Kórházban várok a nőgyógyászati osztály előtt, három másik nővel. Egyszer már kijött egy nővérke, műanyag poharat nyomott a kezünkbe, benne kevés kék folyadék, aztán szó nélkül visszasietett. Tanácstalanul nézzük a löttyöt. Egy középkorú szőke nő szerint fertőtlenítő folyadék lehet. Bólogatunk, fertőtlenítő folyadék. Amikor újra kirobog a nővérke, zacskózott műtősruhákat is hoz magával, közli, hogy a lötty tusfürdő, majd sok sikert kíván nekünk az abortuszhoz, mindjárt mehetünk a betegfelvételire. Becsapja maga után az ajtót. Csönd. Aztán a szőke nő a folyadékba szagol, és azt mondja, bunkó picsa. Fel kéne hívni a betegjogi képviseletet. Egy fiatalabb nő azt mondja, hogy nincs értelme, sosem veszik fel a telefont. A szőke nő sóhajt, örüljünk, hogy legalább nem Texasban élünk.

Én közben leülök, ölembe húzom a laptopot, nem szólok semmit, én a doktor Bárdos protekciós betege vagyok, és endometriózis műtétre várok. De hiába lapítok, a szőke nő megkérdezi, hogy a férjem nem akarja a gyereket? És az ujjamon a karikagyűrűre mutat. Nem erről van szó, mondom, mire a szőke nő bólint, és azt mondja, hogy összejött egy fiatal festővel, tipikus művész alkat, meg hát a harmincas paliknak még kábé nincs agyuk, nyilván közölte, hogy egy gyerek anyagilag neki most nem fér bele. Szánalom volt. A szőke nő megtörli a szája sarkát. Meg hát nemcsak anyagilag. Negyvenkét éves vagyok.

A másik két nő a kék tusfürdőt bámulja a műanyag pohárban. A festőre gondolok, hogy mitől tipikus, és mit csinálnék, ha teherbe esnék. Gergő akarná a gyereket, én bizonytalan lennék, ő kiborulna, végül belemennék, megvenném a Kilenc hónap című babaváró könyvet, és kisírnám Bárdosnál a császárt. Eleven test nőne a testemben. Ezeknek a nőknek eleven test nő a testükben, a szemük alatt árok, a hajuk hátra fogva, az arcuk kifejezéstelen, a szájuk fakó, de látszik rajtuk, hogy amúgy sminkelnek, mert kettőnek szemöldöktetoválása van, az a csúnyábbik, a matrica kinézetű, a szőke nő pedig festett szőke, és valamiért úgy képzelem, hogy piros rúzst használ, füstös a szemsminkje, így megy át a festőhöz, akinek egyszerre két-három barátnője is van, de igazából egy negyedikbe szerelmes.

Egy órája várunk a kis műanyag poharainkkal – azt hiszik, hogy nem tudunk magunkkal hozni legalább egy szappant? Akkor adhatnának már vécépapírt is, itt az sincs például, és néha nem jut eszembe hozni. Az első műtétemnél nem hoztam fogkefét sem, és nem borotváltam le otthon a lábam – mintha érdekelne bárkit is. A szőke nő most felsóhajt, hogy elszívna egy cigit. Te cigizel? Rázom a fejem. Igaz, te olyan rendes nőnek nézel ki. Ez az első neked, ugye? Nem tudom, miért bólogatok, és eszembe jut, amikor szaladtam a gyógyszertárba esemény utániért, úgy tíz éve, nem sokkal azelőtt, hogy Gergővel találkoztam. Elvetettem. Anyám így mondta, amikor nem akart második gyereket. És hogy ez elsősorban lelki dolog, és mire betolnak a műtőbe, már valójában túl vagy mindenen. Nem kérdeztem meg, mi az a lelki dolog pontosan, és nem is éreztem semmit azzal kapcsolatban, hogy nem lett testvérem. Anyám nem bírt volna még egyet, ez kilenc évesen is világos volt. Nincs abban az állapotban, ő így mondta.

A szőke nő mindenáron beszélgetni akar. Texas például dögöljön meg, mondja, életvédelem, persze, mintha önmagában az élet olyan kurva értékes lenne. Biztosan férfiak találták ki az abortusztilalmat meg nyakig gombolt keresztény matrónák. Éljék a saját életüket, legyenek boldogok a hat gyerekükkel.

Már megint Texas, erre gondolok. És hogy nálunk nincs tilalom, hol vagyunk mi Texastól. Tízezer kilométer.

A másik két nőn látszik, hogy kellemetlenül érzik magukat, de nem szólnak egy szót sem, az egyik a falnak fordul, és egy hajszálrepedést kezd vizsgálni a fehér festéken, a másik előveszi a telefonját.

De nem? És nemcsak a pénz. A nő biológiailag kiszolgáltatott, képzeld el, ha a férfiak esnének teherbe.

Ezen elmosolyodok, inkább kínomban, de a nő, aki eddig a hajszálrepedést bámulta, megszólal, hogy kussoljon már. Hallod, kussolj már. Azonnal csönd lesz. A szőke nő zavarba jön, a táskájában kezd el kotorászni, mintha mi sem történt volna, csak várakoznánk itt, bármire. Eszembe jut, hogy három éve ugyanitt álltam, akkor öt másikkal együtt, és akkor senki sem beszélt, mit beszélt volna. Elkezdem csodálni a szőke nőt, van vér a pucájában, hogy világgá kürtöli az abortuszát.

Amikor behívják őket egy folyosóra, a szőke nő hátrafordul, hogy te nem jössz? Valamiért szégyellem magam, amikor becsapódik mögötte az ajtó, és nem megyek utánuk. Engem egy másik folyosóra kísérnek, egyágyas szobába. Hűtő nincs, a szendvicsek, amiket Gergő csomagolt, lassan, de biztosan meg fognak romlani. Hogyan képzeltük, hogy lesz hűtő? Később aneszteziológus vizsgálat, a vérnyomásom jó, a családom mentális előélete hallatán az aneszteziológus nő ingatja a fejét. És maga jól van? Fürkészve néz. Szed valamit? Neki azt tudni kell, mert úgy adagolja a szereket. Semmit, mondom, és a szerekre gondolok, miféle szerek, az aneszteziológus pedig elégedetten bólint, és a papírokkal visszaküldenek a szobába. Enni már nem adnak, majd este kapok vacsorát. Tessék, egy kis bátorító, mondja a nővér, és lenyelet velem egy tablettát, aminek olyan az íze, mint annak a fűszernek, amit ki nem állhatok, nem jut eszembe a neve.

Tizenegykor felszállok a műtős kocsira, az ápoló a hasamra dobja a katéterhez szükséges dolgokat, és végigtol a linóleum folyosón, felettem, mint egy filmben, egymás után a sok neoncsöves lámpa. A műtőben hallom a szívem pittyegését, gyorsan, és érzem, hogy egy nagy gumikesztyűs kéz megfogja a homlokomat. Minden rendben lesz, hip-hop kiszedjük, aminek nem kéne ott lennie. Aminek nem kéne ott lennie, ez az utolsó gondolatom.

Remegnek a lábamban és a fenekemben az izmok, erre ébredek. Bárdos mellettem ül, kicsit homályos az arca, a mozgása szaggatott. Elkezdődött már, kérdezem, hallom, hogy suttogok, megköszörülöm a torkom. És még azt mondom, hogy rángatózik a fenekem, erre Bárdos elfordul, a markába nevet, és én mászni kezdek, lassan, remegősen egy vörös huzalon, nem, ez verőér, biztosan az, érzem, ahogy pumpál benne a vér. Kis csúszás, nyálkás anyag, pókhálón vergődő fekete bogár, nem fekete, sötétzöld, és sárgás levet ereszt, úgy csúszok át alatta, nehogy rám csöppenjen valami, de fentről nyúlványok indulnak el, ezt nem úszom meg, gondolom, és beágyazódok egy redőbe. Ez jó. Meleg. Kevés világosság szűrődik át a nyálkás függönyön, de ha lehunyom a szemem, minden sötét, ez az alapállapot, ide kell visszatérni. Fémes íz a számban, hideg a bokám körül, eltűnik minden, eltűnök hirtelen, ez az ébredés előtti utolsó gondolatom.

Valaki ordít a folyosón, felemelem a fejem, szédülök, nővérke szalad hozzám a hánytállal, és azt mondja, van egy bolond nő is az osztályon, ne aggódjak, nem veszélyes, ha itt végez, viszik vissza a pszichiátriára.

A nővérke rutinosan kiüríti a hánytálamat. Elképzelem, hogy valójában most távozik belőlem minden. Alul-felül nyitott organizmus vagyok.

Eltávolították, kérdezem a nővért. El, most már nem jön ki újra, ne aggódjon, mondja, és lábra állít. Tud menni? Akkor kiveszem a katétert. Sóhajtson, úgy. Elhúzza a függönyt, aludjon még. Milyen kedves, gondolom. Nem alszom vissza, átsettenkedek a másik folyosóra, imbolygok. A szőke nőt akkor tolják ki a műtőből, ennek mekkora lehet az esélye. Megyek a műtős kocsi után, be a kórtermébe. Egy alacsony, izmos ápoló karba veszi, hogy átemelje az ágyra, a szőke nő belekapaszkodik a nyakába, pont magára vártam, motyogja, és a fejét az ápoló álla alá dugja, a szőke nő nyakán vékonyan és szárazon redőzik a bőr. Lefektetik, betakarják, az ápoló lefejti magáról a kezét, a szőke nő visszaalszik. Senki nem kérdezi meg, mit keresek ott, és később bejön a velük bunkó, velem kedves ápoló, hogy belenézzen a bugyijába, darabos-e a vérzés vagy normális. A betéten kis, májra emlékeztető véres szövetdarab. Visszatakarja, megy tovább. Mindenkit ellenőriz, utána tessékel ki, nekem még feküdni kell, megy le a nap, és itt már nincs semmi látnivaló.

A szőke nő tátott szájjal alszik. Elmúlik az érzés, hogy mintha ismerném, visszamegyek a helyemre, ahova tartozom, és várom a reggelt, hogy Gergő értem jöjjön, és azt mondja, hogy ez micsoda életminőség-változás lesz, remény, leginkább, hogy ha elhárulnak az akadályok, végre azt az életet élhetjük, amit szeretnénk.

A női testben burjánzik a szövet, megfogan, nyálkahártyát növeszt, és tágul a világmindenség, a méh, hajszálerek pattannak el, a bugyin barnás váladék. Anyám hátborzongatóan naturális volt, amikor a terhességéről beszélt meg a szülésről, ami után elképzelhetetlen megkönnyebbülés jön. A másfél napig tartó borzalmas fájdalomnak egy pillanat alatt lesz vége, és na, az a boldogság. Boldogság és kiürülés, egy idegen kis élőlény a hasadon, lassan kúszik a mellbimbóig, ügyetlen, ügyetlenül szopiztál, mondta anyám.

Életminőség-változás.

Egy éjszakát sem kell a kórházban töltenem, ez csak laparoszkópia volt, mondja Bárdos, azért ne ugráljon otthon, a vérében még ott vannak a különféle szerek, mondja utoljára, és vacsorát végül nem kapok.

Az összenyomódott szalámis szendvicsekkel várom Gergőt, kissé összegörnyedve a két kis lyuk miatt, amit a petefészek fölött fúrtak. A hasamon narancssárga fertőtlenítőszer. Várakozás közben a folyosón meglátom a festőt, biztosan ő az, látszik rajta, bárki megmondaná, hogy így néz ki egy fiatal festő, rendezetlen, de jóképű, az arca kissé zavart, és a három szál gerberát, amit a kezében szorongatott, végül belegyűri a szemetesbe. Nyilván arra gondol, hogy nem ez a helyénvaló ebben a helyzetben.

Éjszaka is hányok, a véremben a szerek, Gergő vizes kendőt tesz a homlokomra, nem mondom neki, hogy vigye innen ezt a szart, mire jó ez az egész.

Elalszom. Körülöttem tenger, és a magzatok, mint ebihalak úszkálnak a vízben, áttetszőek és szépek. Közeledik felém a szőke nő, mint valaki kis, ember formájú sziget, azt mondja, hogy kötelező szívhangvizsgálat. Tudod, mi az? Büntetés. A társadalom ostorcsapása, hogy ilyen alja vagy. Pedig addigra túl vagy mindenen. Min vagyunk túl, kérdezem, de nem válaszol, úszik tovább a part felé, a parton magas, vékony alak.