bírja, ekkora benzines gépe csak egy-két embernek van a telepen. A közösségi ház melletti terület tele van ezekkel a nagy fákkal, rögtönzött szoborkiállítás a reményteleneknek. A hivatalban valószínűleg tudják, hogy ekkora fákat nem lehet elhordani, két csésze kávé között akár még gondolnak is rá. Szólni kellene az alpolgármesternek, miért nem vágják fel nekik, száz százalék arabica, közepes pörkölés. Mondjuk rengeteg tank benzin elfogyna, nem biztos, hogy van rá keret. Selymes, sima lecsengés, alig savas. A legtöbb fa vizes, ha ki is szárad, fűtőértéke szinte semmi. Aki fel tudja vágni, többszörös áron eladja. Kocsival kiviszi házhoz, aztán felírják az árát a bolti hitelhez. Ha nincs, legyen.

Borítókép: Illusztráció / fotó: Németh Róbert