Egész életemben a kilókkal és hasammal harcolok, most ötvenhat évesen és százötvenezer grammosan pesszimista vagyok az eddigieket illetően. Anyám ’56-ban a salgótarjáni tömegbe lövetéskor kétévesen feküdt a járdán nagyanyámmal, és úgy tettek, mintha meghaltak volna. Biszku sohasem bánta meg. Tőlem meg csak ennyi telik, ez a százötvenezer gramm. Így bukik ’56 bennem, általam.
Olyan mérleget csináltattam magamnak, ami a kilók mellett a dekát és a grammokat is mutatja. Az elrettentés miatt számolok így. Tegnap harminc grammal kevesebb voltam, büszkén álltam otthon a perzsaszőnyegen. Bátorságot és emberi nagyságot sugároztam, legalábbis ahogy képzelem. Lépteim erkölcsös magabiztossága a portásnak is feltűnhetett az egyetemen, mert a szokásosnál nagyobbat köszönt kabinjából, mikor az épületbe léptem. Tanítok. Alap filozófiát szociális munkás és szociálpedagógus hallgatóknak. A végletekig le kell egyszerűsítenem a tananyagot. Az egész munkám ebből áll, a fájdalmas egyszerűsítésből. Így is alig értik, de én türelmes vagyok. A dékán szerint, ha valaki egyszer le tudja írni helyesen, hogy Heidegger, az már kettes. Másodjára már nem kell helyesen leírnia. Sok Hejjdeggerrel találkoztam már egyébként. Nagyon messze vagyunk, lehet, hogy el sem jutunk hozzá a három és fél év alatt. Elég nagy a hasam, pontosabban még egy kövér emberhez képest is abszurd méretű és kerekségű. Mintha felpumpálták volna egy autópumpával, de a lábaim normális vastagságúak. Az orvosok is tanácstalanok, olyan, mint egy túlméretes tumor. Mindenhol megbámulnak érte.
A múltkor kicsi, szűk előadóban voltunk, szinte hamburgerhúsnak éreztem magam a tanári asztal és a tábla között, az első sor, ahol a hallgatók ülnek, le van süllyesztve abban a teremben, és a dolgok ilyetén állása meg a nagy hasam miatt nem vettem észre egy lányt, hogy ott ül. Valahogy ki lett takarva, vagyis olyan szögből kellett néznem, hogy a hasam kitakarta. Szégyent éreztem, mikor meglepetten mondták, hogy tanár úr, a Viola itt van, nem látja? Később korrigáltam a katalógusban. Viola szép arcú lány, elég nagy, íves mellekkel. Később arra gondoltam, fizikai képtelenség, hogy a hasamtól nem vettem volna észre, egyszerűen lehetetlen, sőt pontosan tudtam, hogy ez mekkora hülyeség. Mégis, előadás után többször is „lemodelleztem”, a kabátomat tettem a lány helyére, és minden egyes alkalommal láttam, minden egyes alkalommal a szép, nagy mellű lányt láttam a kabátom helyett, merevedésem is lett tőle. Még egy takarítónővel is kipróbáltam. Megkértem, üljön már le arra székre, és rengeteg pózból megnéztem, de nem tudtam úgy tartani a fejemet és a testesemet, hogy ne lássam. Ez kicsit felszabadított.
De hogy mégis megtörtént, arra nem tudtam magyarázatot adni, és ma sem tudok. A tudatom működésének különös hibája lett volna? Vagy egyszerűen kiesett az a pár másodperc? Lehet, hogy agydaganatom van, és az okozta az egészet. Különös tréfa, metafizikus figyelmeztetés. A takarítónő egy idő után zavartan kirohant a teremből, biztos azt hitte, valami perverz vagyok. Nem csodálom, különös bámulós színházam engem is megijesztett volna fordított helyzetben. Érdekes, hogy a rendszerváltás óta egyre fiatalabbak a takarítónők, legalábbis itt az egyetemen, és egyre szebbek. Ha belegondolok, ez nem biztos, hogy jót jelent, mármint egzisztenciálisan. A hallgatókat meg csak az érdekli, milyen kérdések lesznek a vizsgán. Mondjam meg jó előre, de nehogy sok kérdés legyen, a levelezősöknek amúgy sincs idejük tanulni. Különben is, minek kell egy szociális szférában dolgozó szakembernek filozófiát tanulni, sorakoztatják rozoga érveiket.
Állandóan ez a szélmalomharc, megkérdőjelezik a hivatásom létjogosultságát, tehát vele az én létezésemét is. Egy híres fizikus azt mondta egy előadáson, hogy a filozófiának vége van, mára teljesen kiüresedett. Még az elit értelmiség sem tudja, miket beszél. Működik a tudományrasszizmus. Egyszer ezek miatt leszek tömeggyilkos, plusz a rám rohadó frusztráció miatt. Én, aki sírva fakadok, ha egy csirke nyakát el kell vágni, veszek egyszer egy gépkarabélyt, bemegyek mondjuk a matematika tanszékre, és lövöldözni kezdek, válogatás nélkül mindenkire. Egy feltűnően és furcsán termetes hasú egyetemi docens megölt harminc embert ennek és ennek az egyetemnek a központi épületében, az ámokfutót a kommandósok tették ártalmatlanná. Violától majd elnézést kell kérnem, csak még nem tudom a módját. És a takarítónőtől is. Majd azt mondom neki, egy pszichológiai kísérlet volt, amit látott.
Az orvosom szerint fölösleges. Tegnap behívott a rendelőjébe, hogy megérkeztek a vizsgálati eredmények. Vaníliaillat úszott az egész magánrendelőben, csökkentette a szorongásomat. Az volt a leletre írva, hogy egy genetikai rendellenesség miatt van abszurd hasam. Latinul, de természetesen el tudtam olvasni. Gyógyszer nincs rá, a műtét pedig lehetetlen a mai orvostudomány állása szerint. Teljes egészében el kellene távolítani, és egy másikra kicserélni. Az orvosom azt mondja, így már radikálisan diétáznom is felesleges, együtt kell élnem vele. De azért nézzem meg, mit eszek. Ahogy beszélt, figyeltem, hogyan lesz a vaníliaillatból vaníliaszag.
Viola, ahogy emlékszem, nem sértődött meg, hogy nem vettem észre. A többiekkel együtt nevetett. Vajon a nagymellű huszonéves lány tudna szeretni egy ilyet, mint én? Olvastam, hogy vannak olyan nők, akik szeretik a nagyhasú férfiakat, az apjukra emlékezteti őket. Akkor bizonyára igen. Vagy a harmincas, váratlanul szép takarítónő? Én azt hiszem, tudnám. Mint nagyanyám ötvenhatot.
Borítókép: Illusztráció / fotó: Áment Gellért / Bleyer Jakab Helytörténeti Gy.
Bejelentkezés